A sok lájk nem egyenlő a szeretettel! Egy fizikai bántalmazásnak megannyi látható jele van, például monokli a szem alatt. De belegondoltunk-e már abba, hogy a lelki bántalmazás vajon mennyi fájdalommal jár, látható nyom nélkül?
A cyberbullying, vagyis az online bántalmazás legalább olyan mértékű gond, mint a fizikai zaklatás. A megalázó üzenetek, a zsarolás, vagy mikor privát képeink illetéktelen kezekbe jutnak: mind-mind életre szóló traumát okozhatnak. A témáról Polus Enikő (Budapest) mentálhigiénés szakembert kérdeztük.
(Kép forrása: pinterest.com)
– Cyberbullying. Egyre többször találkozunk ezzel a kifejezéssel. Sokan még mindig nem tudják pontosan, hogy mit jelent.
– Hadd kérdezzek vissza először. Mi az, amit tudsz róla?
– Egyszer, régebben beszélgettünk már erről a témáról. Az egészen biztos, hogy nagyon veszélyes dologról van szó. Kór ez, mely az ember lelkét rágja.
– A helyzet az, hogy nincs olyan korosztály, amelyik ne lenne érintett; és ezen a pandémia csak rontott. Egyrészt azért, mert a tájékoztatásnak nincs módszertana, másrészt elbagatellizáljuk vagy tabusítjuk a témát. Csöndes tóban lakik a béka: az elmúlt másfél évben felerősödött az emberekben az agresszió, a harag, a düh, a bánat, vagyis minden olyan érzés, ami ott bújt meg „a csöndes tó mélyén", vagyis az emberi pszichében. Zaklatók, sajnos mindig voltak, és a jóléti társadalom csak még több mentális elakadást hozott az ember életébe. Az online és az offline zaklatás egyébként nem szedhető szét – a különbség az, hogy az online térben el lehet bújni különböző álprofilok mögé.
Meg kell tanulnunk, hogy csak azoknak a véleményére hallgassunk, akiket valóban ismerünk, és nem kell álarc mögé bújt idegenek véleményétől jól vagy rosszul érezni magunkat.
– Örülök, hogy említetted a tabusítást. Miért tabusítjuk ezt is, akárcsak a szexedukációt vagy más „kényes” témát?
– Nézzünk csak meg egy párkapcsolatot! Egy hosszú kapcsolat számtalan krízisállomáson halad végig, és vannak olyan pillanatok, amikor a felek túlságosan dühösek, frusztráltak vagy épp haragosak. Ilyenkor könnyű átlépni a határt. Hisz még egy poén is a zaklatás határát súrolhatja, amikor arról szól, hogy miképp borítható ki vele a másik. Aki nem nevetni fog a viccen, hanem csak egyre frusztráltabb és idegesebb lesz... Elsősorban az lenne a fontos, hogy megtudjuk, hányadán állunk az önbecsülésünkkel. Tegyük helyre – és akkor nem lesz gond, majd szépen meg tudjuk szabni a saját határainkat. Ez a lelki munkát sokan meg akarják spórolni, mert úgy gondolják, hogy csak a zaklatókat kell eltávolítani. Ez így is van; de időközben a zaklató is helyre billenhet; ilyenkor a szívébe érzelmi biztonság költözik a félelem helyére. A zaklató leszokhat szörnyű szokásáról, és már nem lesz érzelmi szükséglete a zaklatás. Szerencsére erre is látunk példát!
Polus Enikő (Kép forrása: felelosszulokiskolaja.hu)
– Azt mondtad, hogy az online és az offline zaklatások nem különíthetők el teljesen egymástól. Vajon van különbség a való életben és az online-ban történő zaklatás következményei között?
– Erre vonatkozó konkrét kutatások egyelőre még nincsenek. Az online térben gyorsan lehet érzelmeket kiváltani, ami felgyorsítja a lélekben a pánikot, a szorongást – vagy akár még szerelmet is generálhat. A pozitív és a negatív töltetű érzelmek sokkal gyorsabban váltódnak ki online, mint a való világban: ezáltal sokkolóan képesek hatni. Ezért is van olyan sok „online félreértés”! Az online térben alig van esély arra, hogy az ember megvédje magát: olyan gyorsan történik minden. Nyoma csak a lélekben marad, hiszen online-ban van a törlő funkció, egy gombnyomással törölni tudunk mindenféle sértést és bántást.
– Nem tudom elégszer hangsúlyozni gyereknek és felnőttnek, hogy ami az online térben történik, az ám nem a valóság! A valóság idekint van. Emiatt is tartom fontosnak az érzelmi edukációt, mert fontos, hogy tanuljunk a történelmünkről, de nem ártana, ha azt is megtanítanánk a gyerekeinknek, hogy a jelenben mire kell felkészülniük.
A reziliencia a személyiség rugalmas alkalmazkodóképességét jelenti, és nem velünk született tulajdonság. Ámde sokat tehetünk azért, hogy tudatosan fejlesszük, s így lelkileg terhelhetővé váljunk.
