Minden apa a legjobbat szeretné adni a gyermekének. Ám a mostani világban már nem egyértelmű, hogy mi az a legjobb.
Zalka Lóránt (47, Bős) pedagógussal többek közt erről beszélgettünk.
– Három gyermek édesapja vagy. Mi a feladata egy apának, milyen apja tudok lenni a gyermekeimnek? A kérdés minden apában megfogalmazódik, mi rá a te válaszod?
– A legkisebb gyermekünk, Hunor 12 éves, a középső fiú 16 éves, a lányom 19. Így terveztük, háromévente egy gyermeket. Ámde ember tervez, Isten végez: a feleségem a harmadik várandóssága alatt elveszítette a babát, úgyhogy a harmadik gyermek később érkezett. Van egy jó barátom, akinek egyszer, még évekkel ezelőtt azt mondtam, hogy nem érzem magamat jó apának. Önvallomásként bukott ki belőlem, hogy jobban is csinálhattam volna velük, vagy másként. Lehet, hogy volt ebben egy kis önmarcangolás, túlzott önvád, de én akkor így éreztem.
– Ez mit jelentett pontosan?
– Sajnáltam, hogy néha hangosabban szóltam rá a gyermekeimre, vagy túl szigorú voltam hozzájuk. A barátom akkor gyorsan helyre tett, mondván, hogy mikor a szükség úgy kívánta, az összes erőmet és energiámat mozgósítottam az érdekükben. A feleségem nemrégiben pedig annyit mondott: „Te mindig minőségi apa voltál.” Ez jólesett, és meg is borzongatott. Amikor az anya mondja ezt az apának, akkor abban lehet valami. Ma már, hogy a gyerekeink kamaszok, és a nagyobbak kirepültek otthonról, úgy érzem, mindent megtettem azért, hogy jó úton induljanak el. De azért az apaság tízes skáláján hetest vagy nyolcast adnék magamnak, semmiképpen sem tízest.
– Milyen családban nőttél fel, milyen példát hoztál magaddal? Jelen volt az életedben az édesapád vagy a nagypapád?
– Az én apám mindent megadott nekem gyerekkoromban, ami csak a módjában állt. Rengeteget dolgozott azért, hogy kenyér kerüljön az asztalra, de azért ott volt, amikor szükség volt rá. Egy szó, mint száz: az én apám hagyta, hogy éljek! Hagyta, hogy a szabadidőmben azzal foglaljam el magam, ami érdekel. Ha gond volt, akkor odakoppintott egy kicsit. Hoppá, ez már sok, hoppá, ez még kevés! A háttérből figyelt, és én éreztem a szeretetét. Kisebb koromban együtt csináltunk dolgokat, később pedig, ahogy nőttem, időt adott nekem. Időt adott arra, hogy éljek és tapasztaljak. Ezt a szabadságot szeretném én is továbbadni a gyermekeimnek.
Sokszor hallom mástól, hogy az édesapja gyermekkorában játszott vele, feldobálta a levegőbe, együtt szereltek-barkácsoltak. Ez rendben is van: ők a jó apák. De én időt is kaptam az enyémtől, soha nem osztott ki rám olyan munkát, hogy megfeszültem vagy belefásultam volna. Helyette kinyitotta a kaput, és azt mondta: Menj! Fedezd fel magad a világot! Én meg felfedeztem a világot, s ez a tapasztalás tett azzá az emberré, aki ma vagyok.
– Hogy érzed, mennyire volt tudatos ez a nevelés?
– Sokat gondolkodtam azon, hogy az én édesapám milyen megfontolásból volt ilyen. Talán azért tudott nevelni, mert ő is ezt hozta otthonról. Van egy történet a nagyapámról. Neki is volt három gyereke, akárcsak nekem. Jelenleg a mi családunk is a nagyapám házában él. A sztorit a szomszédasszony mesélte: egyszer átment a nagyapámékhoz, és nem talált otthon senkit. Nyitva volt minden ajtó, ablak, de sehol senki. A jóasszony az ágy alatt találta meg a nagyapámat, és megkérdezte tőle: „Mit keresel itt?” „Bújócskázunk” – válaszolta ő. Hát, az én nagyapám bújócskát játszott a gyerekeivel. Tehát még abban a világban is, amikor minden a munkáról szólt, a régi öregek megengedték maguknak – mert fontosnak tartották! –, hogy játsszanak a gyerekeikkel. Az én édesapám ebben nőtt fel, s ezt adta tovább.
– Te is hagyod a gyerekeidet kibontakozni?
