Márai Sándor a századfordulós Kassán született, s 1989-ben az amerikai San Diegóban halt meg. Élete nagy részét – az írás mellett – utazással, az európai nagyvárosok megismerésével töltötte.
Bárhová vezetett is az útja, a lépték, a mérce mindig szülővárosa, Kassa maradt. Az írás szerzője Kassára látogatott, hogy megkeresse azt a hangulatot, ami már nincs meg, de amit Márai annyira imádott.
„Kassát szerettem és a verseket” – áll Ajánlás című versében. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy az a Kassa, mely Márai emlékeiben úgy él, mint a polgárság utolsó végvára, egy negyvenezer lakosú település volt csupán. „Melynek hangulata magyar volt, de papucsban, ingujjban, vacsora után az urak is németre fordították a szót.” Még száz évre sem volt szükség ahhoz, hogy a kisváros 240 ezer lakosú iparvárossá fejlődjön, ahol mára (a legutóbbi népszámlálás alapján) a magyarság az összlakosságnak csupán 2,6%-át teszi ki!
Azonban ez az első világháború előtti Kassa, a gyermekkor titokzatos, kalandokkal teli világa olyan, mint egy bővizű, soha el nem apadó forrás, mely minden Márai-műben – hol kimondottan, hol csupán homályos utalások, sejtések formájában – jelen van. A gyertyák csonkig égnek írója a Grosschmid család gyermekeként 1900 áprilisában látta meg a napvilágot az egykori Szegfű utcában. A hajdani szülőház ma beolvad Kassa belvárosi mellékutcáinak hangulatos világába, és az épületen semmi jel (!) nem utal egykori híres szülöttére.
A gyermekkor kedves emlékei már a Fő utcán álló kétszintes épülethez kötődnek, melyet a hetvenes években leromboltak, s helyére áruházat emeltek.
Családjáról az Egy polgár vallomásaiban így emlékezik: „a család a szász választófejedelem szolgálatában állott s az állami pénzverdében dolgoztak. [...] Apai dédanyám Országh-lány volt, s a család évszázadokon át magyar családokkal házasodott. Mind hivatalnokok voltak, jogászok, köztisztviselők, katonatisztek.” Édesanyja, Ratkovszky Margit azonban korántsem dicsekedhetett ilyen díszes családfával: nagyapja morva molnár volt, édesapja pedig asztalosként teremtette elő családja számára a betevő falatot. A házasság révén az asszony magasabb osztályba került, hiszen férje mindenestül felvállalta őt.
A családon belül azonban, ahogy Márai fogalmaz, mégis dúlt az osztályharc. Az édesapa tisztelettel beszélt ugyan felesége családjáról, a gyermekek kifinomult hallása viszont akkor is működött... Épp ezért szégyellték édesanyjuk családját. Anyjuk egyszerű származásáról ugyanúgy nem illett beszélni, mint az asztalosból bútorgyárossá avanzsált nagyapáról. Tekintve, hogy a Grosschmid család nemzedékeken keresztül az elit polgári értékrend őrzője volt, természetes, hogy gyermekeiket is ebben a szellemben neveljék. Így történt, hogy Márai már egészen korán magába szívhatta a nagypolgárság kultúráját. Szülei nagy gondot fordítottak neveltetésére: első iskolás éveiben házitanítóhoz járt, s a család gazdag könyvespolcáról is bátran válogathatott.
„A könyvvel a mi házunkban áhítatosan bántak. Számon tartottunk minden egyes köte-tet, volt katalógus is, vászonfedelű füzet, melyben följegyeztük a kölcsönadott könyvek címeit. Akkoriban, ha egy polgári sorsú asszony unatkozott, nem kártyázott, nem szaladt a moziba vagy kávéházba, hanem elővett egy könyvet, és olvasott. Apám estéi is így teltek el, könyvvel a kezében.” A kamasz író jó ízléssel nyúlt az apai könyvtár kincseihez. Jórészt Jókait szerette, a népszerű írónak ugyanis az antikváriumban is nagy volt az ázsiója. Akkoriban név- és születésnapi ajándékra az öreg antikváriustól lehetett ajándékra valót szerezni. 1909-ben beíratták a Jászóvári Premontrei Kanonokok Kassai Főgimnáziumába, ahol rövid megszakításokkal 1916-ig tanult. A szüneteknek két oka lehetett: egyrészt a premontreieknem tűrték kihívó, bohém stílusú öltözködését, másrészt ellenezték, hogy a növendékek önállóan publikáljanak.
