Írásunkban a kocsmát vettük górcső alá. Ez az a hely, ahol egy nőnek nem sok keresnivalója van, esetleg „kocsmárosné” képében. A csallóközi hagyomány szerint a legények csak a legényavatás után kezdhettek el kocsmába járni. A „kocsmaérett” ifjú keresztapát választott magának, majd felszentelték őt egy kevés alkohollal.
A kocsmázásnak is megvan a maga kultúrája. Kevesen tudják például, hogy az engedély nélkül működő italmérő helyeket nevezték régen kurtakocsmának. Vagy hogy régebben állandó, de ideiglenes kocsmák, illetve korcsmák is működtek (nevezhetjük őket csapszéknek, sörözőnek, krimónak vagy csehónak is). Szépen át is hagyományozódott az ivók fenntartása a mi századunkra, és bizony a kocsmáknak mind a mai napig megvan a maguk sajátos hangulata. Kulturális esszenciájuk pedig az, hogy az emberek munka után egy pohár ital mellett itt jót lazulhatnak.
Az egyetem alatt a nagyváros forgatagában gyakran látogattuk a különböző italkimérő helyeket. S miszerint válogattunk? Oda ne menjünk, mert az „késdobáló”, oda azért ne, mert füstös, a harmadikban vizezik a bort, a negyedikben túl sok a 18 éven aluli... Mennyi sok krimó él meg itt békében egymás mellett! – eszméltünk rá kis idő után.
A kocsmázás szokása, persze, vidéken jobban dívik. A „Máma még nem ittunk semmit” eléneklése és a „Borozgatánk apámmal; Ivott a jó öreg...” elszavalása ma is hozzátartozik a helyi kis kocsmák folklórjához.
Régen a nők és a gyerekek nem tehették be a lábukat a kocsmába. Sőt! A csallóközi legények is csak egy rítus elvégzése után, az úgynevezett legényavatás után kezdhettek el kocsmába járni. Ezzel tették hivatalossá felnőtté érésüket, s innentől kezdve mehettek udvarolni a lányos házakhoz is.
A legényavatást a kocsmákban végezték, az ifjú pedig, aki 18. életévét betöltötte, tehát legénysorba lépett, különféle feladatokat teljesített. Keresztapát választott magának, majd felszentelték őt egy kevés alkohollal. A legényavatást több csallóközi faluban aprószentek idején tartották, de volt, ahol a farsang első napján vagy pünkösd napján.
Kezdetét veszi a csallóközi kocsmatúra
Gondolkozni sem kellett sokat, hova menjünk, hiszen minden tisztességes helyen van egy templom, no meg egy kocsma! Első megállónk a dunaszerdahelyi Nosztalgia pub. A puccosabb sörözőket, angol mintára, ma már csak így hívják. Ám azok attól még kocsmák.
Hogy miért éppen itt kezdünk? Mert ez az italmérés egy közönségszavazáson elnyerte „a legjobb söröző” címet. Nem csalódunk mi sem, mikor betoppanunk, hiszen mosolygós arcok, sörbarátok fogadnak minket, s egy szépséges fiatal „kocsmárosné” (a tulajdonos), Rácz Veronika, aki rögtön elmeséli nekünk, hogyan vágtak bele.
Sör mellé feles járja: ma ez a divat a csallóközi kocsmában!
– A Nosztalgia pub régen is kocsmaként üzemelt. Mi pedig fogtuk, és átalakítottuk egy modern sörözővé – kezdi mesélni Veronika. – Igaz, a kifejezéssel együtt jár egy negatív képzettársítás, ám hozzánk azok járnak, akik szeretnek kulturáltan szórakozni, akik szeretnek egy pofa sör mellett nagyokat beszélgetni. Négyféle sört csapolunk, többek között cseh Svijanyt, és ezenkívül hatvanfajta üveges sört kínálunk. Halk zene szól, s néha a meccsek hozzák be a vendégeket: társaságban jobban lehet drukkolni. És aki egyszer bejön, az itt ragad, s innen már csak hazamegy. A középkorosztály – ők alkotják vendégeink zömét – még nem telefonozik annyit, mint a fiatalok, inkább „élőben” beszélgetnek. Elmondhatjuk, hogy itt nálunk igazi barátságok születnek.
A Nosztalgia régi kocsma, a bájos kiscica már a „pubos” korszak előtt is itt lakott. Az ajtó mellett pedig van egy srég fal, melyről azt beszélik az öregek, hogy a közelben anno bomba robbant: attól lett ilyen csálé.
