– Majd „osztrákban” jól megszeded magad! – vágta rá Tamara, amikor megtudta, hogy az egyetem megkezdéséig a szomszédos országban fogok bébiszitterkedni. Ennél azért kicsit árnyaltabb a kép – gondoltam magamban. Akkorra ugyanis volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam: külföldön sincs kolbászból a kerítés…
Ha visszagondolok a régi időkre, a szüleim minden nyáron elküldtek a rokonokhoz, hogy vigyázzak a gyerekeikre. S én vigyáztam is – legalábbis elméletben. A valóságban lehet, hogy csak kolonc voltam a családok nyakán (hisz magam sem voltam több 12-13 évesnél), de bárhogy legyen is: a gyerekfelügyelet innentől kezdve az életem része maradt.
A nagy német kaland
Az első igazi au pair tapasztalatomat csak pár évvel később, egy München mellett élő családnál szereztem. Akkoriban a németeknél bevett szokás volt, hogy gyerekeik mellé kelet-európai felvigyázót alkalmaztak: közvetítő irodák sora működött szinte minden városban, így nem volt nehéz kijutnom.
A megbízásom egy évre szólt, a feladatom pedig egyszerűnek tűnt: egy hét- és egy kilencéves fiúra kellett vigyáznom. Utólag elmondhatom: rosszaság terén Thomas és a Stefan olyan magasra tették a lécet, hogy utánuk minden gyerek, akire életemben felügyelnem kellett, piskóta volt…
Hivatalos szerződéssel érkező au pairként befogadóimnak állniuk kellett a nyelviskolát, az élelmezést és a lakhatást, s ezenfelül havi 210 euró zsebpénzt biztosítaniuk. Mint megtudtam: én voltam a hetedik bébiszitter, aki megfordult a német családnál…
Kultúrsokk
Az első sokk akkor ért, amikor szembesültem azzal, hogy Gudrun, a vendéglátóanyám hogyan áll hozzá a fiaihoz. Nálunk otthon az volt a szokás, hogy a vasárnapi ebédet többórás készülődés előzte meg: anyukám már reggel feltette főni a levest, hogy a hús délre megpuhuljon, s a desszert sem hiányozhatott soha az asztalról. Ő vezette a háztartást, a nagy egyházi ünnepek előtt pedig végigsuvickolta az egész házat. Ezzel szemben Gudrun nem tartotta sokra a tisztaságot: munkája mellett csak a lovai érdekelték (négy is volt neki). A háztartást inkább Konrad, a férje vezette: maga vasalta az ingeit, és ő törődött a gyerekekkel is. Bár soha nem kért rá – egy idő után én is besegítettem neki a házimunkába: egyszerűen nem bírtam nézni az állapotokat.
Amilyen anya nem szeretnék lenni…
Nem sokat tanultam vendéglátóanyámtól, azt viszont neki köszönhetem, hogy eldöntöttem: milyen anya nem szeretnék lenni. Az egyik legemlékezetesebb pillanatunk az volt, amikor egy nap Gudrun nekem szegezte a kérdést: „Miért mosakszol minden nap? Hiszen a víz köztudottan árt a bőrnek!” Mindez kicsit furcsán hangzott annak a nőnek a szájából, aki naponta órákat töltött az istállóban a lovai között…
Megígértem neki, hogy nem pazarlom feleslegesen a vizet, de zuhanyzási „hóbortomról” nem szándékozom leszokni. A másik érdekes eset a karácsonyi készülődéskor történt. Gudrun egy alkalommal annyira lelkesen ért haza a lovaglásból, hogy rögvest hívott: segítsek, sütni fogunk. Tapintatosan megkérdeztem, nem szeretne-e először átöltözni (mire a válasz pontosan az volt, amire számítottam). Szóval így kezdtünk mi közösen sütögetni… Haladt is gördülékenyen minden, ám egy ponton Gudrun odaszólt: „Menj be a fiúk szobájába az ecsetkészletért.” Bementem, mire ő egy laza mozdulattal belemártotta a vízfestékes ecsetet a csokimasszába, s körbekente vele a sütiket.
A német kisördögök
Thomastól és Stefantól nem sok tiszteletre számíthattam. Ez talán nem is csoda két olyan gyerek esetében, akik mihelyt megszerethettek volna egy bébiszittert, az mindig otthagyta őket. A legnehezebb falatnak egyértelműen az iskola bizonyult: a velük való tanulás napi szinten drámákat szült. A szülői figyelem hiányát egyébként a kilencéves Thomas sínylette meg leginkább: olyannyira, hogy lopni kezdett a közeli szupermarketben. Először csak édességeket, ám ahogy egyre magabiztosabb lett, jöttek a nagyobb kaliberű dolgok: a játékok, a könyvek... Nekem mindez persze feltűnt, s jeleztem is a szüleinek. Mire ők higgadtan közölték: képzelődöm, az ő fiuk sose tenne ilyet. Különben is, Thomasnak van saját zsebpénze. Alibista hozzáállásukkal persze csak addig takaródzhattak, míg egy szombat délelőtt be nem csengetett hozzájuk a rendőrség.
