,,Senki sem tanul meg élni, aki nem tanult meg meghalni” – olvasható a Tibeti halottaskönyvben. Csakhogy ez mai világunkban szinte kivitelezhetetlen. Míg nagyszüleink számára a halál természetes folyamat volt, hiszen haldokló szeretteik családi körben vetettek számot életükkel, és vettek búcsút tőle. Volt idő gyászolni és emlékezni, addig a mai fiatalok számára a halál elvont, tehát félelmetes dolog. Meg kellemetlen is, hiszen saját mulandóságunkkal szembesít.
Hiába a kemény edzés, a plasztika meg egyéb módszerek – előbb vagy utóbb mi is sorra kerülünk. Ám miközben félünk az ismeretlentől, azért reménykedünk a legjobbakban. Hogy az egész csak egy tudatállapotváltás, miközben tovább folytatódik az élet. Talán ez a remény váltotta ki a halálközeli élmények kutatását, hogy kissé betekinthessünk abba, ami vár ránk.
(© morysetta)
A halálközeli élmények − kultúrkörtől és vallástól függetlenül − mindig is megmozgatták az emberek fantáziáját, az ókori görögökét és egyiptomiakét éppúgy, mint a középkor vakbuzgó keresztényeiét, vagy éppen Buddha, illetve Mohamed híveiét. Ez alól a mai modern kor embere sem kivétel. Talán csak annyiban, hogy a sok évezredes spirituális magyarázatok mellé felzárkózott pár tudományos elmélet is. Vannak tehát, akik csak az emberi agy játékának tekintik. Sokan viszont a halál utáni élet bizonyítékát látják benne, ami nem magyarázható meg a tudomány eszközeivel.
A halálközeli élmény fogalmának megalkotója dr. Raymond Moody amerikai orvos, filozófia- és pszichológiaprofesszor, aki 1965 óta folytat ilyen jellegű kutatásokat. Ennek ellenére bosszantja, ha a téma szakértőjének nevezik. Szerinte nem a szakemberek döntik el, van-e élet a halál után: ez egy olyan emberi kérdés, amelyet mindenkinek a szívével kell megválaszolnia. 1975-ben Élet az élet után – Gondolatok a halál utáni életről című könyvében olyan emberekkel beszélgetett a klinikai halál állapotában szerzett tapasztalataikról, akiket az orvosok halottnak nyilvánítottak, majd újraélesztettek. Kutatásainak jelentős szerepe volt abban, hogy az emberek másképp kezdtek viszonyulni a halálközeli élményekhez (így a halálhoz is), bátrabban beszélnek róluk.
1978-ban megalakult a Halálközeli Állapotokat Kutató Nemzetközi Szövetség – és azóta a halálkutatás az egész világon elterjedt. Az elmúlt évtizedekben sok érdekes dolgot fedeztek fel. Megalkották például az empatikus halálszerű élmény fogalmát, ami azt jelenti, hogy a haldokló ágyánál lévő emberek érzelmi szinten együtt élik át a halált a haldoklóval.
Kimutatták, hogy azok az öngyilkosok, akik halálközeli élményt éltek át, nem kíséreltek meg többé erőszakkal véget vetni az életüknek. Megértették életük értelmét – ami elől nem lehet megszökni.
Dr. Raymond Moody szerint a halálközeli élmény egyike a legerőteljesebb érzelmi és pszichológiai hatású eseményeknek. Sokan végignézik, ahogy az orvosok újraélesztéssel próbálkoznak, hallják, ahogy megállapítják a halál beálltát. Ezután megnyugtató zene hangjaira egy sötét alagúton suhannak át, amelynek végén vakító fény van. Itt néhányan találkoznak már meghalt ismerőseikkel, rokonaikkal, de legnagyobb hatással mindenkire a Fénylénnyel való találkozás van.
A végtelen szeretetet sugárzó lény kérdéseket tesz fel: „Elkészültél a halálra? Mit tettél életedben, amit fel tudsz mutatni? Mit tettél életeddel, amit birtokoltál?” Ezután az ember panorámaszerűen visszatekint az életére, ami arra készteti a lelkeket, hogy újraéljék életüket. A halálközeli élményt átéltek szerint ez a legkellemetlenebb rész. Amikor az ember végignézi élete filmjét, láthatja, mit tett másokkal, és neki is át kell élnie és éreznie mindazt az örömet és fájdalmat, amit másoknak okozott. Ez segít megváltoztatni jövőbeni magatartását.