Ennek ellenére már fiatalon pályázatokat küldött be álnéven különböző napilapokba. A családi szájhagyomány szerint azért volt szüksége álnévre, hogy a művészi pályaválasztással ne hozzon szégyent a családi névre. A fiúcska írói ambícióit tehát nem nagyon támogatta családja, pedig a művészi hajlam nem csak nála jelentkezett: testvére Radványi Géza néven vált világhírű rendezővé. Márai úgy tizenöt éves lehetett, mikor a család a két utcával odébb található, Mészáros utcai kétemeletes házba költözött. Igazi polgári, előkelő otthon volt ez, amolyan fényűző palota, melyet egy öreg nagybácsi örökségén vettek.
A fiatal író mégsem töltött sok időt benne, hiszen 1918-ban Budapesten kezdte meg egyetemi tanulmányait: először jogot, majd bölcsészetet hallgatott. (A Mészáros utcai házban 1998-ban em-lékszobát rendeztek be, melyet unokaöccse, Jáky János kezdeményezésére eredeti tárgyakkal, festményekkel gazdagítottak.)
A gyermekkor, a gondtalan diákévek kötődnek Kassához: játék a Fő utcai ház udvarán, diákos csínytevések, vallásos áhítat, amely a kora reggeli misék ministránsaként járja át... Nyitott szemmel jár, mindent felfedez s elraktároz. Az épületekről, a város jellegzetes figuráiról s családtagjairól pillanatfelvételeket készít, melyek negatívjait majd íróként hívja elő. A város büszkeségét, a Szent Erzsébet-székesegyházat is emlékezetébe vési, s Európa nagyvárosaiban töltött évei során keres hozzá hasonlót.
„A hatszáz éves székesegyház magasan állt a város fölött, mint minden életnek, gondolatnak a középpontja, amely évszázadokon át áramlott körülötte: mintha időkön és korokon át tartaná a város egyensúlyát, mint a megformált Eszme, amely messze láthatóan emelkedik ki e körülötte csámcsogó, halandó köznapi zűrzavarból, a város meghitt banalitásából. Ötvenhárom méter magasan állt a város fölött a toronyőr, aki a tűzre s a város békéjére vigyázott, s ötven méter magasan ágaskodott a dóm szomszédságában a kőből épült harangláb, az Orbán-torony, mélyszavú, komor hangú harangjaival, melyek már Rákóczi idejében is hirdettek ünnepet, veszedelmet és halált. Nagy hármas hajójával, melynek pontos mását találtam meg a tours-i székesegyházban, csillogó, színes palával fedett tetőzetével, szélesen, az óriások nehézkes arányosságával terpeszkedett a dóm a kisváros fölött. (...) A dóm, ez a nagy és teljesen kifejezett gondolat kissé terrorizálta a várost. Sok volt és lenyűgözött, titokzatos volt, homályos és fenséges, nem lehetett megszokni és beletörődni, a város fölött élt, gőgösen és nagyszerűen.”
Mégis ez a dóm, csonka, sebtében épített tornyával az otthont jelenti számára. Az első világháborút követően utazni és tanulni kezd, s kassai polgárból világpolgárrá válik. Elidőz Frankfurtban és Berlinben, majd összeházasodik Lolával, akit felejteni küldtek Kassáról a német fővárosba. Később Párizsba költöznek.
Az első időben egyik napról a másikra, bohém módjára élnek – senki sem jósol hosszú időt házasságuknak. De még a távolban is szülővárosára gondol, kassai lapot járat, és sétái során kassai ismerőseit véli felfedezni az utcán szembejövőkben. Idegenben töltött tíz esztendő után megszólal benne a honvágy.
„Ami nekem otthon volt, igazi, valóságos haza, az Kassa volt és Rozsnyó, Lőcse és Besztercebánya, s oda amúgy sem mehettem” – írja vallomásaiban hazatéréséről. Így Budapest lesz az új otthon, a Krisztinaváros családias, Kassa hangulatait idéző homlokzataival. Márai pedig itt válik újságíróból igazán íróvá. A budapesti évek teremtik meg Márai írói hitvallását, Kassa mítoszát, a család és a polgári értékek felmagasztalását. „S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében” – írja vallomásai végén Márai Sándor. S valóban, ma nincs magyar ember, aki ha többet nem is, de annyit bizonyosan tud, hogy Márai, a polgárság és Kassa összetartozik.
