A szépség ma már olyan dolog, amivel esetleg a régi épületekben vagy a templomokban találkozunk, de mindig odakint van, s nem bent, a mi világunkban. Mi megelégszünk a tujával és a kavicságyással, az asztalt ritkán terítjük meg, s akkor sem teszünk csokrot a vázába és asztalkendőt a tányér mellé. Dédnagyanyám még monogramos lepedőben aludt, s az asztalt is monogramos terítővel terítette meg (imádott kézimunkázni).
Egy művészi módon megterített asztal: riportalanyunk, Soós Ádám bodaki otthonában ilyen asztali csendélettel várja a barátait.
A középpontban egy virágkompozíció áll kerti hortenziából. A hortenzia Ádám csodás virágoskertjéből származik: a jól szárítható virág nem igényes, s a hiedelmekkel ellentétben nem kíván savanyú talajt (csak kék és rózsaszínű társai), s a virágszegény hónapokban csipkés fejével díszítheti az otthonunkat.
Ádám barátjával karöltve rendszeresen ad vacsorákat, mikor is az online piactereken vásárolt ezüstneművel terít, s cukrász lévén finom sütikkel kényezteti a meghívottakat. Ő ugyanis nem csupán a virágoskertek, de a szépség szerelmese is – mindenben a szépet keresi.
Egyre kevesebb ilyen emberrel lehet találkozni, mert a mai túltechnicizált és kockás világunkban a szépség már nem természetes.
Kevés szép van!
A mai városokból és falvakból gyakran teljesen hiányzik a szép. Az iskolákban nem sokat számít a kép, a zene, a vers, az esztétika és az ezekkel kapcsolatos örömök, pedig természetünknél fogva fogékonyak vagyunk rájuk. Régen a művészettel az ember már az utcán találkozott, hisz díszes épületeket látott, a templomokban pedig szobrokat és képeket: így csecsemőkorától magába szívta a szépet.
A szép ma már nem az ember veleszületett ösztöne, olyan ritkán találkozik vele. Esetleg a múzeumokban, de azok sokszor olyan ridegek, hogy az ember tolakodásnak érzi, ha rá mer nézni a képre (amit úgyis üveggel védenek előle). Kevés a pici galéria, a gyerekeket nem viszik el kiállításokra, így aztán félnek a széptől: azt hiszik, az olyan dolog, amihez érteni kell. Pedig nem. A szépet nem érteni, hanem érezni kell – s érezni mindenki tud.
Soós Ádám
A monogram territóriumot jelöl, s azt mondja, hogy ez csak az enyém, s a múltra is emlékeztet. (A dédim annyiszor emlékezett, ahányszor ránézett a hímzett asztalkendőire: eljegyzésekor ezzel terítettek...) Az idő ma mindent elnyel, nem maradnak utánunk monogramos damasztlepedők, melyeket persze vasalni kellett, viszont sokáig megmaradtak. Ma már nincsenek abroszok, s lassan asztalok se, amelyeket nagy ünnepekkor megterítünk, mert várjuk a családot.
Reményre ad okot, hogy a zarahome.sk oldalán lehet monogramozást kérni az ágyneműkre és asztalneműkre. Egy szettel biztos meg lehet próbálkozni...
