A csicsói származású Bognár Attila (52, Komárom) testnevelést oktat Gútán, ha pedig teheti, a magaslatok felé veszi az irányt. A hegymászás iránti szenvedélye a mozgás és a természet szeretetéből ered, néhány éve pedig meghódította Európa legmagasabb pontját: az 5642 méter magas Elbruszt, amely része a hét hegycsúcs (Seven Summits) kihívásnak.
Tavaly ősszel „A Csallóközből Európa tetejére” címmel tartott előadást, Attilában pedig azonnal felismertem egykori síoktatómat, Etelét. Tizenöt évvel ezelőtt türelmével és hozzáértésével szinte pillanatok alatt elérte, hogy görcsös félelmemet magam mögött hagyva le merjek siklani a hegyről. Így hát nyomban felcsillant a szemem Etele érdemeinek láttán, s rögtön elhatároztam: ha egyszer mód adódik rá, megkérdezem tőle, miképp határozza el egy csallóközi ember, hogy magashegyi túrázó legyen...
Bognár Attila mindig is szerette a hegyeket. Először túrázni, majd síelni járt, ám egy ponton megunta, hogy hosszú percekig várakozik a felvonónál, aztán néhány másodperc alatt már a lejtőn alján találja magát. Többre vágyott, nagyobb kihívásokra. Így egy alkalommal hátára vette a sílécet, és elindult a hegynek felfelé. Ezzel pedig megkezdődött Attila kalandja a magaslatok közt.
– Mielőtt a lényegre térnénk: elárulod, honnan ered az Etele név?
– Még a gimnáziumban ragasztották rám. Volt egy osztálytársam, akit szintén Attilának hívtak, s megkülönböztetésképp kaptam az Etelét. Aztán úgy rajtam maradt, hogy sokszor még a diákok is Etele bácsinak szólítanak.
– A tanítás máig jelen van az életedben?
– Igen, tavaly szeptembertől újra tanítok, testnevelést a gútai egyházi alapiskolában. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek minél többet mozogjanak, mert mára, sajnos, eljutottunk oda, hogy egy bemelegítő futástól is szédelegnek, imbolyognak. A Covid-időszak és az online oktatás pedig még inkább rátett egy lapáttal. A családokból eltűntek az aktív közös programok, melyeken a gyerekek kint lehettek, kikapcsolódhattak. Mintha a mostani generáció már a kintléttől is félne. Ha csak keveset is, de szeretnék valamit tenni ez ellen.
– A példád sok gyerek számára motiváló lehet…
– 2018 óta, mikor hazajöttem az Elbruszról, huszonöt alapiskolában tartottam előadást motivációs céllal. Szerettem volna átadni a gyerekeknek egy darabkát ebből a csodálatos világból, hiszen a hegyvidék teljesen más, mint az általuk ismert síkság. Másrészt azt akartam, hogy lássák és hallják: igenis lehet keresnivalója egy csallóközi embernek a hegyekben! Nem kell mindenkinek a Kaukázusig menni, gyönyörű helyek vannak nálunk is. Azoknak, akik kevésbé megterhelő terepet keresnek, általában a Nyugati-Tátrát, azon belül is a Rohácsokat szoktam ajánlani.
A hét hegycsúcs kihívás a hét kontinens legmagasabb hegycsúcsainak megmászását jelenti.
– Valamilyen szinten szokatlannak számít, hogy valaki sík vidékről hegymászásra adja a fejét. Hogy jött az életedbe ez a sport?
– A sport iránti szenvedélyem mindig is adott volt, ehhez kapcsolódott a hegyek szeretete. Először csak túráztam és síeltem, utóbbinál viszont hamar ráuntam, hogy tíz percig sorakozom a felvonónál, miközben másodpercek alatt a lejtő alján vagyok. Így hát felpakoltam a hátamra a sílécet, és elindultam a hegynek felfelé. A Magas-Tátrában volt szerencsém olyan túrákon is részt venni, ahová csak hegyi vezetővel juthat fel az ember. Egy-egy ilyen út után azonban mindig ott motoszkált bennem, hogy legközelebb jó lenne magasabbra jutni. Így Szlovákia után hamar Ausztriában találtam magam, a méterek pedig jöttek-mentek, egyik csúcs követte a másikat. Amikor aztán elértem a 4000 méteres határt – ami egy sík vidékhez szokott csallóközinek szinte elképzelhetetlen –, úgy éreztem, nincs több akadály. Ennél a magasságnál ugyanis már minden megtett lépés kihívás, de ha ezen átlendülsz, megállíthatatlannak érzed magad.
