Mácza Mihály muzeológus, történész és író alakja szinte hozzátartozik Komárom városához. Kisdiákok, városnéző turisták – és államelnökök figyelik szavait lebilincselve, mert másképpen nem is lehet. Lelkesedése pillanatokon belül magával ragadja hallgatóit, miközben körbevezeti őket a több száz éves Duna parti város utcáin.
– Abban a korban van, mikor az ember számvetést készít. Két gyermeke kiröpült a fészekből, szeretett feleségét tavaly veszítette el. Szakmailag sikeres ember, megjelent könyveit szétkapkodták, volt olyan, amelyik olyan kelendő volt, hogy a nyomdából szétlopták. Van némi hiányérzete, meg nem valósított terve?
Mácza Mihály (© Vataščin Péter / Új Szó)
– Egyre jobban érzem, itt az ideje, hogy nekifogjak az évek óta tervezett családtörténeti könyvemnek. A terveim szerint a tizenhatodik századig mennék vissza, mikor is az őseim nemességet kaptak. Rengeteg a saját élményanyag. Hiszem, hogy ez is ugyanolyan népszerű lenne, mint az eddigi munkáim. A sors úgy hozta, hogy mindkét gyermekem Magyarországra került – de szerencsére gyakran jönnek. Talán, ha végleg búcsút tudnék mondani a múzeumnak, több időm lenne! Sajnos, ez nem megy: nekem a múzeum a második otthonom!
– Mi az, amiről még nem tudna lemondani?
– Talán az éneklés. Az Ifjú Szivekben az operaház énektanára foglalkozott velünk. Ő gyakran mondogatta: elvesztegetem a tehetségemet. De én nem vágytam színpadi sikerekre. Amikor megalakult a Concordia vegyes kar, azonnal beléptem. Az elmúlt huszonnyolc évben rengeteget utaztunk, minden szomszédos országot bejártunk, a legnagyobb sikert a lorettói nemzetközi kórusfesztiválon arattuk, ezután következett az USA-beli turnénk.
– Igazi lokálpatrióta, pedig nem is Komáromban született...
– Apai ágon az őseim nagyjából száz évre visszamenőleg Jászón éltek. Édesapám fiatal korában beutazta kis híján egész Nyugat-Európát. Sokat látott, felvilágosult ember volt, s amikor visszatért, a kassai Fő utca 127 alatt nyitott szűcsboltot. A 30-as években aztán megnősült: egy szepsi lányt vezetett oltár elé.
Én ebbe a polgári családba születtem bele. Édesanyám gyakran felemlegette, hogy születésem pillanatában a Szent Erzsébet-dóm nagyharangja éppen a reggeli hét órát ütötte el.
– Ha jól tudom, Szepsiben gyerekeskedett.
– A második világháború a mi sorsunkba is beleszólt. Édesapám a tragikus véget ért 2. magyar hadsereg tagjaként veszett el a doni jégmezőkön. A mai napig nem tudjuk, hol nyugszik.
– Édesanyja az emlékek elől menekült Szepsibe?
– Édesanyám egyedül maradt velem és a húgommal. Támasz nélkül a kassai házunkban. Végül visszaköltözött a szüleihez Szepsibe. A háború után már nem volt visszaút: egy kommunista tisztségviselő kisajátította a házunkat, és nem volt hajlandó kiköltözni. Végül kénytelenek voltunk bagóért eladni. Édesanyám nekünk szentelte az életét. Jászói nagyapámmal sok időt töltöttünk együtt: ő lett a férfi példaképem. Ha megnézem a fényképeit, egy az egyben őt formázom. Nagyapám is rendkívül aktív életet élt, megvolt a saját kis földecskéje, melyen nyáron gazdálkodott, télen pedig szabóként dolgozott. Ő volt a jászói szabók céhmestere is, a sportklub elnöke, valamint a helyi Egyesült Magyar Párt elnöke is. A visszacsatolás után pedig ő töltötte be a községi bíró hivatalát. Tőle örököltem a közéleti érdeklődésemet. Szép gyerekkorom volt, nyaranta a Bódva partjára jártunk fürödni, csónakázni, halászni. Volt egy malomárok, amelyből ha leengedték a vizet, megrekedtek a halak, és mi, gyerekek könnyen összefogdostuk őket...
– Naphosszat kint voltunk a szabad levegőn. Kamaszként aztán „beleszerettem” a sakkba – és ettől kezdve minden másodlagossá vált. Sikerélményt nyújtott, fiatalon bekerültem a szepsi felnőttcsapatba. A sakkpartik helyszíne rendszerint a helyi könyvtár volt, így bekerültem a könyvek bűvkörébe. Igazi könyvmoly vált belőlem, a könyvtár szinte összes magyar könyvét elolvastam. Ennek később nagy hasznát vettem, hiszen akkoriban nem működött Szepsiben magyar tannyelvű iskola, így a szlovákba írattak be. A gimnáziumi éveim alatt egyre jobban éreztem, hogy nincs ez így rendjén, hisz a szünetekben leginkább magyart és mántát (német nyelvjárás) lehetett hallani. Amikor végzős diákként megtudtam, hogy a Komenský Egyetemen történelem mellé második szakként felvehető a magyar is: gondolkodás nélkül e párosítás mellett döntöttem.