Thomasnál később mentális zavart állapítottak meg, és gyerekpszichológus kezelésére kötelezték. Hogy a lopások anyagi vonzatát miként simították el a szülők, nem tudom, ezt már nagyon diszkréten kezelték. Azt viszont soha nem felejtem el, hogy amikor egy barátjuk rákérdezett a fiuk dolgaira, Gudrun és Konrad egymás szavába vágva magyarázták: ha csak apró jelét is látták volna annak, hogy a gyerekkel baj van, nem hagyják idáig fajulni az egészet… Én pedig rádöbbentem, hogy ideje hazamenni, és magam mögött hagyni Németországot.
Újra otthon? Ja, nem.
Hazaértem, sikeresen felvételiztem az egyetemre, szusszanni azonban nem sok időm maradt. Egy Ausztriában dolgozó ismerősöm ugyanis beajánlott egy többgyermekes bécsi családhoz, akik „Ein nettes Mädchen mit guten Deutschkenntnissen”-t, vagyis kedves lányt kerestek jó némettudással. Ideálisnak tűnt a munka, okulva azonban a korábbi tapasztalatokból, leszögeztem: nem tanulok a gyerekekkel. Elisabeth, az osztrák anyuka erre kigúvadt szemekkel meredt rám, hogy „ő sosem várt volna el ilyet tőlem”. Neki más volt a kikötése: hogy főzzek a három fiára.
Persze rögtön bevillant az otthoni paprikás csirke, házi nokedli és gulyásleves képe, mire azonnal pánikba estem. „Hisz én ilyeneket nem tudok!” De Elisabeth csak legyintett. „Megoldjuk!”
Újra bébicsősz…
Három jól szituált bécsi fiú felvigyázójaként újra belevágtam hát a bébiszitterkedésbe. Elisabeth – Gudrunnal ellentétben – később is tündéri teremtésnek bizonyult. Folyamatosan mosolygott, és engem is családtagként kezelt. Az otthoni rendszer ugyanakkor szigorú szabályokon alapult…
Az apuka hihetetlenül bogaras volt: minden az utolsó morzsáig ki volt számolva. A reggelit (ami minden áldott nap ugyanaz volt) ő készítette: kávé a felnőtteknek, kakaó a gyerekeknek, és mindenkinek járt egyetlen szelet toastkenyér. (Legalább választhattunk, hogy eperrel, barackkal vagy mézzel kérjük). Ha valamelyik fiú véletlenül kiöntötte a kakaót, nem kaphatott másikat, hiszen az aznapi tej- és kakaóporadagját már megkapta. A szombat különleges napnak számított, mert olyankor sült tojás került az asztalra (mindenki kizárólag egyet kaphatott). Az apuka rendszeresen meg is jegyezte: „Reggel nyolc óra, s máris elfogyott hat tojás!”
Joghurt hetente egyszer járt, kávét pedig csak reggel és délután szabadott inni. Ha meglátogatott egy-egy (szintén bébiszitter) barátnőm, szoktunk is azon kuncogni, hogy mindjárt túllépjük a napi kávélimitet. Alapanyagot alig tartottak otthon, sőt, a lakásuk is spártai egyszerűséggel volt berendezve. A külsőségekből ítélve senki nem gondolta volna, hogy egy jómódú családról van szó.
(© Emilio (Emi) Grau Sala)
Apropó, főzés…
Amikor Elisabeth közölte, hogy szeretné, ha fiaira én főznék, megszeppentem. Anyuval recepteket kezdtem íratni, s fejben már készültem a nagy megmérettetésre. Nagy volt a meglepetés, amikor Elisabeth közölte, pontosan mit ért főzésen. Tésztát kellett kifőznöm – szigorúan betartva a főzési időt, hisz az a szabály! –, esetleg mélyfagyasztott halrudacskát sütnöm, vagy porból krumplipürét. Elisabeth ezenfelül egyetlen dolgot kért: hogy a gyerekek mindig egyenek friss zöldséget (más kívánsága nemigen volt).
