Hogyan nézett ki egy palóc falu, s mi maradt meg belőle? Kelenye megmutatja. Zsákfalu, ahonnan kifelé nem sok út vezet, ezért sokáig megtartotta régies arculatát.
Sok olyan emlékem van, melyet lányaim már nem fognak látni... és én ezt nagyon sajnálom...
Deák Csáky Julianna édesapja Csáky Károly, a palócok neves kutatója. Julianna gyermekkori szünidőinek színhelyét mutatja be hangulatos írásában.
Amióta az eszemet tudom, Kelenye életem része, tekintve, hogy apukám szülőfalujáról van szó. Autónk nem lévén, ha esett, ha fújt, buszon zötykölődtünk, hogy meglátogassuk a rokonokat. Nővéremmel mindig végigcsacsogtuk az utat, figyeltük a felszálló ismerős arcokat: nem is volt olyan rossz buli ez az utazás. Amikor pedig a busz bőgő motorral felkaptatott a meredek dombon, már tudtuk, lassan megérkezünk.
Hazafelé a vállunk szinte leszakadt a két teli táska háztáji finomság – dió, lekvár, kompót, kecskesajt, tojás – súlya alatt. Mert Kelenye nekem, a panelben élő gyereknek már-már a tanyasi életérzést nyújtotta.
Szünidőben az udvar több volt, mint állatsimogató, nemcsak baromfi kapirgált az udvaron, de nyuszik, kecskék és bárányok is ott ropogtatták a szénát. Az élet a hajnali kakasszóval kezdődött, és az egész nap dolgos nyugalomban telt.
Mire reggel előcsalogatott minket a házi tojásból készült rántotta illata, nagymamám már túl volt megannyi ház körüli teendőn. Nagyapám ebédidőben mindig hazatekert a biciklijével; mögötte, a táskájában fűhalom tornyosult...
A hátikosár
Kedvencem a hátikosár kelenyei módra. Ez aztán igazi kelenyei nevezetesség! A puttony nagyságú kosárra régen pántokat erősítettek, és gyümölcs, rőzse szállítására használták; szőlőből nagyjából 12 kiló fért el benne.
Hátoldala lapos, eleje félkörösen gömbölyű volt. Különlegessége abban rejlik, hogy Kelenyén nem hántolatlan fűzfavesszőből, hanem juharfából készítették. Elvégre „juharfa mellett lakó“ népről volna szó... (Állítólag a falu neve ezt jelenti szlávul!)
A faanyag beszerzése októberben kezdődött. A karvastagságú fát 110 centis hasábokra vagdalták, s felfűtötték a kemencét (csak most nem kenyeret sütöttek benne, hanem fát). Kihúzták a parazsat, s „hajastól” berakták a hasábokat; az ajtót közben tilos volt kinyitni. Kétórás pácolás után a fa teljesen „megfőtt”.
„Akkor jó az anyag, ha legyün a bőre” – állították a mesteremberek. A pácolt fát aztán gerezdekre hasították, letisztították, majd szélesebb, keskenyebb pántokra, szalagokra szeletelték. Következhetett a „káva“ elkészítése, ami a kosár hátoldali váza. (Erre kötötték a kosármadzagot, amivel hátizsákként felvették.)
A kelenyei mester hét-hét szélesebb pánttal kezdte a fonást, majd alulról indulva vékonyakat font közéjük. Fonás előtt gyakran forró vízbe rakták a vékonyabb pántot, hogy még jobban hajoljon. A kosár olyan praktikus találmány, hogy olykor még ma is hordják.
