Gyerekfejjel sokan ábrándoznak arról, hogy egyszer majd ismert színészek lesznek. Mi mindent kell megtanulni ahhoz, hogy az ember egyszer színpadra állhasson? Elég csupán a tehetség, hogy a fiatal színész kitűnjön, sőt, hogy egyáltalán munkát találjon? Vagy mindez inkább a szerencsén múlik? Milyen ma kezdő színésznek lenni? Kérdéseinkre a galántai Ledneczky Anikó (22) válaszol.
– Kilencéves koromban egy színházi előadás után elhatároztam: színésznő leszek – kezdi. – Minden kislánynak ez az álma. De én ki is tartottam az álmom mellett. Szavalóversenyekre jártam, színjátszó táborokba. A gimnázium irodalmi színpadával először Orwell Állatfarmját adtuk elő, egy kisverebet játszottam. A következő éven Örkénytől a Tóték került sorra, amivel a Jókai Napokra is mentünk. Ágika szerepéért megkaptam Ferenczy Anna díját, amely a legígéretesebb tehetségnek szólt. Nagy elismerés volt – és visszaigazolása annak, hogy tényleg ez az én utam.
– Harmadéves gimnazista voltam ekkor, vagyis hetedikes, mert nyolcsztályos gimnáziumba jártam. Nem volt kérdés, hol tanulok majd tovább. Felvételiztem a pozsonyi és a budapesti színművészeti egyetemre. Pozsonyban továbbjutottam a második fordulóba, Pesten az első körben kiestem.
– Milyenek voltak a felvételik?
– Nem láttam nagy különbséget. Sokszor hallottam azt, hogy a felvételizőket megalázzák, de ilyen nem volt. Még szöveget is választhattam. A többség rögtön érettségi után próbálkozik, és persze vannak olyanok is, akik sokadjára. Akad, akit hatodszori nekifutásra vesznek fel. Több mint 900-an felvételiztek akkor Budapestre, és általában 8-10 ember kerül be. Hogy kik, az attól is függ, hogy a tanár, aki osztályt nyit, milyen darabokat, vizsgaelőadásokat akar rendezni, s ahhoz milyen karakterekre van szüksége.
– Végül Gór Nagy Mária színitanodájába kerültél...
– Ott is kétfordulós a felvételi. Aki első nekifutásra jónak bizonyul, annak már nem kell a második rostán részt vennie. Én is így jutottam be. Ott is ugyanazok a követelmények, mint a színművészeti egyetemen: 5 monológot-prózát, 10 verset kell vinni, és néhány dalt, különböző zsánerűeket: népdal, operett, musical. Nekem volt egy áriám is. Két évig jártam énektanárhoz, 12 évig zongorára, tudatosan fejlesztettem a muzikalitásomat. A tanoda különben hivatalosan művészeti szakközépiskolaként van vezetve, de a jelentkezőket csak érettségi után fogadják, és bizony tandíjat kell fizetni.
Elsőben csaknem ötvenen kezdtünk. Aki nem bizonyult alkalmasnak, azt év végén eltanácsolták. Harmadikra 18-an maradtunk. Volt, aki magától ment el, volt, aki nem bírta a tempót. És voltak olyanok is, akiket visszavettek, mert kaptak még egy esélyt, hogy felzárkózzanak.
– Mi mindent kellett elsajátítani?
