Az „egészség” bűvös szó, sok mindenre hajlandók vagyunk érte. Bionak kikiáltott lekvárt veszünk, a kecskesajtért elautózunk akár a világ végére is, tornázni járunk, futni a kiserdőbe, és a kalóriákat is számoljuk ezerrel. Csak éppen elfeledkezünk a legfontosabbról: A PIHENÉSRŐL. Mert az is az egészségünk része!
A hétvégi takarítás során mindent kiglancolunk, mindennek tökéletesnek kell lennie – ugyanúgy hajszoljuk magunkat, mint a munkában. Néha még annál is jobban. Anyáink CSAK hetente egyszer jártak aerobikra, nagyanyáink CSAK nyáron úszkáltak a folyóban. Mi pedig?
Az edzésről rohanunk a nyelviskolába, onnan a kick-box edzésre, a gyereket visszük a különórára, onnan beugrunk a körmöshöz... És ez így megy nap mint nap, sokszor szombaton és vasárnap is. Elődeink még tudták, hogy az este és a hétvége a pihenésé, főleg, ha egész nap megfeszítve dolgozunk. Mi azonban megszoktuk, hogy az üzletek még éjjel is nyitva vannak, a szezonalitás fogalma teljesen eltűnt a szótárunkból – hiszen még télen is epret majszolunk. A rosszul értelmezett folyamatosság jegyében élünk. Nem állítjuk meg a körhintát, hogy hétvégén kicsit kiszálljunk belőle. Hajszoljuk magunkat, mint rossz gazda a lovát.
Mert divat sok mindennel foglalkozni. Azt természetesnek tartjuk, hogy kikapcsoljuk a tévét, a mixert, de magunkat perpetuum mobilének érezzük. Mintha hiányozna rólunk az „off” gomb! Olyanok vagyunk, mint mókus a mókuskerékben – nappal dolgozunk, de szabadidőnkben sem pihenünk. Biciklin, sítalpon, egy ászánában kitartva vagy éppen kocogva gyötörjük testünket, a fejünket meg tanfolyamokon tágítjuk, workshopokra, korongozásra járunk. Vagy éppen otthon ügyködünk: vég nélkül takarítjuk a lakást, meleg vacsorát főzünk. Édes istenem, mikor pihenünk?! Mikor heverészünk a rekamién, és egyáltalán: mikor alszunk?
Hajszoljuk magunkat otthon és a munkahelyen, kimagasló teljesítményt akarunk nyújtani mindig, mindenben, mindenhol. „Hogy lustálkodhatnék otthon – mondja a mai nő –, amikor Magda minden második nap öt kilométert fut, Kinga aerobikra jár, Ági jógázik, és egy főzőtanfolyamon villog, Réka meg a bőrözést tanulta ki!” Szombaton és vasárnap sem pihen a nép, hanem kerékpártúrára megy, télen síel.
A statisztikák világosan beszélnek. 2006-hoz viszonyítva a múlt évben százezerrel nőtt a pszichiátriai esetek száma – és a betegek száma egyre növekszik. A legtöbb új betegség a rohanó élettempó számlájára írható, mert ma mindenben a teljesítmény a mérvadó.
Tengeni-lengeni tilos!
Az orvosok a fejüket csóválják. A mai ember jelszava a mozgás. Mindig történjen valami. Mindenki fiatal, szép, sikeres akar lenni, megállás nincsen. És mi alkalmazkodunk. Egyre több ember megy orvoshoz: „Doktor úr, halálosan fáradt vagyok, már aludni sem tudok, akkor is a napi dolgaim járnak az eszemben. Pedig mindent úgy csinálok, ahogy kell, egészségesen étkezem, sokat mozgok. Mit tegyek?” Az a baj, hogy elhisszük: az a helyes, amit korunk diktál – a folytonos tevékenység. Még azt is elhisszük, hogy legjobban mozgás közben pihenünk. Még testünk vészjelzéseit észlelve sem állunk meg, még akkor sem, amikor minden porcikánk Megállj! után kiált.
Az alvás a legtökéletesebb pihenés. Még senki sem talált ki jobb módszert a pihenésre. A testünket nem tudjuk becsapni – emberemlékezet óta azt kívánja, hogy munka után kipihenje magát. Mindenáron! Miért ne olvashatnánk a fotelban ülve, ha szervezetünk ezt kívánja? Miért ne hallgathatnánk zenét, heverészhetnénk szombaton és vasárnap? Azért, mert Jutkáék túráznak, Laciék hegyet másznak, Zoliék az üzletközpontokat hajkurásszák végig?
Bedobjuk a törülközőt
Tímea egy utazási iroda menedzsere, negyvenéves. „A fiam talált meg éjjel a fürdőszoba kövén. Alig volt bennem élet, azt hitte, meghaltam.” Tímea munkamániás. Még akkor sem tudott leállni, amikor szabadságon volt. Minden reggel futott, hétvégén teniszezett, síelt, edzőterembe, biciklizni járt. „Nem csoda, hogy a padlón végeztem.” Az orvosok semmilyen szervi bajt nem találtak nála, a szíve, a szervezete olyan állapotban volt, mint egy tizennyolc éves lánynak. A teste mégis fellázadt. Tímea szerencsére értett a szóból, és lassított a tempón. „Most is sportolok, de kényelmesebben. Megtanultam golfozni, az nagyon megnyugtat.” Tímea gyerekkora óta szeretett sportolni, náluk a családban nem volt divat tétlenül heverészni. Mégis belebetegedett a mozgásba. Hát még azok mennyire megsínylik, akik nem sportos típusok, csak az ismerőseiket utánozzák!
