Anyáink még jól tudták, hogy az ékszer egyenlő az arannyal meg a gyémánttal. Mára ezt elfelejtettük: ma a nők aranyáron veszik az üveget a Swarovskitól. A zsuzsu története, avagy szemfényvesztés a márkák és a drágakövek mögött.
Csillogó kristály fülbevaló díszdobozban, aranyóra masnival átkötött papírtasakban. Karkötőre csatolható pudlikutya, négylevelű lóhere, Eiffel-torony... Sok márka van, amely pontosan tudja, hogy mitől lágyul el ma a női szív. Bedőlni a marketingnek nem ördögtől való, nem árt viszont, ha tudjuk, hogy mit vásárolunk!
Az olyan márkák, mint a Swarovski, a Pandora, a Thomas Sabo vagy a Michael Kors nagyon jók abban, hogy felmérjék: mire vágyik a nő. A vásárlóikkal kilencven százalékban a márkanevet fizettetik meg, de amit kínálnak, az piaci szempontból nem értékes. Kihasználják, hogy a mai vásárlóközönség nem nagyon ismeri ki magát az ékszerek világában.
A zsuzsu
Tételezzük fel, van 200 eurónk. Mire költjük? Veszünk egy szép ékszert. A Swarovskinak olyan ékszere is van, ami közel 2000 euróba kerül: a vásárló joggal hiheti, hogy ennyi pénzért értéket kap, holott csak fémet (nem nemesfémet!) és üveget. Amit ki lehet dobni, ha megsérül, mint ahogy a boltba se visszük vissza a leejtett kristálypoharat... Vagy nézzük meg a Pandora üzletpolitikáját. Ma már majdnem minden nő ékszertartójában ott lapul a kis fityegőkkel, vagyis charmokkal díszített karkötő. Régen ezeket úgy hívták, hogy zsuzsu: mert a lifegőknek szép magyar nevük is van. A zsuzsuk a karláncra kapcsolható medálokat jelentik: imádják őket a nők, szeretik igazgatni a kis „bűbájokat” a csuklójukon...
Egy zsuzsu ára ma 50-60 euró (pedig sokszor 10 eurót sem érnek). Maga a zsuzsu vagy charm történelmi múlttal bír, csak éppen régen nem ezüst balettcipő vagy lóhere lógott a nők karláncán. A kis fityegőket igazából az ősember kezdte hordani, aki tollat, fogakat fűzött fel egy darab bőrre vagy rakott a hajfonatába. Ezeket valóban bűbájoskodásra használták, azt remélve, hogy majd megvédi őket a gonosztól. Néha elrejtették a ruhájuk alá, nehogy megpillantsák őket az illetéktelen szemek. A kis fityegők a középkorban kezdtek kimenni a divatból, mert akinél ilyet találtak, az boszorkányság gyanújába keveredett.
Az újkorban Viktória királynő hozta divatba a karkötőre csatolható medálokat. Férje, Albert nagyon szeretett ékszereket tervezni számára – a legkedvesebb ajándéka az a karkötő volt, amelyet Viktória első gyermeke megszületése után kapott a férjétől (1840-ben).
Az arany karkötőre egy rózsaszín, szív alakú zománcozott medált csatoltak, a kinyitható medálba pedig bele volt vésve a gyermek neve, s első levágott hajfürtje is ide került. Viktória kilenc gyermeket szült, s a karkötő mindegyikük születése után egy újabb szív alakú medállal gyarapodott. Majd ő is elkezdett zsuzsukat ajándékozni, s később az ékszer a kisemberek között is divatba jött.
A Tiffany 1889-ben dobta piacra az első zsuzsus bolti nyakláncot, melyhez akkor még csak egyetlen szíves medál járt. A zsuzsuból nagy divat lett a második világháború idején, mikor az amerikai katonák Európából „valami apróságot” akartak vinni a kedvesüknek. Az 1950-es években a zsuzsus karkötő lett a tinikorba lépő amerikai lányok születésnapi ajándéka, amire aztán egész életükben gyűjtögethették a nehéz lifegőket. Ezekről később leolvashatták az illető hölgy egész életútját és horoszkópját is. A kilencvenes években aztán újra divatba jött a zsuzsu, a divatházak megújulva, ezüst kivitelezésben, élénk színekben kezdték gyártani őket. Jelenleg a zsuzsus karkötő a legnépszerűbb ékszer a piacon, s nincs olyan divatmárka, amelyiknek ne lenne meg belőle a saját verziója.
