Fodor Péter nyékvárkonyi természetfotós „egyszer volt vízfolyamoknak” nevezte el a régi ágak nyomvonalait. Meg is örökítette ezeket a fényképein.
Mert a régi folyómedrek még mindig üzennek nekünk! Hiába tűntek el évszázadokkal ezelőtt, azóta is felénk mutatják arcukat. A folyó több ezer év alatt rajzolja be a tájat. A víz által vájt járatok a folyó kiszáradása után is megmaradnak.
– Olyanok, mint valamiféle láthatatlan energiavonalak, melyek felfedik magukat a kíváncsi szemek előtt. Már ha az ember tudja, mit keressen és hol. Az egyszer volt vízfolyamok a Csallóköz tájain számtalan helyen megtalálhatók – meséli Fodor Péter.
Fotóit nézegetve feltárul előttünk a régi táj jó néhány folyója. Ezek a folyóágak már nem kapnak vizet. Bár vannak olyan kis tavacskák, amelyek minden bizonnyal táplálkoznak még a föld mélyében rejtőző vízkészletekből.
S mivel alacsonyabban vannak az őket körülvevő szántóföldeknél, az esővizet is szépen összegyűjtik. Ilyen tavacskát találunk például Nyékvárkony és Dercsika mellett.
Mocsaras vidék
Ha utazhatnánk az időben, akkor elég lenne kettő évszázadot visszaugrani, és egy olyan korba érkeznénk, amikor a Csallóközt teljesen behálózták a folyók, a patakok és a Duna mellékágai.
„A csallóközi tájat folyók és patakok szelik át... Földjeit mocsarak, erdők és legelők foglalják el, termőföld kevés akad. Néhány kisebb településen élnek csak emberek, elszórtan a tájon, s abból tengetik mindennapjaikat, amit a vidék kínál számukra...”
Ez azonban már régen volt; azóta minden megváltozott. Ahogy nőtt a lakosság, egyre több megművelhető területre volt szükség. A mocsarak haszontalannak bizonyultak: így az ember elkezdte elterelni a folyók medrét. Gátak épültek, a mocsarakat lecsapolták.
Ennek a kiszárításnak az eredményét írta le Ipolyi Arnold püspök, aki az 1800-as évek közepén barangolta be a vidéket: „A gyümölcsös- és vadaskertek, melyeknek valaha annyira hírében volt a vidék, nagyobbára máris elpusztultak...”
Víz, víz, tiszta víz
Az eltelt évszázadok alatt a mocsarak olyan szűrőréteggel látták el a talajt, aminek hála, ma itt ülünk Közép-Európa legnagyobb vízkészlete felett. A legnagyobb problémát a bősi vízerőmű megépülése okozta. Igazából ott kezdődött minden! Nem is kellett kiszárítani az ágrendszert, mert az magától kiszáradt.
Ugyanis ha egy folyó egyenes mederbe van terelve, a víz sodrásától a meder kimélyül, a mellékágak nem kapnak vizet: így kiszáradnak. A terelés szempontjai között szerepelt, hogy termőföldet nyerjenek az emberek – vagy éppen lakható területet. Meg persze, a közlekedés sem egyszerű, ha mindenütt folyókba, patakokba ütközünk.
Az egyszer volt vízfolyamok oázisokat alkotnak a mezőgazdászok által barázdált tájban. Élőhelyek állatoknak, növényeknek, menedékek az űzött vadnak!
– Ezeken a területeken általában nyárfákat találunk. Ezek a fajták szeretik a nedvesebb talajokat, és őshonosok a Duna mentén. Gyakori még a fűzfa, a keményfák közül a kocsányos tölgy, az enyves éger, a kőris, és a gyertyán is felbukkan. A talajt leginkább nádas takarja, illetve számos bokor, akár csipke, galagonya vagy kisebb fűzfák – meséli Fodor Péter. Ha pedig van fa, akkor vannak madarak is. Akadnak rovarok, kétéltűek, hüllők, s ha ezek itt vannak, akkor megjelennek a madarak, amelyek velük táplálkoznak. Minden egymásra kötődik.
Azokon a területeken is látszik, hogy merre kanyarogtak a vizek, ahol a régi folyómedreket beszántották. Ahol a folyómedrek voltak, ott például nyáron nem nő meg a kukorica...
Vagy éppen sokkal zöldebb, mint máshol! Ez nyilván a talajtól is függ. (A kukorica jól megmutatja, hogy milyen a talajunk.) Minden holtágnak előbb-utóbb az a sorsa, hogy berakódik. Először nádasok jönnek létre, majd bokrok nőnek – változik a növénytársulás. Szép lassan eltűnnek a tavacskák. Ezt akadályozná meg a Duna-Vit polgári társulás, melynek Péter is tagja.
– Célunk, hogy ezeket a szigeteket megmentsük! – magyarázza Péter. Mert a mezőgazdászok sem tudnak mit kezdeni velük. Esetleg addig-addig szántják majd be ezeket félméterenként, míg teljesen el nem tűnnek... De akkor sem biztos, hogy termés lesz ezen a területen.
– Értelmes emberekkel szeretnénk beszélni arról, hogyan menthetjük meg ezeket a területeket. Sok esetben a mezőgazdászok vadászok, ezért is lehet velük értelmesen beszélni. Ha ezek a szigetek megmaradnának, oda gyümölcsfákat lehetne ültetni; s ha lesznek fák, lesz állatvilág is. Hiszen ha beleavatkozunk a természet rendjébe, akkor felelősséget is kell vállalnunk érte.
Don Quijote csatája
Szélmalomharcnak tűnik a csatározásuk, s talán az is! Ám Péter meg van győződve róla, hogy feladatunk megőrizni ezeket a vízfolyamokat, melyek gyöngyszemei a tájnak. Aki a földtulajdonosok közül hajlandó velük dolgozni, azzal szívesen tárgyalnak; aki eleve elutasító, arra nem vesztegetnek időt.
Az egyszer volt vízfolyamok a Csallóköz valódi arcát tárják elénk. Mint ráncok egy korosodó emberi arcon: úgy mutatják a vidék múltját és jelenét. Mementói egy régvolt kornak, amikor még a víz volt az úr...