A gyerekek édességfogyasztásának korlátozására egyébként bámulatos trükköt eszeltek ki a szülők. Mindenki annyit kaphatott, ahány éves. Hubert a hét évével hét darab gumicukrot kapott, Michi ötöt, a másfél éves Sebastian pedig egyet sem, mert az alsó korhatár három év volt. Ami különösen imádnivaló volt, hogy a kicsik soha nem vitatkoztak azon, hogy az egyik vagy a másik miért kap többet. Elfogadták, mert ez volt a szabály…
Ma még nem is ültem…
Bécs közelsége miatt hetente ingáztam: hétfőn oda, pénteken haza utaztam. Vasárnaponként előfordult, hogy a másnapi drukk miatt nem tudtam aludni, de az is megesett, hogy álmomból riadtam fel azzal, hogy utazom. Olyan érzésem volt, hogy állandóan úton vagyok. Hétfőnként, mihelyt becsengettem, Magda, a lengyel takarítónő úgy üdvözölt, mint a Megváltót. Rögtön a kezembe nyomta a kis Sebastiant, akire érkezésemig vigyáznia kellett. A babát kocsiba tettem, Rustyt, a család labradorját pórázra kötöttem (szerencsémre képzett, okos kutyus volt), és elindultunk Michiért az óvodába. A kisfiú kerékpárral járt oviba: automatikusan tudta, melyik fánál, táblánál vagy háznál kell bevárnia. Sose hajtott pár méternél messzebbre, szülei zsigerileg belenevelték a szófogadást.
Ezt a példát évekkel később én is alkalmazni kezdtem a fiaimnál. Előrehajthatnak, de vannak stabil pontok, ahol mindig bevárnak. Sőt, egy labrador kutyust is vettünk tavaly – éppen Rusty miatt.
Végül mindannyian az iskola felé vettük az irányt, ahonnan a legidősebb fiút, Hubertet hoztuk haza. A család gyakorlatilag minden percemet betáblázta. A műszakom reggel fél hétkor Rusty sétáltatásával kezdődött, s este hétkor azzal is zárult. Sokszor akkor tudatosítottam, hogy aznap, az étkezéseken kívül, még nem is ültem. Bár imádtam a gyerekeket, szabadidőm szinte egyáltalán nem volt. Az apa zsugorisága egy ponton túl pedig annyira taszítóvá vált, hogy később, ha hozzá hasonló férfi akadt az utamba, páros lábbal rúgtam ki.
„Könnyű neked!”
Otthoni barátaim persze mindeközben úgy gondolták, beindult a szekerem. A keresetemből vettem meg az első notebookomat, és abból finanszíroztam az első tengerparti kirándulásomat is. Számtalanszor hallottam a „neked könnyű”, „te megengedheted magadnak!”, „miért akarsz ezek után egyetemre menni?” megjegyzéseket. Nehéz volt ilyenkor elmagyarázni, hogy mennyi munka, lemondás, áldozat van a felszín mögött. Aki nem dolgozott idegenben, valószínűleg soha nem fogja megérteni… Később, az egyetem alatti szünetekben is gyakran visszajártam Bécsbe. Elisabeth rengeteg barátnőjének beajánlott, így más családokhoz is elkerültem: szülinapi zsúrokon, esküvőkön, kirándulásokon segítettem ki a jómódú bécsieket.
Női sorsok
És mindeközben számtalan női sorsot megismertem. Ott volt például a lengyelországi takarítónő, Magda, aki szüleinek küldte haza a pénzt, amit a takarítással megkeresett. Ott voltak a Fülöp-szigeteki nők, akik maguk is családanyák voltak, de átszelték a fél világot, hogy cselédnek szegődjenek egy-egy módos családhoz. Tőlük tudtam meg, hogy Manilában kevés a munkalehetőség a férfiak számára, ezért a nők kénytelenek messze földön munkát keresni. Ilyenkor öten-hatan kibérelnek egy kisebb lakást, s dolgoznak, hogy a keresetük nagy részét hazaküldhessék a gyerekeiknek.
(© Emilio (Emi) Grau Sala)
Rosemary sorsa különösen megérintett: ő évente kétszer két hétre látta a gyerekeit. Alig beszélt németül, távol élt a családjától, de sose láttam szomorkodni. Kedvenc időtöltése az volt, hogy hordta utánam a német napilapot, hogy olvassam el a horoszkópját. Nekem kellett kézzel-lábbal, rajzolva elmagyaráznom, mit jósolnak számára a csillagok. Ilyenkor mindig átölelt, és úgy hálálkodott, mintha valami óriási dolgot tettem volna érte.
Leckék egy életre…
Külföldön eltöltött éveim alatt rengeteget tanultam. A német nyelv mellett megtanultam alkalmazkodni, meglátni a külsőségek mögött a valódi embert, és együttérzésből is jó iskola volt. Elraktároztam magamban a jó példákat a gyereknevelés terén, s csak úgy szívtam magamba az ismereteket… Ám az utolsó felvigyázásomkor, amikor Elisabeth visszahívott volna, azt mondtam: a saját gyerekem lesz a következő, akire vigyázni szeretnék.
Végszó
Amikor azt hallom, hogy valaki a családjától távol vállal munkát, soha nem a helyzet anyagi vonzata jut először eszembe. Sokkal inkább a rengeteg áldozat és lemondás, ami egy-egy ilyen döntés mögött van. A „könnyű neked!”, „biztos rengeteget keresel!” megjegyzések persze máig ott vannak a közvélekedésben… De vajon akkor is így gondolkodnának az emberek, ha saját bőrükön tapasztalnák, milyen külföldön a munkásélet? Nem hiszem…
