Nagylúcson, az otthonukban fogadott Fialka Andrea (49), aki hét gyermeket nevel a férjével, Antival.
– Hét saját gyermekünk van és egy befogadott lányunk, Enikő – mutatja be Andrea a családját. – Enikő Anna lányom barátnője. Később úgy alakult az élete, hogy szüksége volt otthonra, így befogadtuk. Középiskola alatt négy évig élt velünk, beköltözött a lányszobába. Ma Magyarországon él, s ha látogatóba jön, újra a lányszobában alszik. Anna lányunk egy ideig Németországban élt, fél éve költözött haza, ő már készülődik a júliusi esküvőjére. Anna és Áron már dolgoznak, Tamás fiunk pedig végzős szakközépiskolás. Eszter gimnazista, a többiek pedig a szomszédos faluba, Egyházgellébe járnak alapiskolába. Ákoska ovis, én pedig óvónőként dolgozom Nagylúcson. Férjem, Anti, villany- és gépszerelő. Van négy szép cicánk, ők is hozzánk tartoznak.
Fialka Andrea
– Nagyon takaros házatok van.
– Két gyermekkel költöztünk ide, Nagylúcsra, egy félkész házba. Először az alsó szintet fejeztük be, majd csak később a felső szintet. Sokáig úgy éltünk, hogy a gyerekeké volt az egyik szoba, miénk pedig a másik. Nagy ünnep volt, mikor végre lett saját hálószobánk!
– Rend és tisztaság honol mindenhol... Hogy tudod menedzselni a rendfenntartást?
– Most nincsenek itthon a gyerekek, így rend van. Amúgy a nappali a közösségi tér, itt megköveteljük a rendet, de a felső szint már az ő birodalmuk. Fent van egy fiúszoba és egy lányszoba. A fiúszobában öten, a lányszobában most ketten laknak. A fiúk mindig mondogatják: „Hja, persze, hogy könnyebb a lányoknak, hiszen kevesebben vannak!” Szombaton zajlik a nagytakarítás, a fiúk megegyeznek, ki fog porszívózni, felmosni. A nagyfiúk mindig megregulázzák a kicsiket: „Tessék elrakodni, mert porszívózunk!”
– Honnan jött a nagycsalád ötlete?
– 23 évesen mentem férjhez, Antival tudatosan nagycsaládra készültünk. Egy Hajszoló nevű kétéves keresztény képzésen tettük le egymás mellett a voksot, ahol megtanítottak bennünket az adott forrásokból gazdálkodni.
Élénken élt bennem egy rokon példája is: négy gyermeket neveltek, s én azt gondoltam, milyen jó lehet, mikor ennyi testvére van az embernek! A nővéremnek is négy gyermeke született, egyébként Antival mi is négyet terveztünk.
– Hogyan lett a négyből hét?
– Két évig nem jött az áldás, akkor már nyitottak voltunk az örökbefogadásra, Anti eleve sokat látogatta a gyermekotthonos gyermekeket. Végül megérkezett Anna, majd hároméves különbségekkel a többiek. Mindegyik gyerekemet szoptattam, majdnem két évig. Negyedik gyermekünk, Eszter annyira jó baba volt, hogy úgy éreztük, a többit is bírni fogjuk...
– Mindvégig otthon voltál velük?
– A legkisebb fiunk születése előtt az egyházi óvodában tanítottam – korábban elvégeztem az óvodapedagógiát, és megszereztem a jogosítványt. Próbálkoztam a profi szülőséggel is, befogadtunk egy roma kisfiút, ő egy évig élt velünk.
– Mi adott bátorságot a nagycsaládhoz? Más is vágyik sok gyerekre, csak nincs mersze hozzá...
– A bátorságot a hitünk adta. Hiszünk abban, hogy Istennek tetszik az, ha gyermekek születnek a házasságunkban. Bíztunk Isten gondviselő szeretetében, hogy erőt, egészséget ad, lehetőséget küld, hogyan tartsuk fenn a családunkat. És sok-sok jóakaratú embert irányít az utunkba.
– Te mennyit változtál az évek alatt?
– Azelőtt ingerlékeny, impulzív nő voltam. Érdekesmód most az óvodában gyakran mondják a kollégák: „Te milyen türelmes vagy!” Számomra ez óriási dicséret, mert tudom, honnan indultam el. A jellembéli fejlődést pontosan a gyerekeimnek köszönhetem: megtanítottak arra, hogy nem kell mindentől szívbajt kapni, a kis dolgokat el kell engedni. Nyilván egy idő után csak gyűlik, gyűlik a feszültség: mint mikor kimosol, és vágysz arra az érzésre, hogy letudtál egy munkát, de akkor meglátod, hogy újra dugig a szennyeskosár. Na, olyankor kifejezetten nehéz türelmesnek maradni. (Felnevet.) Egyébként szeretek futni, az levezeti a belső feszültséget, és hetente egyszer zumbára járok.