– Milyen könnyen talál az ember társakat az efféle túrákhoz?
– Viszonylag könnyedén, én azonban nagyon szeretem a szóló mászásokat – talán túlságosan is. Ez nekem amolyan meditáció: teljesen más tudatállapotba kerülök, ha egyedül vagyok a hegyen. Nem kell azzal foglalkoznom, hogy valaki panaszkodik, hogy álljunk meg, vagy épp a hátam mögött liheg. Ha gyorsabban mennék, gyorsabban megyek. Ha lassabban, akkor lassítok. Csak én vagyok, a természet és a cél, hogy fel kell érni és le kell jönni. Persze társasággal is szeretek menni, de az egy más típusú élmény. Ezen a téren egyébként szerencsém van, mert a baráti köröm is eléggé aktív. Mostanra kitapasztaltam, kikkel kötöm össze magam szívesen egy kötélen.
– Feltételezem, vagy inkább remélem, hogy egy Elbruszhoz hasonló csúcstámadásnak azért nem egyedül vág neki az ember…
– Az Elbrusz ebből a szempontból óriási lutri volt, mert ott csak a hegyi vezetőmet ismertem. Rajtunk kívül még tízen voltak, róluk mindössze annyit tudtam, hogy Magyarországról jönnek, s össze leszünk zárva két hétig. Volt köztünk plasztikai sebész, állatorvos, postás, de autó-nagykereskedő is. Hihetetlen, de olyan szoros kötelékek alakultak ki köztünk a túra végére, hogy nagy részükkel a mai napig tartom a kapcsolatot. A közös cél összehozott minket.
– Zökkenőmentes volt az expedíció?
– Nos, nem ment meg izgalom nélkül, ugyanis 5000 méter felett akadt egy kis technikai malőr. A macskám, azaz a hágóvasam – ami a havon és a jégen való közlekedésre szolgál – a hidegtől állíthatatlanná vált. Nem tudtam rögzíteni a cipőmön, ezáltal tovább közlekedni sem. Megkérdeztem a vezetőmtől, hogy mi a teendő, mire az a válasz jött, hogy oldjam meg. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy feljöttem ide, itt van a csúcs fölöttem, a célegyenesben nem adhatom fel.
Ekkor jött az ötlet, hogy mi lenne, ha megfordulnék, s háttal a hegynek menetelnék felfele. Az utolsó pár száz métert – ami úgy 3 óra mászást jelent – így tettem meg. Mellettem jött egy kínai csoport: nem is a csúcsot fényképezték, hanem engem!
Különben annyira rossz idő volt, hogy a társammal, akivel össze voltam kötve, egy ponton elengedtük egymást. Csak azt láttam, hogy a szél felkapja valakinek a kesztyűjét – később kiderült, hogy az övé volt. Ő pedig lent, a konténerházban azt mesélte, hogy képzeljem: valaki háttal a hegynek ment felfelé. Mondtam neki, hogy az meg én voltam! (Nevet.)
– Úgy képzelem, hatalmas eufória lehet, amikor a hegymászó felér a csúcsra. Te mit éltél át Európa tetején?
– Én inkább a mászás végén éreztem eufóriát. Persze amikor felértem, körülnéztem, és örültem, de itt azért még benne van az emberben a tudat, hogy a neheze még hátravan. Egy tízórás csúcstámadás után vár még rád hat óra lejtmenet – ami sokkal veszélyesebb, mint a felfele tartó út. Itt az ember már fáradtabb, dehidratáltabb, plusz az ízületek is nagyobb terhelést kapnak. Ám amikor leérsz, és visszanézel, hogy honnan jöttél, az semmihez sem hasonlítható. Nekem is folytak a könnyeim – s nem csak a hideg miatt. Végtére is az Elbrusz Európa legmagasabb pontja, s a világ hét legveszélyesebb csúcsa közé tartozik. Három év telt el azóta, de még mindig a hatása alatt vagyok.
– Könnyen hozzászokik az ember a mínusz fokokhoz és a hideghez?
– Nekem ez nem okoz gondot, mert imádom a hideget. Olyannyira, hogy amikor kollégista voltam, képes voltam megvárni, míg mindenki elalszik, hogy kitárhassam az ablakot. A többiek meg arra keltek, hogy behavazott. (Nevet.) Különben hozzá lehet szokni a hideghez: eleinte fáj, de aztán nem érzed. Ami nagyobb probléma, hogy a szomjúságot sem érezzük, pedig egy mászás során sok folyadék kell, hogy rendben tartsuk a keringésünket.