Az emberiség az utóbbi ötven évben hatalmas lépésekkel haladt előre. Az élettempó hihetetlenül felgyorsult – ugyanakkor szervezetünk ugyanolyan maradt, amilyen évszázadokkal ezelőtt volt. Ha ezt nem vesszük figyelembe, úgy fog reagálni, mint egy túlhajszolt sportolóé. Ereje elfogy, tartalékai kimerülnek, ezáltal sokkal sérülékenyebb lesz, hajlamosabb a betegségre. Az első tünetek egyike az alvászavar, végül jön a pánikroham – és az idegösszeomlás.
Az ember társas lény, és az utánzási technikákból tanul. Nézzük, hogy mások mit csinálnak, s utánozzuk őket. Valahogy észrevettük: attól függ a jövőnk, hogy mennyire vagyunk aktívak. A ráhajtós emberek előtt kinyílnak az ajtók. Végre elérhetnek olyasmit, amiről azelőtt csak álmodtak: sok pénzt és fényűző életet. A mintát a Nyugat adja, ahol már évtizedek óta siker- és teljesítményorientált, rohanó élet folyik. Elszomorító következményekkel... Egy nagy-britanniai felmérés szerint minden negyedik brit állampolgár évente legalább egyszer lelki zavarokkal küszködik. A lelki bajok a gyerekek 10 százalékát sem kímélik. Hogy miért a gyerekek is? Egyre többen élnek széthulló családokban (ami már magában „szétziláló” tényező), és a társadalom ennek ellenére tőlük is hasonló teljesítményeket vár el, mint a felnőttektől. Felteszünk egy egyszerű kérdést: hány szakkörbe jártak a mai negyvenesek? És hányba járnak a gyerekeik? Hiszen már az óvodában feleltetik a kicsiket...
Nem fogsz rajzkörre járni!
Sára mondja: „Emlékszem, amikor kicsi voltam, néha a hétvégeken elgyalogoltunk a szomszéd faluba meglátogatni a nagynénénket. Inni- meg ennivalót raktunk a hátizsákba, és mentünk. Mi, gyerekek nagyon örültünk, mert nekünk ez volt a nagybetűs kirándulás. Télen a hegyekbe szoktunk menni a szakszervezettől. Amikor leesett a hó, a ház mögött szánkóztunk, nyáron ugyanitt bicikliztünk. Valahogy mindenünk megvolt, ami kellett. Szerettem együtt játszani a testvéreimmel. Sokféle körbe jártam, de nem egyszerre. Először atletizáltam, azután teniszeztem és csipkeverést tanultam. Amikor a rajzkört is fel akartam venni, az anyukám közbelépett. Azt mondta, annyi elég, amennyi van, és ha rajzolni akarok, valahonnan lépjek ki, mert az már sok lenne. Tudom, hogy igaza volt. A gyerekeinken láthatjuk, hogy mit csinálunk rosszul. Visszatükrözik a hibáinkat. Manapság rengeteg gyerek hiperaktív, mert túl sok benyomás éri őket!”
Érdekel ez egyáltalán?
Így hát – rohanunk. Anélkül, hogy volna egy percünk is fellélegezni és feltenni a kérdést: van-e értelme az egésznek? Mert az a dolog alfája és ómegája, hogy örömünket leljük-e mindebben. Tévedés ne essék, nem azt akarjuk mondani, hogy a heverészés és az alvás MINDENRE megoldás. És arról sem akarunk senkit meggyőzni, hogy a pihenés végett le kell mondanunk minden igényesebb sportról vagy kedvtelésről. Csak azt tartjuk fontosnak, hogy teremtsünk rendet a fejünkben, és arányosan osszuk el az időnket. (Ugye, már a dal is azt mondja: nyolc óra munka, nyolc óra pihenés – és hm, nyolc óra regenerálódás.) Készíthetünk heti órarendet, mint az iskolás gyerekek. Vegyünk elő papírt, ceruzát, és óráról órára írjuk le, mivel foglalkoztunk. A végén látni fogjuk, mennyi időt szántunk alvásra. Lehet, hogy akkor éreztük csak igazán boldognak magunkat, amikor félhomályban ültünk az asztalnál, és a gyertya lángját néztük. Vagy amikor rejtvényt fejtettünk, esetleg olvastunk. Valóban jólesett, amikor a súlyzókat emelgettük? A kérdésekre őszintén válaszoljunk.
Amikor fehéren feketén látni fogjuk heti programunkat, kiderül, hogy nem dolgozunk-e magunk ellen. Sok ember fel tudja mérni, hogy jól bánik-e a testével, mi tölti el örömmel – és mit csinál kedvetlenül. Csak szükségünk van rá, hogy szembesüljünk a tényekkel!
A pszichológusok azt ajánlják, térjünk vissza a kezdetekhez, azaz tartsuk tiszteletben testünket és lelkünket. Univerzális tanács nincsen. Minden ember más fából van faragva. Mindenkinek más program kell, olyan, amelyiket követve újra megtanulja, hogy hallgasson a teste jelzéseire. Így kiléphet abból az elvarázsolt körből, amelyikbe belesodródott – mások életmintáit követve. Akinek nagyobb az alvásigénye, aludjon többet. Aki gondolkodó típus, üldögéljen egyedül a dombtetőn, és nézze, hogyan nyüzsögnek a hangyák a hangyaboly körül. Aki olvasni szeret, olvasson, akár az ablakmosás vagy vasalás helyett. Sétáljon az erdőben, nézzen meg egy szép filmet, vagy ha a társaságot szereti, beszélgessen azokkal az emberekkel, akiket szeret. A jóból is megárt a sok. Ne hagyjuk, hogy a modern kor diktálta „egészséges” pánikroham tönkretegyen bennünket!
Kapcsolódó írásunk: Kacagj, kocogj, lazíts...