– Vezetőségi tagja volt a József Attila Ifjúsági Klubnak, szerkesztette a magyar ifjúsági mozgalom lapját, a Hangot. Megtalálta a helyét. Akkor miért fordított mégis hátat Pozsonynak, és jött át Komáromba?
– Az általam szerkesztett Hangban szerettünk volna közölni egy cikket Németh István tollából a magyar egyetem szükségességéről. Ez az én fordításomban Vasil Biľak párttitkár elé került.„Ügy” lett belőle, megszüntették a lapot. Jómagam Szabó Rezsőnek köszönhettem, hogy komolyabb következményekkel nem kellett szembesülnöm. A magyar ifjúsági táborokat azonban továbbra is meg tudtuk szervezni, 69-ben például a kéméndi táborban fogalmazódott meg a fiatalok állásfoglalása. Ezeket az aktivitásaimat az „elvtársak” rossz szemmel nézték. 1970-ben, így a normalizáció időszakának kezdetén inkább felmondtam. A komáromi múzeum abban az időben hirdetett meg egy megüresedett történészi állást...
– A múzeum történészeként mivel foglalkozott?
– Gyűjtöttem a város újkori történelméről tanúskodó tárgyakat. Ez a gyűjtemény jelenleg már több mint nyolcezer darabból áll, melyeknek egy része az állandó várostörténeti kiállításon látható. Közben sikerült megújítani az állandó jellegű Jókai- és Lehár-kiállítást is. Egyre jobban magával ragadott Komárom gazdag múltja, melyről számos előadást tartottam. S annak ellenére, hogy saját nevem alatt 1977-ig nem publikálhattam, több mint húsz önálló kiadványt írtam, illetve szerkesztettem.
– Köztudott, hogy a komáromi közösségekért is sokat tett.
– Ha elkezdünk kötődni egy helyhez – a lokálpatriotizmus jön magától. Rengeteget segítettek nekem a régi komáromi polgárok, akikkel közösen megszerveztük a Múzeumbarátok Körét. Ennek egyik célja a régi épületek, műemlékek megmentése volt. Sajnos, az alapítók közül már sokan odafentről figyelik a munkánkat. Mint Bihari Miska bácsi, a város egykori borbélya. Valamikor a férfiak hetente többször betértek a borbélyhoz, ahol mindent megbeszéltek. Így a borbély ugyancsak jól értesült személy volt. Tőle sok érdekességet tudtam meg, olyasmiket is, amikről a levéltárakban nem esik szó. Együtt sétáltunk a városban: szinte minden régi háznak ismerte a múltját, egykori lakóinak sorsát.
A rendszerváltás után hívtak vissza Pozsonyba, de már nem volt kedvem. Később elvállaltam Komáromban az alpolgármesteri tisztséget.
– Komáromba ismerte meg a feleségét is?
– A feleségemet szülőfalujában, Búcson ismertem meg, egy szövetkezeti közgyűlésen. Ezután azonban szem elől tévesztettük egymást, de a kéméndi ifjúsági táborban ismét találkoztunk. Mire eljött a hazaindulás napja, már tudtuk: egymásnak vagyunk teremtve. Miután befejezte a közgazdasági szakiskolát, 1971 januárjában összeházasodtunk. Nagy esküvő volt, pártába öltözött menyasszonnyal, vőféllyel, kásaversekkel, cigányzenekarral és százhetven meghívott vendéggel. Reggelig roptuk a táncot. Utána várt az első közös feladat: a kultúrház kitakarítása. Én fekete öltönyben, a feleségem pedig menyecskeruhában söpörtünk ki, és raktunk rendet. És ebben a szellemben folytattuk tovább! A mai Temető soron béreltünk egy gerendás kis házikót, mindössze egy pici konyhája és egy szobája volt. Igazi falusi „romantikában” volt részünk: kályhával fűtöttünk, lavórban mosakodtunk, és kútról hordtam a vizet. Még hűtőnk sem volt, így amit a feleségem megfőzött, azt aznap meg kellett enni. Ennek eredményeként egy év alatt tizenhárom kilót felszedtem. Akkoriban még divat volt, hogy az emberek látogatták egymást, s ilyenkor – jobb híján – az ágyon terítettünk meg, mivel az egyetlen asztalunkon a televíziónk trónolt. Szép évek voltak – emberiek! Sokat jártam ki a Vág partjára a gyerekeimmel sétálni, fürödni, és a fiammal focizni. Azt hiszem, nem voltam túl szigorú apa, és talán jó úton jártam. A lányom érdekes foglalkozást választott, ő református lelkész. Jelenleg egy budai gyermekotthonban dolgozik. Szentendrén, szép környezetben él férjével és két kicsi gyermekével. A fiamnak két diplomája van, az egyik villamosmérnöki, a másik orvos-biológus. Jelenleg Budapesten dolgozik. Már ő is nős ember, és már megszületett az első gyermekük, a harmadik unokám is.
– Soha nem vágyódott vissza gyermekkora helyszínére?
– Édesanyám már nincs közöttünk, orvos húgom pedig Prágában kapott munkát. Büszke vagyok rá, mert megőrizte a magyarságát, sőt a lánya hungarológiát tanult az egyetemen.
– Hogyan látja, mi a tartalmas élet titka?
– A lehetőségekhez képest azt kell csinálni, amiben az ember örömét leli, és akkor azt feltehetőleg jól tudja tenni. Én úgy érzem, nekem ez nagyrészt sikerült.