Utána a Fénylény egy sorompóhoz vezeti a lelket, ahol közli vele: még nem jött el halálának az ideje, vissza kell térnie. Voltak azonban olyanok is, akik választhattak: befejezhetik földi teendőiket, vagy maradhatnak. Ezután a haldokló visszatér testébe. És az élmény hatására a legtöbbjüknek megváltozik az életszemlélete. Megváltozik számukra a dolgok értéke, a hatalom és gazdagság helyett a szeretet kerül az előtérbe. És a haláltól sem félnek többé, mert meggyőződtek arról, hogy amit halálnak hívunk, az csupán átmenet valami más felé.
– Hat évvel ezelőtt súlyosan megbetegedtem, ezért egy komoly műtét várt rám – meséli Edit. – Mivel tisztában voltam a kockázatokkal, annak rendje és módja szerint elbúcsúztam családtagjaimtól, barátaimtól. Vigasztalgattak ugyan, hogy minden rendben lesz, nincs miért izgulni, de azért nem sikerült teljesen úrrá lennem a helyzeten, és el-elpityeredtem. A műtét előtti napok kivizsgálásokkal teltek, meg további idegeskedéssel. Aztán már toltak is a műtőbe! Az orvos nyugtatgatott, kérdezgetett tőlem valamit, de válaszra már nem volt erőm, mert hatni kezdett az altató. Először megijedtem, mert láttam magam a műtőasztalon, hallottam, ahogy beszélnek hozzám. De az ijedtség után végtelen nyugalom és béke áradt szét bennem, éreztem, hogy most már semmi rossz nem történhet velem.
– Sötét volt körülöttem, de valahol lágy zene szólt – elringatott. Hirtelen vakító fénybe kerültem, és úgy éreztem, minden bajom és gondom megszűnt, hogy ennél boldogabb már nem is lehetnék. Hangot hallottam, amely megkérdezte: felkészültem-e a halálra? Majd láttam magam boldog gyerekként a szüleimmel, türelmetlen, állandó időhiánnyal küszködő anyaként, zsörtölődő feleségként. A kérdésre nemmel válaszoltam, azt mondtam, vissza kell mennem, mert a gyerekeimnek szükségük van rám. Utána csak arra emlékszem, hogy a nővérke a nevemen szólongatott, és a kezemet simogatta. Amint engedélyezték a látogatásokat, eljöttek a szeretteim. Kérdezgettek, hogy milyen volt, mit éreztem, de valahogy kényelmetlen volt erről beszélnem. Mit mondtam volna? Képzeljétek, halálközeli élményem volt!
Furcsán néztek volna rám, az biztos. És mivel senkinek sem mertem beszélni az átéltekről, jól jött a hosszú lábadozási idő. Főzés, takarítás és egyéb házimunkák alól egy időre „felmentést” kaptam, így volt időm az internetet böngészni. Csak beírtam a halálközeli élmények címszót és már áradtak is az információk.
– Ráadásul segítséget és tanácsot is tudtam kérni, sok, hasonlót átélt emberrel kerültem kapcsolatba. Megértettem, hogy az élményeim nem titkolni és szégyellni való dolgok, hogy ez az egész nem csak a képzeletem szüleménye. A legjobb barátnőm szívvel-lélekkel támogatott, amikor elmeséltem neki, de a férjem, sajnos, sokkal keményebb diónak bizonyult. Az átélt élményekre azt mondta, álmodtam. Amikor pedig próbáltam vele megértetni, hogy változtatni szeretnék az életemen, az életünkön, hogy vége legyen ennek az állandó rohanásnak, gúnyosan visszakérdezett: „Ugyan hogyan?” Az egyik cikkben azt olvastam, hogy a halálközeli élmények legnagyobb hozadéka a pozitív személyiségfejlesztő hatás. Megváltozik az ember számára a dolgok értéke. Az anyagiak helyett a szeretetre összpontosít, aminek viszont a gyakorlati megvalósítása nem is olyan egyszerű. Most már látom, mekkora igazság van ebben! Sok lemondással és sok türelemmel jár. De nem adom fel: ez lesz az előttem álló, remélhetőleg hosszú élet fő feladata.