– Én is sokat dolgozom, de úgy érzem, hogy azért ott tudtam lenni mellettük, fizikailag is. Van egy olyan érzésem, mintha én is, akár a többi mai szülő, a kelleténél jobban beleszólnánk a gyerekeink életébe. A 60 percből az apám adott nekem 50 perc szabadságot, én meg 40 percet adok a saját gyerekeimnek. Tehát én többet látom őket, többet is kérdezek tőlük, több a beszélgetés, de több a fegyelmezés, az utasítás is.
– Van olyan megfigyelés, hogy nagyon kevés a napi beszélgetésre szánt idő a családokban, néha csak pár perc. Te milyen beszélgetésekre emlékszel az édesapáddal, és milyenek a beszélgetéseid a gyerekeiddel?
– Szívesen emlékszem azokra a napokra, amikor az apám fakardot faragott nekem. És a többi utcabeli gyereknek is, s mi ezekkel a kardokkal gyerekként megvívtuk kis csatáinkat. Mikor a templomban pásztorjátékot játszottunk, vele mentünk ki a Duna-partra pásztorbotot vágni. Büszke voltam arra, hogy nemcsak nekem, hanem a pásztorok egész csapatának vágott somfabotot, mi meg azokkal vonultunk be az oltár elé karácsonykor. Azért mára a világ jobban megnyílt az apák számára: nekem a gyerekeimmel mélyebb beszélgetéseim vannak, főleg a kamasz fiammal. Fontos, hogy meghallgassam őt, és válaszoljak neki.
– Mivel két évig Győrben volt kosárlabdázó, heti kétszer megadatott nekünk az a fél-fél óra komolyabb beszélgetés, amíg tartott az út Bősről Győrbe és vissza. Főleg fiús dolgokról volt szó. Viszont voltak olyan útjaink is, hogy nem nagyon szóltunk egymáshoz. A 13 éves kölyök beült az autóba, fülébe dugott valamit, hallgatta a zenét, én pedig vezettem nyugodtan. Tizenöt éves kora után aztán megváltozott, jó irányba. Akkor én hallgattam valami hírelemzést a kocsiban, éppen kiértünk Bősről, amikorő lekapcsolta a rádiót. Egyszer csak jött a kérdés: „Apa, szerinted most mit tegyek? Apa, mostanság azt érzem, hogy a hitem nem olyan erős...” Ettől mélyebb kérdés talán nincs is. És akkor elmondtam, hogy én ezt miként tapasztaltam meg. Amikor megérkeztünk az úticélunkhoz, és elbúcsúztunk, megöleltük egymást. S mondtam neki: ha valamire szükséged van, tudod, hogy csak 25 percre vagyunk egymástól. Ha szükséged van rám, szólj!
A lányommal általánosabbak a beszélgetéseink, neki a feleségemmel bizalmas a kapcsolata, és ez engem megnyugtat. Hunor, a 12 éves kiskamasz nagyon vagány: nekünk még ő a „kicsi”. Örökké vidám, mozgékony gyerek. Mindent jó csinálni vele, legyen szó akár sportolásról, akár cserkészetről, akár kerti munkáról.
– Jó, hogy mindent megteszünk a gyerekeinkért? Mert a régebbi generáció nem biztos, hogy ezt megtette volna...
– Mert nem is volt rá lehetősége! Nem szabad persze mindent megcsinálni helyettük. De a mai egy másfajta kor, másfajta kihívásokkal. Ezért önállóságra kell őket nevelni. Kollégiumba mész? Menjél! Ez már az elszakadás első lépése. Próbáld meg megoldani saját magad a dolgaidat. Viszont büszkék lehetünk a gyermekeinkre, ahogy én voltam nemrégiben a komáromi gimnazisták ballagásán. A lányom díjat kapott, kiszólították, és ő ott állt kint, én pedig rácsodálkoztam: mikor lett ő ilyen nagy, ilyen felnőtt? Nem voltam ott mellette az elmúlt négy évben. S nem voltunk ott ősszel sem, amikor Budapesten kezdte az egyetemi tanulmányait.
– Az elengedésen valahogy „túl kell esni” egy szülőnek. Egyszer úgyis le kell szakadnia a gyereknek, ez a természetes, mert csak így tud a saját lábára állni. A kamasz fiam már nem Győrben, hanem Debrecenben folytatja az iskolát a kosárlabda miatt. Ez a város pedig nem 25 kilométerre van tőlünk. Mondtam is a feleségemnek: „Jól nézd meg a fiadat. Gyönyörű, szép gyerek... Mehet!” És augusztus elején ment is. Most persze viccelődöm ezzel, de ezt a lépést még nekem is fel kell dolgoznom. Vajon mikor térnek vissza azok a remek beszélgetéseink?
