Odakint hideg levegő varázsolta pirospozsgássá az arcokat, s már javában világítottak az ünnepi fények. A kandalló mellett harsány gyermekkacaj fogadott... Mi lehetne ennél karácsonyibb?
Vallanak a gyerekek! Orsovics Áron, Pongrácz Zsófi, Libai Dávid és Sebő Lacika voltak a vendégeink: Dávid dunaszerdahelyi, a többiek Nagymegyerről érkeztek.
A gyerekek világában jól ismert volt a két ajándékhozó, a Mikulás és a Jézuska közti különbség. Egy régi magyar novellában az egyik gyerek ezt mondja: „A Jézuska sohase hoz büntetést, csak ajándékot. A büntetést a Mikulásra bízta az Isten.”
A Christkindl magyar neve Jézuska, amit valószínűleg szláv közvetítéssel vettünk át (hasonlóan a Mikuláshoz, hisz a szlovákoknál Ježiško a neve). A Jézuskát mindig szőke, angyalszárnyú, fehér inges gyermeknek ábrázolták. Jézuska a rejtőzködő ajándékhozók közé tartozott: a gyerekek sosem látták, mert éppen akkor távozott, mikor ők a szobába léptek. Szokás még ma is, hogy karácsony közeledtével a gyerekek levelet írnak neki, melyben vágyaikról számolnak be. „Napokon keresztül csak tanácskoztak és jegyezgettek, végre friss tintával, új tollal a tiszta papiros elé ültek, s nagy izgatottsággal mindegyik elkezdte szépen sorjában felírni, hogy mit kíván a Jézuskától” – olvashatjuk Rákosi Viktor egyik novellájában. A levelet leragasztották, és – apjuk tanácsára – az ablakba tették, hogy arra jártában a címzett biztosan megtalálja.
Miért éppen Jézuska? – Így született Jézuska, a karácsonyi ajándékhozó figurája...
A nagy vallásreformer, Luther Márton a 17. században a karácsonyt a gyermekek ünnepévé tette. A korábbi ajándékhozó, Szent Miklós – Luther szándékának megfelelően – már nem épült be ebbe az ünnepbe. Ő azt kívánta, hogy a gyermekek ne ennek a katolikus szentnek mondjanak köszönetet az ajándékokért.
Hálájuk inkább Jézus felé irányuljon. A változtatással a gyermekek lelkét szerette volna óvni. Sok gyerek ugyanis rettegett Miklóstól, aki a rettenetes krampusz kíséretében járta a házakat, és megbüntette az engedetleneket.
A gyermeki őszinteségnek nincs párja, s ünnepek táján kiváltképp szomjazzuk az igaz, sallangmentes gondolatokat. Előszóképp a legemlékezetesebb gyermekkori karácsonyomról meséltem kis riportalanyaimnak, mikor olyan görbe fát kaptunk ki, hogy az egyik reggel ránk dőlt (mi meg a nevetéstől dőltünk). Nyolcéveseim sem maradtak alul a mesebörzén. „Kár, hogy tavaly karácsonykor esett az eső” – mondta Zsófi. „Amúgy a Tátrában már mínuszok vannak, ott már esik a hó. Egyébként a hó lényegében megfagyott eső!” – válaszolta Dávid magabiztosan. Közben persze mindnyájan fel-alá nyargaltak, kandallót bűvöltek, dalolásztak.
– Gyerekek, kezdhetjük? – kérdeztem a végén, mire varázsütésre mellém kuporodtak, s csillogó szemekkel várták a kérdéseket. Elmondtam, hogy a karácsonnyal kapcsolatos nagy gondolataikra lennénk kíváncsiak. Dávid kapott is az alkalmon, s rögtön egy kérdéssel indított: De a nagy gondolatok hogyan férnek majd el ebben a kis szobában? Azt feleltem, hogy a nagy gondolatoknak nincs nagy térfogatuk, könnyedén elférnek magazinunk hasábjain. Úgy tűnt, a labdát sikerült lecsapnom, mert a többiek is nyugtázták a választ.