– A színészmesterség-órán az első két évben jeleneteket próbáltunk: ezek voltak a vizsgadarabjaink. Harmadikban már egész darabot vittünk színpadra, ekkor már volt főszerep és mellékszerep. A drámatörténet-óra volt az elméleti tantárgyunk, amely magába foglalta a művelődéstörténetet és a dramaturgiát. Filmesztétikánk is volt. Ezekből harmadik év végén államvizsgáztunk – a jó színésznek ugyanis műveltnek kell lennie. A beszédtechnika-órán a színpadi beszédet sajátítottuk el, ami nagyban különbözik a hétköznapi beszédtől. Egy történet ehhez: Az egyik színésznek bejött a rokona, és kérdezte a portást, hogy elkezdődött-e már a próba. Ő mondta: igen, mert már nem emberi hangon beszélnek. Különböző nyelvtörőket mondogattunk. Ezen az órán azt is megtanultuk, hogyan koncentráljunk, hogyan osszuk be az erőnket, figyelmünket, hogy hosszú időn keresztül képesek legyünk folyamatosan beszélni.
– Milyen óráitok voltak még?
– Énekóra természetesen. Elsőben volt táncóránk is, első félévben klasszikus balettet tanultunk, aztán dzsesszbalettet. A vizsgán egy balettgyakorlatot kellett bemutatni rúd mellett, év végén koreográfiát egy egész zeneszámra. Otthon is sokat kellett gyakorolni, hisz hátrányban voltam azokhoz képest, akik már tanultak balettet. Volt színpadi mozgásunk, ami felért egy katonai kiképzéssel. Tanultunk kontakt-táncot, amely azon alapul, hogy a másik súlypontját úgy kell kitapasztalni – emelésekkel –, hogy ne érezzük nehéznek. Megtanultunk odafigyelni az összes izmunkra, koordinálni a mozgásunkat. Hasizomgyakorlatokat csináltunk a végtelenségig, és amikor már mindenkinek elege volt, odajött a tanár: no, akkor még százat! Volt, aki sírva fakadt. Akkor ezt igazságtalannak tartottuk, de később rájöttünk: ez kell ahhoz, hogy színpadra tudjunk lépni! Minden körülmények között, akkor is, ha éppen gondunk-bajunk van! A színészen nem látszódhat, hogy fáradt vagy éppen problémája van. Megtanultuk, mi az a színpadi jelenlét és mozgás. Azt szokták mondani, hogy csak ezt lehet megtanítani: a színpadi mentalitást! A többit az életben tanuljuk meg...
– Mint említetted, fontos a fizikai erőnlét, a jó kondi...
– Az előadás nagyon igénybe veszi az ember fizikumát. A próbafolyamat még inkább. Egy jelenetet, de egy-egy mondatot is milliószor elismétlünk. És rögzíteni kell, ami már egyszer be van állítva: ez is koncentrációt igényel. Ha a rendező egyszer megmondta, hogy ennél a résznél itt kell állnom, és ezt kell mondanom, ilyen hangsúllyal, akkor az a következő alkalommal is ugyanúgy kell, hogy legyen. Ez eleinte nagyon-nagyon nehéz. A külsőre is figyelni kell: hogy egy lány úgy nézzen ki, hogy esztétikus legyen a színpadon. Ezt a tanodában nagyon forszírozták. Persze, szükség van olyan karakterre is, aki kicsit erősebb, de rajta is látszódnia kell, hogy ad magára. Másrészt a szerephez is igazodni kell. Persze, elsősorban a játékommal kell elhitetni, hogy futónő vagyok (mint Egressy Zoltán „4x100” c. darabjában), de azért nem lehet narancsbőrrel kiállni a színpadra. Én például azóta is erősítő gyakorlatokkal tartom magam karban. A „4x100” alatt – ez volt a vizsgadarabunk, Szurdi Miklós rendezte – nagyon belelendültem. Azóta futni járok, pedig korábban gyűlöltem.
– Hogy fogadtak, mint határon túli magyart?
– A tanodában ez nem számított – az elhivatottság volt a fontos. Különben kevesen voltunk a határon túlról. Harmadikra csak ketten maradtunk, mindketten szlovákiaiak. Ebben a közegben nem fordult elő, hogy szlováknak tituláltak volna.
– Nehezen szoktad meg Budapestet?