– Általában a zaklatás kapcsán áldozatokról és bántalmazókról szoktunk beszélgetni. Ha jól tudom, nem ilyen egyszerű a képlet…
– Sajnos, a szemlélőkről kevés szó esik, pedig az ő helyzetük a legnehezebb. Ők vannak a legtöbben, és sokszor szorongás, tehetetlenség munkálkodik bennük. Sőt, mondanék egy újdonságot! Nemegyszer a felbujtók is köztük vannak! Pedig a tanult tehetetlenséget át tudjuk alakítani tehetősségé: ehhez viszont tudnunk kell, hogy mi az, ami leblokkol és tehetetlenné tesz. Nagy segítséget nyújthatnak ilyenkor különböző dráma- és önismereti játékok, ahol előállíthatunk kész helyzeteket, melyekből aztán szépen ki tud derülni, hogy a gyerek vagy épp a felnőtt miért blokkol le. Életünk során mindannyian voltunk már áldozatok, bántalmazók és szemlélők is – legfeljebb nem emlékszünk rá. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a szemlélődés a legveszélyesebb magatartás. Életre szóló lelkiismeret-furdalást okoz, ha láttál valamit, és tehettél volna valamit. De te azt a valamit nem tetted meg, inkább tovább sétáltál!
– Mikor kellene elkezdeni felkészíteni a gyerekeket az online tér veszélyeire? Akár már akkor, amikor egyébként még saját mobiltelefonjuk sincs?
– Én azt gondolom, hogy onnantól kezdve, hogy a gyerek megszületik. Mondok egy példát: ha úgy szoptatok, hogy közben a különböző applikációkat bújom a telefonomon – nem azt mondom, hogy ez sosem fordulhat elő, de ha ez rendszeres –, akkor azt szívja magába a gyermek az anyatejjel, hogy az anyja nem figyel rá, s még ilyenkor sem rajta van a fókusz. Az ölben lévő gyerek pozíciója úgy van kitalálva, hogy az anya és a baba szeme és légzése találkozzon. Gyakran az anya és a gyermek szíve ugyanarra a ritmusra ver szoptatás közben. Épp ezért már itt kellene elkezdeni az érzelmi kommunikációt. Egyébként az édesapa is nyugodtan odakucorodhat az édesanya mellé, s ezáltal ő is belekerül a légtérbe – és máris nem fogja kívülállónak érezni magát.
– A tavalyi év folyamán jelent meg az Életünk mellékszereplői című könyvem, melyben arra szeretném felhívni az olvasók figyelmét: ha óvodás korban arra tanítjuk a gyerekeinket, hogy a mesékben csak a főhős a fontos, akkor az élet egy részét hasítjuk le. Hiszen a főszereplő nem jutna el a királylányhoz, ha az útja során nem lennének segítői. Sokszor egyébként az áldozati szerepbe kerülő egyének azt képviselik, hogy „csak én vagyok fontos, és senki más".
– Az elmúlt másfél évben a bántalmazás sok esetben az online térben maradt. Mennyire észlelhető a zaklatás a felnőttek, a pedagógusok számára?
– Az a rossz hírem van, hogy legtöbbször nem észlelhető. Titkolják az érintettek, mert ciki dolognak gondolják, hogy nem tudják megvédeni magukat; és maguk próbálnak megbirkózni vele. Van, akinek sikerül, van, akinek nem. Ugyanez a helyzet a felnőttekkel is. A következő történetet a lányom engedélyével mesélem el. A minap felhívott azzal, hogy a húszéves lányok hiába mondják, hogy eddig és nem tovább, szinte meg sem hallják a zaklatók. Sajnos, sokan nem tudják, hogy a fiatal lányokat milyen sok felnőtt ember zaklatja; a legtöbbjük nem tudja megvédeni magát. Azt látom, hogy igazán sehol nem beszélnek erről.
– A cyberbullying a jó körülmények között élő gyerekeket és fiatalokat ugyanúgy érinti, mint a nehezebb sorsúakat?
– Ó, hogyne! Az emberek akkor is zaklatják a másikat, ha az szép, ha izmos, ha jól tanul – vagy ha épp jómódú. A zaklató mindig megtalálja a másik gyenge pontját. Nem szabad elhinnünk, hogy zaklatni lehet bennünket csak azért, mert jól tanulunk vagy csinosak vagyunk.
Tudni kell, hogy a zaklatás nem feltétlenül az áldozatról szól – ő csak projekciós felület, amire az agresszor kivetíti a rossz érzéseit.
– Melyek azok a jelek, amelyekre a pedagógusoknak és a szülőknek oda kellene figyelni?
– A kisebb gyerekeknél árulkodó, ha változást észlelünk a viselkedésében – és ez több ideig is fennáll. Ha például egy normális étvágyú gyerek egyszer csak elkezd nem enni, vagy éppen ellenkezőleg: túlságosan sokat eszik, túl sokat alszik. Vagy egyáltalán nem akar aludni, vagy már nem nézegeti a mobilját: ezek mind-mind intő jelek lehetnek. Ma már vannak a szakembereknek olyan diagnosztikai eljárásaik, amelyek segítségével akkor is ki tudják deríteni, hogy mi a probléma, ha a gyerek nem akar beszélgetni.
– A nagyobbakkal nehezebb, hiszen az még nem zaklatás, ha a hódoló egy szál virágot tesz a lány ajtaja elé! De ha lány már többször kérte a fiút, hogy éjjelente ne hívogassa, de ő ennek ellenére megteszi; az bizony már zaklatás. A kamaszok elfojtják az érzéseiket, ami csak nehezíti a felismerést. És még egy fontos dolog! Ne csak akkor beszélgessünk a gyerekünkkel, amikor a jegyeiről akarunk megtudni valamit! Ez nem beszélgetés! Nyitottnak kell lenni akár késő este is, ha a kamasz kedvet érez egy kis „traccspartira”! Ha belemegyünk ezekbe a kapcsolódási helyzetekbe, nem fogjuk megbánni.