A kérdező, Dávid, egyébként igazi filozófus. A csibész mosolyú kisfiú kritikusan gondolkozik, és mindenről van véleménye. Karakteres emberke volt egyébként a többi vendégem is.
Libai Dávid
Egyszem lánykámnak, Zsófinak királylányos elegancia sugárzott minden mozdulatából, kockás ruhácskáját szépen kisimította, hogy az undok gyűrődéseknek esélyük se legyen.
Pongrácz Zsófi
Lacika pedig egy csupaszív emberpalánta, a rosszkedv azonnal nyúlcipőt húz, amikor megjelenik a színen.
Sebő Lacika
A mellette helyet foglaló Áron is egy kedves szemű fiú, emellett talpig úriember, aki ad a formaságokra.
Orsovics Áron
– Mindnyájan szeretitek a karácsonyt? – kérdeztem a kis csapattól.
– Igeeen! – kiáltották kórusban.
– Egész évben várom! Anyával már gyártottunk is adventi koszorút – kezdte Áron.
Dávid: – Én karácsonykor a tavaszt várom, tavasszal pedig a karácsonyt.
– Szerintetek miről szól az ünnep?
Lacika: – Ekkor született Jézuska, és a három nap alatt végig együtt van a család!
Zsófi: – Mindenki boldog, és mindig finom halászlét készít a papám és a nagyim.
– Melyik a kedvenc karácsonyi momentumotok?
– Amikor feldíszítjük az anyukámmal a karácsonyfát! Annak nincs mása – kiáltotta Lacika.
Áron: – Nálunk a Jézuska hozza a fát!
Dávid: – Nálunk is a Jézuska hozza, de igazából anyuék közbenjárásával. Láttam a padláson a díszeket, és megkérdeztem tőlük: Mégis hogy kerülnek azok oda?
Zsófi: – Mi mindig együtt díszítünk az anyukámmal és a nagyimmal. Visszamegyünk a szobámba, a papám csönget, s hirtelen ott teremnek az ajándékok!
– Ez nagyon varázslatosan hangzik. A többieknél hogy telik a nagy nap?
Dávid: – Már reggel hét előtt felébresztem a szüleimet, pizsamában kibontjuk az ajándékokat, és mesemaratont tartunk. Az a legjobb, hogy a karácsonyfa mögött van egy rejtekhelyünk. Egyébként nálunk nem szaloncukor van a fán, hanem kis esernyők. A tesómmal mindig lecsenünk párat belőlük, ő imádja az édeset.
Lacika: – Amikor reggel felébredünk, még semmi nincs a fa alatt. Ébredés után együtt reggelizünk. Délután elmegyünk az egyik mamához, kibontjuk az ajándékot, aztán a másik mamához, és ott is kibontjuk az ajándékot. Hazamegyünk, és még mindig semmi... Elmegyünk fürdeni, s hirtelen ott van az ajándék a fa alatt! Utána összeül a család, beszélgetünk, este pedig együtt nézzük a karácsonyi filmeket.
Áron: – Mi először a körimhöz, aztán a mamámhoz, végül a dédmamámhoz megyünk. Nála nem a sarokban, hanem az asztalon áll egy kicsi karácsonyfa.
– Na és a sütésben szoktatok segíteni?
Lacika: – Mi mézeskalácsot sütünk az anyukámmal. Tavaly a kétéves testvérem kifaragott magának egy emberkét. Mi meg csak lestünk, hogy milyen ügyes!
Zsófi: – Az én kedvencem a linzer, mi mindig azt készítünk az anyukámmal és a nagyimmal.
– Van valami vicces karácsonyi történetetek?
Áron: – Valamelyik évben napokig kerestük az egyik ajándékot, mert megbújt a karácsonyfa mögött.
Lacika: – Amikor pici voltam, apa megfogott, és beledobott a hókupacba. Ez olyan vicces volt!