Csallóközi legények
Egy nyolcfős asztaltársasághoz toppanok. Persze, rögtön némasági fogadalmat tesznek. Hát persze! A férfiak a kocsmában beszéltek meg régen is mindent, a nőtársaságot mellőzve. Ma már itt csajoznak, fociznak és politizálnak. Arról nem is beszélve, hogy a kocsmában egy jó férfiember mindent el tud intézni! Ha kell, olcsó fűnyírót, vagy épp egy pár zoknit szerez magának, mert az aktuális éppen „elázott”.
– Apánk ebéd után megfogta a kalapját, és elment egy sörre. Kiöltözve! – mondja az egyik víg jó barát. – Nők nem jártak kocsmába faluhelyen, mert az szégyen volt. Mi egyetemistaként kezdtünk el kocsmázni.
Elpirulok, de lássuk be, azóta sokat változott a világ. Ezzel a társaság is egyetért, bár elmondásuk szerint bántja őket, hogy a mai fiatalok már régen nem azért járnak a kocsmába, hogy beszélgessenek.
– Nincs meg az igazi kocsmakultúra. Nem szabadna, hogy a berúgás legyen a cél. Jó, persze, néha megesik! – nevetnek, majd hozzáteszik, hogy itt azért hihetetlenül el tudja magát engedni az ember egy fáradságos hét után. – Van, hogy az első 10 perc azzal telik, hogy mindenkivel kezet fogunk, és megkérdezzük, ki hogy van. Majd sörözünk, mellé pedig finom patonyi zsíros kenyeret majszolunk.
„Az én kis falum”
Emlékszem, mindig azon nevettünk, hogy nálunk, Nagyszarván több kocsma van, mint élelmiszerüzlet. Ez mind a mai napig így van. Aztán persze nagyapám testvérétől, Derzsi Gyuri bácsitól megtudom, hogy régen csak egy kocsma volt a faluban, és a régi országút mentén feküdt, a templommal szemben. (A 63-as út akkor még nem létezett!) Gyuri bácsit gyerekkorában gyakran küldték a helyi lokálba az édesapjáért, aki ott kártyázott napirenden a barátokkal. Ő volt a legkisebbik: bíztak benne, hogy jó útra téríti az apját.
– Rettenetes volt, hogy bent mindenki cigarettázott, alig lehetett látni a füsttől. Petróleumlámpák és gyertyák mellett zsugáztak. Minden rendezvényt a kocsmában vagy annak udvarán rendeztek meg, a majálisokat és a bálokat egyaránt, mert még nem volt kultúrház. Fűzfaágakból készítettek tetőt, ponyvát húztak rá, és a légi muzsikus cigányok húzták a talpalávalót. Az emberek nagyokat mulattak és beszélgettek. Én meg csak álltam az apám mellett, aki rendületlenül kártyázott, és néha rám nézett, hogy: Várjál fiam! Azóta sem szeretek kocsmába járni.
– Anno Nagyszarván három jégverem volt, az egyik a kocsma tulajdonában állt. Ami azt jelentette, hogy télen az emberek jégcsákánnyal mentek a Dunához, hogy a lehető legnagyobb jégdarabokat tudják elhozni onnan. Levitték az óriási tömböket a verembe, s nyáron azzal hűtötték a sört.
S ahogy Gyuri bácsit is, gyakran küldték a gyereket a kocsmába, de csak azért, hogy hozzon egy kandli sört az apjának. S hogy mit ittak ezen kívül a férfiak? Magyar ember bort iszik. Vagy egy kis csapolt sört. No meg pálinkát...
„Akkor igyál, fiam, ha jólesik!”
Így mókáznak a fiatalok a helyi lokálban. A falu közepén álló csapszék az egyszerű Kocsma névre hallgat, és Rengel Gabriella vezeti. Mivel jómagam is nagyszarvai lakos volnék, itt már könnyebben szóra bírom a férfiakat. Kiderül, hogy rossz időben jöttünk, mert a törzsvendégek két turnusban járnak. S mi pont lekéstük mindkettőt. Csakhogy tisztázzuk: van a délelőtti turnus, és van a délutáni. Este pedig már csak a fiatalok szórakoznak a községi söntésben. Szól a zene, nagy a hangzavar, a kocsmapult mellett ifjak töltik a poharakat. Mit mondanának erre a régi öregek? Azt, kérem szépen, hogy: „Tejszagot érzek, tejszagot!” Hiszen úgy vélték, az ifjú még alig szakadt le csecsemőként az édesanyjáról, máris az ivóban van.