Adja magát a kérdés: Mit ajánlhatunk divatékszerek helyett, ha ékszerbe szeretnénk befektetni? Tegyük azt, amit a szüleink: vásároljunk valódi, nemesfém ékszert! Utóbbi ugyanis nemcsak szép, de értékálló befektetés is. Ha visszatekintünk az elmúlt tíz évre, az arany piaci ára egyre csak nőtt. Ezt a keleti társadalmakban pontosan tudják az emberek: azért ajándékoznak a nőknek például menyegzőre 22 karátos – majdnem színarany – ékszereket. Az arany ugyanis életbiztosítás. Hosszú távon pedig a luxusmárkák termékeibe érdemes beruházni, mert tényleg értéket kínálnak. Egy tíz évvel ezelőtt vásárolt Rolex óra – természetesen a certifikáttal együtt – ma jó eséllyel a vételi ár fölött kelne el egy árverésen. Persze, nem kell mindenkinek ilyen magaslatokban gondolkodni: elég szem előtt tartani, hogy értékálló kiegészítőkbe fektessük a pénzünket!
Igazi rubin
A drágakövek mindig elbűvölték az embereket, ellenben soha nem volt belőlük elég, ezért nagyon drágán lehetett csak hozzájuk jutni. Az üveg, a színezett hegyikristály helyettesítette őket általában az egyiptomi ékszereken – Agatha Christie krimijeiben sokat olvashatunk ezekről. Manapság is hamisítják a drágaköveket. Hogyan? A hirdetések „igazi rubingyűrűt” ajánlanak megvételre, potom 100 euróért. Ilyen méretű valódi rubin sok ezer euróba kerülne, ám a hirdetés mégsem hazudik – csak épp nem árulja el a teljes igazságot. Valóban igazi drágakövet kínálnak megvételre, csak azt éppen laboratóriumban állították elő.
A tiszta, élénk színű, természetes drágakövek most is nagyon drágák, de mégis nagyon sok nőnek van köves gyűrűje. Hogyan lehet ez? A kövek nem hamisítványok, amit ugyanis zafírként vagy rubinként veszünk, annak minden jellemzője olyan, mintha a természetben bányászták volna. Az egyetlen, amit nem mondhatunk rájuk, hogy természetesek, mert nem a természetből származnak. Az „igazi” kifejezés viszont rendben van, mert összetételük megegyezik a természetesekével, csak épp laboratóriumban készültek, ezért a helyes kifejezés rájuk: man-made vagy lab-created. Ma a természetes és a szintetikus kövek közti különbséget még a szakemberek is nehezen tudják megállapítani: sokévnyi tanulás és drága műszerek kellenek hozzá.
Thaiföldön csodás drágakőboltokat találhat a turista, de még érdekesebb, ami a polcok mellett van: kis kosárkában csiszolatlan szintetikus kövek várakoznak a vevőikre (kis „kolbászkáknak” néznek ki). Egy kávé áráért már vehetünk egy ilyen kis kolbászt – ami akkor lesz drágább, ha megcsiszolják és megmunkálják.
(Az ára akkor 200 euró lesz; állítólag ennyit hajlandó egy átlagos turista egy „igazi” köves ékszerért kiperkálni.) Az országban ugyanis hatalmas gyárak működnek – ahogy Svájcban, Kínában is –, amelyek tonnaszámra ontják a drágaköveket. Nem olcsó mulatság egy ilyen gyárat létrehozni: drága gépparkra, sok ezer fokos hőre, irtózatos nagy nyomásra van szükség ahhoz, hogy szimulálni tudják a természetet.
Az ékszerészek dolgát is megkönnyíti, ha szintetikus kövekkel dolgoznak, mert ezekben nincsenek zárványok (szennyeződések) – s nem kell évekig várni, hogy egy nyaklánchoz hasonló színű köveket találjanak. A szintetikus köveket azonban nem csupán az ékszerekben használják, ezek vannak a telefonok kameráinak fedőablakán, a lézerben, a fúrófejben; s a „csippantós” vonalkód is ezekből készül a szupermarketekben. A zöldek is elégedettek, mert a drágakőbányászat volt a Föld egyik legszennyezőbb iparága.