– Mit szóltok hozzá, hogy az amerikai filmekben a Mikulás hozza az ajándékot?
– Amerikában nincs Jézuska? – lepődött meg Lacika.
Dávid: – Nálunk otthon jön a Mikulás, és karácsony is van. Ezért több ajándékot kapunk.
Néha titokban jön a Mikulás, néha pedig megjelenik élőben. Egyszer a papám volt a Mikulás. Legutoljára is ő lehetett, de ebben nem vagyok olyan biztos...
Áron: – Mi mindig játszunk neki hangszeren. Csak egy kottánk van, ezért én megtanultam fejből a darabot, mert a nővérem mindig hibázik benne. Egyébként én harmonikán játszom, a nővérem meg furulyán.
– Ez nagyon jól hangzik. Karácsonykor is szoktatok zenélni?
Lacika: – Mi éneklünk a karácsonyfa mellett.
Dávid: – Én gitárra járok, nemrég megtanultam a Hull a pelyhest.
Zsófi: – Én még csak most kezdtem a zongorát, tavaly voltam felkészítős.
Miután Dávid megemlítette a Hull a pelyhest, mind a négyen énekelni kezdték a dalocskát. Meghatódtam, majd megtapsoltam őket, de keserédes pillanat volt ez, mert el kellett nekik mondanom, hogy az interjú nyomtatott formában fog megjelenni, s így az olvasók nem hallhatják a dalt. „Nem baj, neked szántuk!” – mondta vigasztalón Zsófi.
– Még van két fontos kérdésem. Szoktatok írni a Jézuskának?
Dávid: – Én rajzolni is szoktam neki. Utána viasszal lepecsételem a levelet, és odaadom anyának, ő meg elviszi a postára.
Lacika: – Én mindig rajzolok a Jézuskának. Aztán elteszem valahová a papírt, magam sem tudom, hova.
Zsófi: – Én nem szoktam sem írni, sem rajzolni, mert szerintem a Jézuska gondolatolvasó!
Dávid: – Egyébként szerintem is az, mert legutóbb nem írtam fel neki a bunyós Bakugant, és mégis meghozta...
Lacika: – Én most csak egyvalamit kérek tőle, egy virtuálisvalóság-szemüveget.
Dávid: – Hát én nem is tudom... Ahhoz kellene egy óra, hogy átgondoljam rendesen, mit kérjek tőle.
– Mi a kedvenc karácsonyi színetek?
– Hát a zöld! – vágja rá Lacika.
– Mármint zöld gömbök legyenek a fán? – kérdeztem vissza.
– Nem, a fának legyen zöld színe! – harsogták. Dávid még hozzáfűzte, neki tökmindegy, milyen színűek a gömbök.
Zsófi: – Én az ezüst meg az arany díszeket szeretem. De a csillagot se hagyjuk le a fa tetejéről, ami elvezette a pásztorokat a Jézuskához...
Valójában a csillagtól lesz karácsonyfa! A karácsonyfa csillag nélkül nem is karácsonyfa! – magyarázták a többiek is hevesen. S ekkor egyszerre kinéztek az ablakon, majd felugrottak, mert egy óriási autó az épület előtt épp fenyőfákat szállított. Ott viszik a karácsonyfákat! – kiáltották egyöntetűen. Alig tudtam őket visszaültetni a pamlagra az utolsó kérdéshez.
A fények vidám pislákolása, a fenyőfát szállító autó megjelenése – ezek az emlékképek azóta is kis kályhácskaként melengetik a szívemet. S mindvégig az járt a fejemben, hogy ha ilyen tiszta szívű gyermekek kezében van a jövő, akkor nincs okunk az aggodalomra.
– Már csak egyet kérdeznék tőletek: mit üzentek a magazin olvasóinak?
Zsófi: – Kellemes ünnepeket és boldog karácsonyt kívánok!
Dávid: – Nekem csak otthon fog eszem-be jutni a válasz...
Lacika: – Tartsunk össze, mindenki örüljön, és ne fázzon senki!