Szendi Gábor pszichológus a halálközeli élmények tudományos magyarázatának a híve. Szerinte éppen az univerzális élmények jelzik azt, hogy itt valamilyen neurológiai folyamatról van szó. Amikor oxigénhiány lép fel az agyban, vérellátása folytán a temporális lebeny területe szenvedi meg elsőként. Ezért olyan anyagok választódnak ki, amelyek próbálják megvédeni az agysejtet, hogy az agy minél később károsodjon. Ezeknek az agy különböző részein termelődő idegi ingerületátvivő anyagoknak a hatása lehet a halálközeli élmény.
Szendi Gábor (© hamuesgyemant.hu)
– Egészen biztosan van valamiféle „előképzettség” – mondja. – A halálközeli élményekben megjelennek a kulturális hatások, az emberek tudják, mit „kell látniuk”. Ennek bizonyítéka, hogy a gyerekeknél teljesen másak ezek az élmények. Az átélt élmény náluk még egyedenként változik. Ez azt jelenti, hogy az ő agyuk még nincsen a kultúra által „megdolgozva”. Ellenben a berepülő pilótáknál, az időnként elájuló embereknél vagy azoknál, akiknél egyéb oknál fogva oxigénhiány lép fel, mindig beindul az a mechanizmus, amelyről a halálközeli élményt átélt emberek beszámolói szólnak. A neurológiai elv bizonyítéka az is, hogy például a Tibeti halottaskönyv leírásai fő vonásokban megegyeznek a mi leírásainkkal. Oxigénhiányos állapotban fellép egy neurológiai dominó-effektus, beindul a folyamat, ahol a kultúrkörtől függően a nagy stádiumok (testenkívüliség érzete, alagút, fény) megjelennek, csak a vizuális és szimbolikus megélésük kultúrafüggő. Sokan a vallásuknak megfelelő istent, mások a szeretet valamiféle megtestesülését látják.
– Mivel magyarázható a testkép és a testélmény szétválasztása, az, hogy az ember látja magát például tehetetlenül egy műtőasztalon?
– A testkép azt jelenti, hogy az inakból és izmokból befutnak az információk az agyba, amely folyamatosan regisztrálja, hogy a test milyen helyzetben van a térben. Ha erről leválik a testélmény (ami azt jelenti, hogy elszakadok a testvázlatomtól), akkor érezhetem azt, hogy a testem nem hozzám tartozik, a karom vagy a lábam nem az enyém. Ami azt jelenti, hogy nem a testvázlatra hagyatkozom, hanem illúziókra. Amikor azt érzem, hogy lebegek a saját testem fölött, akkor nem a testképről befutó információkból táplálkozom, hanem az agy bizonyos területének ingerlésével lebegni érzem magam. Nyilván nem látom magamat, hanem valószínűleg tudom, milyen vagyok
. A testvázlatomat látom, ami egy elraktározott tudás az agyban. Ez az élmény nem olyan rejtélyes, mint azt sokan hiszik! Agyműtétek során a jobb agyfél hátsó fali lebenyének jól körülírt területét elektromosan ingerelve, mesterségesen is kiváltható a testenkívüliség élménye.
– Sok kutató szerint a halálközeli élmény elemzésével elsősorban agyunk és lelkünk működéséről tudhatunk meg többet. Hogyan tudják vizsgálni ezeket az élményeket?
– Egyelőre két fő módszer van. Az egyik a beszámolók részletes elemzése, amit nemcsak a klinikai halál állapotából visszatértek mesélnek el, hanem pl. a berepülő pilóták is. A másik módszer pedig a biokémiai és organikus kutatások, amelyek a temporális és parietális lebeny sajátos működésével magyarázzák a halálközeli élményeket. Kiderült például, hogy a ketamin nevű érzéstelenítő segítségével elő lehet állítani a halálközeli élményekhez hasonló jelenségeket. A ketamin a halántéklebenyben gátolja egy, a neuronok elhalásakor felszabaduló anyagnak, a glutamátnak a többi idegsejtet pusztító hatását. Ebből feltételezik, hogy oxigénhiányos állapotban az agy is termel ketaminszerű védőanyagot. Jevgenyij Krupitszkij, a szentpétervári addiktológiai központ munkatársa − a halálközeli élmény pozitív személyiségfejlesztő hatását kihasználva − sikeresen alkalmazza a ketamint krónikus alkoholisták és heroinisták kezeléséhez.
Bernád Emese