– Hol mindenhol pihenhet meg egy hegymászó?
– Azelőtt még volt lehetőségünk kint alvásra, de aztán ezeket a helyeket természetvédelmi területeknek nyilvánították, így már csak a menedékházakban lehet aludni. A szállást nemegyszer félpanziós ellátással adják el, ami hatalmas üzlet: ezeket – ha nincs is rájuk szükséged – meg kell fizetned, hogy mászni tudj.
– Melyik volt eddig a legveszélyesebb szituáció a mászásaid során?
– Itt történt, Szlovákiában: a Késmárki-csúcsra mentünk fel hárman. Az emberek meglepően alulértékelik a Tátrát, pedig nagyon veszélyes hegyvonulat: másodpercek alatt képes megváltozni rajta az időjárás. Aznap délután két órára vihart jósoltak, de mi már tíz óra körül a csúcs közelében jártunk. Sose felejtem el a látványt, ami akkor fogadott, amikor lenéztem: mintha az Everest című film közepén találtuk volna magunkat. Az ég a fejünk fölött koromfeketére változott, szinte elsötétült minden. Először eleredt az eső, majd jött a hideg szél, s végül a hó és a jég. Amikor melletted csapkodnak a villámok, és a szemed láttára futnak le a sziklafalon, az valami egészen elképesztő élmény.
– Mit tehet ilyenkor az ember?
– Nagyjából másodpercid vannak, hogy kikapcsold a mobiltelefonodat, és eltüntess minden fémtárgyat (például a kilógó túrabotokat) a hátizsákodból. Aztán egyetlen feladatod van: menteni az életed. Míg fölfele megfontoltan mész, addig lefele ráhasalsz a sziklafalra, s próbálod magad leengedni úgy, hogy lehetőleg nagyobb sérülés nélkül megúszd.
Közben pedig imádkozol, hogy a melletted csapkodó villámok közül nehogy egy is eltaláljon. Ha szerencséd van, találsz egy zártabb helyet, ami alkalmas rá, hogy a vihar végéig menedéket nyújtson. Kisebb zúzódásokkal ugyan, de ezt a kalandot is megúsztuk.
– Mit tanácsolsz, milyen alapfelszereléssel vágjon neki az ember egy túrának?
– A túra és a mászás mindig az anyaggyűjtéssel kezdődik. Ismerni kell az útvonalakat, tudni, hol várható nehezebb szakasz, s kalkulálni kell azzal is, hol tudsz pihenni. A telefonokra ma már nagyon jó alkalmazások érhetők el, amelyek térerő nélkül is használhatók: például egyetlen gombnyomással lehet segítséget hívni. Szóval jó, ha ezek rajta vannak a mobilunkon! Továbbá soha ne induljunk útnak úgy, hogy nem néztük meg az időjárást. Tapasztalatból mondom, de még így is érhetik meglepetések az embert. A megfelelő, réteges öltözet alap, és persze a jó túracipő is. Egy okos túrázó soha nem megy szandálban vagy papucsban – pedig a Tátrában mást sem hallani, mint hogy „Géza, gyere vissza, a papucsod lent maradt!”. Magasabb hegyeknél pedig kell még macska, jégcsákány, kötél, karabinerek és sisak is – tehát speciális felszerelés és öltözet.
"Egy okos túrázó soha nem vág neki a hegynek szandálban vagy papucsban! Magasabb hegyeknél pedig kell még macska, jégcsákány, kötél, karabinerek és sisak is – tehát speciális felszerelés és öltözet" – mondja Bognár Attila.
– Hogyan tartod formában magad, amikor épp nem mászol?
– Íróasztal mögül nem lehet túrázni, hegyet mászni meg végképp nem. Ezért rendszeresen futok, biciklizek, s hetente néhányszor belepakolok a hátizsákomba 50-60 kiló súlyt, majd egy órán keresztül járom a lépcsőházat. Előfordult már, hogy a szomszéd nem mert bejönni, mert azt hitte, rablás van! (Nevet.)
– Most már csak azt áruld el: melyik lesz a következő expedíció, és mikor tervezel nekivágni?
– A kedvenc hegyem a Matterhorn (4478 m), amit heti háromszor képletesen megmászok. És ha minden jól megy, nemsokára élesben is. Persze lesznek előtte akklimatizációs mászások, magashegyi trekkingek. Az Alpokban található Monte Rosa például tökéletes lesz a felkészüléshez. S aztán, ha sikerül, a nyáron belevágunk: azt hiszem, ez a legnagyobb projekt az idei évre.