– Mi az a teendő, amit rá tudsz bízni a gyerekekre?
– Befogjuk őket mindenbe. Tényleg! A felső szintet ők tartják rendben, plusz a lányok takarítják az emeleti fürdőszobát. Nincs mosogatógépünk, nem véletlenül. Mindig szólunk, hogy ki a soros, ki mosogat, ki törölget, ki söpör fel. Megosztjuk a munkát: közösen étkezünk, közösen rakodunk el. A felmosást akkor csinálom, amikor egyik gyerek sincs bent a házban. Nálunk kimondottan nemekre leosztott feladatok vannak. Anti a fiúkat osztja be, a lányok pedig nekem segítenek.
– Anyaként milyen egy átlagos napod?
– Fél ötkor kelek, mert szeretem a csöndet: ez a hajnali egy óra a legnagyobb ajándék. Szeretem a nyüzsgést, azért is vágytam nagycsaládra. Viszont az ellentétek kioltják egymást, a nyüzsit is csak akkor lehet élvezni, ha a csönd feltölti az embert. Hajnalban teát készítek magamnak, és a sötétben bekuckózom a kanapén. Sokáig merengek, keresem a kapcsolatot a teremtőnkkel. Tornázni is szoktam, így, ötven felé haladva már fáj a hátgerinc. Callanetics gyakorlatokat végzek, amelyek nagyon apró mozdulatokból tevődnek össze, ezért kiváló izomerősítők.
– Kaphatunk kis bepillantást a gyerekek életébe is? Milyen a reggeli rutin?
– Anti kelti őket, én fél hétre már eltűnök otthonról, ha délelőttös vagyok. (Nevet.) Még véletlenül sem maradok ébresztésre, mert akkor úgy belefolyok a családi életbe, hogy nem érkezem semmivel. Ha délutános vagyok, akkor is Antira bízom az ébresztést: őt már megszokták a gyerekek. Kis seregünk felét ő viszi autóval Szerdahelyre, az oviba is ő viszi a kicsit, a többiek buszra indulnak. Délután is Anti szedi össze a gyerekeket, de a kamaszoknak mindig van valami programjuk. A legkisebb fiunknak egyébként én vagyok az óvónénije...
– Amikor valakinek ennyi gyereke van, nem aggódja magát betegre?
– A befogadott lányunknak furcsa volt, hogy mi nyitott ajtóknál alszunk. Ellenben az én békés pihenésem csak akkor volt békés, ha hallottam, hogy mi történik éjszaka. Most már ez nincs, de ha bent vagyok a házban, és a kisebbek kint játszanak, akkor sem szólhat a zene – a kamaszok nagy felháborodására. Fülelek, hogy nem hallok-e valami furcsa zajt, amire rohanni kell...
Egyébként szabadjára engedjük őket, mert megvan köztünk a bizalom. Persze, elbliccelnek ezt-azt, ami büntetést von maga után. Legutóbb úgy ment át a fiunk a barátjához, hogy nem szólt senkinek. Egy hétig nem látogathatták egymást.
– Milyen a testvérek közti kapcsolat?
– Az idősebbek szeretnek a kisebbek fölött atyáskodni. Mondják is, hogy nem jól neveljük őket... Szigorúbban kellene! (Nevet.) Minden gyerek más ember, más személyiség, s ez a szép. Ám muszáj egy légtérben élni, s pont ezért a nagycsalád egy kőkemény iskola, ahol az alkalmazkodás a fő tantárgy. Csiszoljuk egymást, mivel folyamatosan együtt vagyunk, s a gyerekek hatnak ránk, szülőkre is. Megtanítják nekünk, mi az, ami fontos, mivel nem érdemes foglalkozni, és miben kell igazságot tenni.
– A férjeden kívül kire tudtál számítani, ha valamelyik gyerkőc megbetegedett?
– A szüleim és a férjem édesanyja mindig mellettünk álltak. És hát a nővéremre is számíthattam, aki a gyermekek keresztanyja. Mikor például iskolába jártam, ő vigyázott a gyerekekre. Most pedig már a nagytesókkal is számolhatok.
– Kellett a gyerekekkel olyan beszélgetést folytatni, hogy mi többen vagyunk, nekünk jobban oda kell figyelni a pénzre...?