Csicsói kocsmatúra
Harmadik állomásunk Alsó-Csallóközben, a Duna bal partjának közelében található. A helyiek úgy hívják humorosan, hogy „itt, a világ végén”. Sokan nem is sejtik, még Kukkóniában sem, hogy mennyi kincset rejteget ez az elzárt, meseszép tájék. (Például a legenda szerint Lyon tavuk egy francia katonáról kapta a nevét, aki itt ragadt Napóleon idejében.)
Pont annak köszönhetően, hogy nincs a közelben semmilyen nagyobb település, a kis községben maguk között szerveződnek és szórakoznak a helyiek. A „lesz még Csicsón búcsú” mondás jó kis fenyegetést jelent annak, aki háborgatni meri az itt élőt. Gondolom, nemegyszer elhangzott a helyi kocsmában.
Régen Csicsón is csak egy kocsma volt, „a zsidó Weiszbergeré, ahol még mind a mai napig kocsma áll”. Ezt az egyik törzsvendégtől, Jani bácsitól tudom meg. Azóta pedig már három kocsma is üzemel. Mi pedig túránk alkalmával a 91’ óta funkcionáló Stella kocsmában dőlünk neki fáradtan a pultnak. Tibi, Dénes és Jani bácsival beszélgetek, akik szerint már minden máshogy van, mint régen.
– Fiatalkoromban gyakrabban jártam kocsmába – kezdi Tibi bácsi. – Gyerekeknek és nőknek nem szabadott betérni ide. Akkor még tisztelték az idősebb korosztályt, mást nem is engedtek be, csak felnőtteket. Tanítók mentek a faluban, kontrollálták, hol csavarognak a gyerekek. Akkor még 1,20 volt a 10-es sör, koronában! Viszont ha meccs volt, üres volt az egész kocsma!
– Akkoriban még kártyapartikat szerveztek, snapszeroztak vagy ferbliztek, de mindig pénzben játszottak.
Dénes bácsi hozzáteszi:
– Legénykoromban többet jártam kocsmába, de amikor családom lett, már nem járhattam. Hiszen vagy az ital, vagy a feleség! Mindkettő nem lehetett, mert nem fért össze. Volt, hogy én is becsiccsentettem, s esőben ballagtam haza. Az asszony meg kérdezte: így eláztál? Mondom, igen, hát esik az eső. Jaj, hát ő nem úgy érti! Hát hun’ ittál? S miközben magyarázkodtam, beleestem a gödörbe. Mondtam is, hogy anyukám, gyere, segíts nekem! Persze, volt aztán nemulass!
Vagy ital, vagy feleség. Csicsón ez a mondás járta.
Kihaltak az igazi kocsmázó öregek
A csicsói kocsmában mondja nekem a kocsma tulajdonosa, Fehérváry Stella. Hozzájuk azért még egy-egy idősebb is betér, mint Feri bácsi is, aki mindennapos vendég, és aki rumot iszik sörrel már évek óta. S hogy felelevenítsék a régi idők szép emlékeit, nemsokára kártyapartit szerveznek a fiataloknak. Igaz, nótaszó már rég nincsen, mert megjelentek az okostelefont vagy játékgépet nyomkodó fiatalok. Ám azért igyekeznek valamennyire megtartani a régi idők homályába veszett emlékképét, amikor még a kocsmázás is arról szólt, hogy „szórakozni jártak oda a népek”.
„Inni kell, ha meghalunk is...”
S ahogy erről beszélgetünk, a túránk végén már mi is rendkívül megszomjazunk. A sok italos és mulatós téma meghozza a kedvünket, hogy mi is legurítsunk egy gyöngyöző, habos nedűt a torkunkon. Hiszen mi a túránk alatt még egy kupicával sem ittunk! Viszont rendkívül jól szórakoztunk. Hallgattuk a régi kocsmázós történeteket.
„Melyik az a három szó, amely minden rendes kocsmai verekedés előtt elhangzik? A válasz pedig: Mivan, mivan, mivan?!” Ezt azóta is elmesélem mindenkinek. Végül is erről szól a kocsmakultúra. Kicsit felengedjünk, hogy a hangos hétköznapoktól kicsit megpihenjünk, nevessünk, anekdotázzunk, vagy éppen énekeljünk egy pohár bor vagy sör mellett. Így hát végül mi is koccintunk: egészségünkre!