– Mielőtt felköltöztem, nem szimpatizáltam a várossal. Később megszerettem. Igazi nyüzsi város, pezseg a kulturális élet. Ez nagyon tetszett. A diákélet is. A szívem csücske a századforduló korszaka. Kevés az olyan ember, aki az utcán megáll, és föltekint az épületekre, hogy nini, itt milyen csodák vannak! Én bizony ezt csinálom. Először kollégiumban laktam, utána albérletben az egyik évfolyamtársnőmmel. Amit nehezen szoktam meg: a rendszertelen élet.
Itt nincs olyan, mint máshol, hogy ekkor és ekkor letelik a munkaidő. Bármikor behívhatnak, egyszer csak átrakják a próbát. Fixálunk egy időpontot, aztán a rendező telefonál, hogy mégsem ma, hanem holnap.
– Sikerült diákként szerepet kapnod?
– Sokat köszönhetek Gór Nagy Máriának. Elsőtől kezdve válogatásokra küldött. Így kerültem be a „Tűzvonalban” című sorozatba. Épp a Balatonon nyaraltam, amikor hívott, hogy lesz a válogató. Teljesen más volt, mint a színpadi munka. Nincs próbafolyamat – egyetlen próba van, aztán felvétel. Mélyvíz volt nekem, még ha nem is volt nagy szerep. Karakter szempontjából szerencsém van, mert fiatalabbnak nézek ki a koromnál. Ennek köszönhetem, hogy A Pál utcai fiúkban vörösingest játszhattam a József Attila Színházban, vagy játszhattam a Karinthy Színházban a Leánykereskedőben. És ami a legkedvesebb volt: a III. Richárd Székesfehérváron, a Vörösmarty Színház-ban, ahol Szurdi Miklós rendezésében Lady Margaret voltam. A darab, sajnos, nem került át a következő évadba. De akkor is nagy élmény volt. A legtöbbet a színpadon lehet tanulni!
– Emberileg mit adott az utóbbi három év?
– Sokat tanultam, ami a nagybetűs életet illeti. Rengeteg igazságtalanság ért, mint általában az életben mindenkit. Naiv vagyok, de azért már edződtem...
– Idén végeztél. Mihez kezdesz most?
– Egykori osztályfőnökünk, Korcsmáros György, aki a Győri Nemzeti Színház igazgatója volt évekig, beválogatott a darabjába. Vele kezdtünk el próbálni a diplomaosztónk után. Csak próbaterem híján nem tudtuk folytatni. A szüleim mindenben támogattak, és most is számíthatok rájuk – de azért már szeretnék a saját lábamra állni. Több ügynökségnél regisztráltunk osztálytársaimmal. Színházi szerződése még senkinek sincs. Egy-egy alternatív társulatban kaptak szerepet páran. Volt nemrég egy reklám, amelybe beválogattak néhányunkat. Körülbelül két óra munka, több mint tízezer forint. Mondtuk is, hogy nem fizet rosszul. De van, hogy fél évig nincs jobban fizetett munka, vagyis reklám vagy filmszerep. A színházi fizetés nem sok, de legalább rendszeres. Bár most azt hallottam, hogy megszűnnek a társulatok, és a színészek már csak darabokra kapnak szerződést. Ez jobb a színháznak, de a színésznek laza talaj.
Manapság nem társulatok vannak, hanem színészek, akik magukat menedzselik. De nincs is más választásunk. Én is elküldöm az életrajzomat a színházakhoz, hátha visszajeleznek...
– Optimista vagy?
– Úgy gondolom, hogy van remény. Most egy butikban vagyok eladó, amit forrásmunkaként, „karakterlesként” fogok fel. Azt mondják, 10% tehetség és 90% szerencse kell ahhoz, hogy az ember beletrafáljon. Egyik tanárunk még hozzátette: folyamatos tréningben, készenlétben kell állni. Jó időben jó helyen kell lenni!
– Akkor sok szerencsét kívánok!