– Szerintem a gyerekek nem szenvedtek semmiben hiányt. Amikor csak Anti keresett, sütöttem a mézeseimet, abból egészítettem ki a családi kasszát. Egy évig otthonról dolgoztam logisztikai ügyintézőként – nem az én világom, ám anyagilag segítség volt. Itt viszont meg kell jegyeznem, hogy rengeteg jó szándékú ember van, és a gyermekeim olyan csodálatos ruhákban meg cipőkben járnak, hogy néha pörlekedek velük: ne gondolják ám, hogy ilyen könnyen hozzá lehet jutni a dolgokhoz. Sosem zárkóztunk el az adományoktól. Persze, emellett minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a két kezünk munkájával be tudjuk biztosítani a napi betevőt.
– Ehhez is meg kell érnie az embernek, nem? Hogy el tudjon fogadni dolgokat...
– Meg kell tanulni félretenni a büszkeséget, s be kell ismerni: fontos, hogy mások is segítsenek. Nem beszélve arról, hogy az adok-kapok során az ajándékozót is jó érzés tölti el. Ám ha sok a játék vagy a holmi, akkor nem férünk el, ezért gyakran selejtezünk. Nem gondolom, hogy sok dologra lenne szükségünk az életben, a tárgyak néha feleslegesen foglalják a teret. Nyáron például három zsák játékot adtunk tovább.
– A gyerekek költségesebb igényeit – laptop, mobil – miként tudjátok kielégíteni?
– Anti és én sok mindent nem pártolunk, nem is tudom, honnan jutnak hozzá... Valaki lecseréli, akkor átadja a kisebb testvérnek, ő meg előbb megkapja, mint mi szerettük volna. A felnőttek dolgoznak, de a kisebbek is, ha módjuk van rá. A testvérek vagy unokatestvérek pedig továbbadják egymásnak az áhított kütyüt. Mi meg hirtelen azt látjuk: hoppá, már megvan neki...
– Hogy történik a főzés?
– Sem túl nagyban, sem túl kicsiben. Hétköznap nemigen főzök. Napközben mindenki ott eszik, ahol az ebéd éri, este csak egyszerű vacsorát fogyasztunk. Szombat a dagasztós nap, akkor több napra bedagasztok, a levest pedig a tízliteres edényemben főzöm. Vasárnap egy csirkét sütök; még marad is belőle.
A Covid-időszak alatt például minden nap sütöttem, olyan volt, mintha pékségben dolgoztam volna. Nagyon élveztem! A hétvégi két nap a főzésről szól, de azért nem viszem túlzásba.
– Két fiam van, muszáj megkérdeznem: a te gyerekeid is szoktak verekedni, veszekedni?
– Persze! Hiszen megy a versengés. Ha elfajulnak a dolgok, egyenként mindenki elpanaszolhatja a sérelmét. Legtöbbször csak az a baj, hogy túl sokat voltak együtt, s kicsit meg kell pihenni egymástól.
– Férjedről, Antiról mit lehet még tudni?
– Egymás támaszai vagyunk. Gyakran olyan érzésem van, mintha testvérek lennénk. Hasonlóan gondolkodunk az életről, a halálról. Anti sokszor türelmesebb, elnézőbb a gyermekekkel, mint én – nagyon ért a nyelvükön. De most mintha fordult volna a kocka, szigorúbb a fiúkkal.
– Hogyan zajlanak nálatok a karácsonyi ünnepek?
– Most tartunk ott először, hogy van egy tervünk. Már a legkisebb fiunk is akkora, hogy van remény: sikerülni fog. A gyerekeket arra neveltük, hogy a karácsony Jézus születésének napja, és nem az a fontos, hogy ők mit zsebelnek be. Antival bevezettük: ha meg szeretnének bennünket ajándékozni, akkor válasszanak ki valakit a baráti körükből, akivel jót tudnak cselekedni. Kölcsönözzenek neki valamit, vigasztalják vagy épp nevettessék meg: ezeket a jó cselekedeteket aztán írják fel egy papírra, s karácsonykor mi elolvassuk. Persze, jöhet mellé egy kis rajz is; de évek óta így zajlik a mi karácsonyunk. S mindig kiengesztelődünk egymással. Fontos, hogy ne tartsunk haragot, mert ha vannak is súrlódások, muszáj utat találni egymás felé. Iskoláskoromban, még polgárjogon mondta a tanárnő, hogy a társadalom legkisebb sejtje a család. Kiscsaládosként ezt nem értettem, mára tudom: mi egy mini társadalom vagyunk! Ha a gyerek néha úgy is érzi, a frász vigye el a másik zenéjét, azért elviseli; felnőttként pedig magával viszi a türelem ajándékát, megtanulja az alkalmazkodást. A legjobb dolga a középső gyerekünknek van (nemhiába lett Tamásból diákpolgármester!), mert neki nővére, bátyja, húga és öccse is van...
