Kedves Emese! Tanácsért fordulok Önhöz, mert nem tudom hogyan tovább. Elhagyjam-e a férjemet, vagy tovább tűrjek. 28 évesen megismerkedtem a mostani férjemmel, aki akkor már 38 volt, és két gyermeket nevelt egyedül. Kicsit riasztott a két gyerek, de mivel Gábort megbízhatónak és gondoskodónak láttam, engedtem, hogy udvaroljon.
A feltételem az volt, hogy egyelőre nem költözünk össze. Eleinte csak kettesben csavarogtunk, később párszor elhozta a gyerekeit is. Addig nem is volt baj, amíg komolyra nem fordult a dolog. Úgy 3 év után megkérte a kezemet. Én nem tudtam dönteni, egyrészt azért, mert szerettem a szabadságomat, másrészt azért, mert eszemben sem volt más gyerekét nevelni. Kifejezetten taszított a tudat, hogy rendetlen gyerekekkel foglalkozzam. Persze időközben kiderült, hogy a gyerekekenek sem vagyok szimpatikus. Viszont saját gyermeket meg szerettem volna, és bizony sürgetett az idő.
(© morysetta)
Azt gondoltam, ha kicsit húznom az időt, a gyerekek esetleg elmennek kollégiumba vagy kirepülnek. S Gábor az idejét azontúl nekem szenteli majd. Mi tagadás, ki akartam teljesedni, mint nő, azt akartam, hogy én legyek az első az életében. Egy év haladékot kértem.
Közben a fia összeveszett Gáborral, és az anyjához költözött. A lánya meg talált magának valami fiút, akivel összecuccoltak. Gondoltam, végre, szabad a pálya: és igent mondtam. A házasság jött a fekete leves, nászútra, mézeshetekre számítottam, szerelmeskedésre. Azt hitte, én leszek a szíve és a háaz úrnője. Hát, nem ez történt.
Egy hete voltunk házasok – szombati nap volt –, amikor megjelentek a gyerekek az ajtóba, s közölték, hogy az egész hétvégét itt töltik majd. Mikor elkezdtem méltatlankodni, ironikusan felvilágosítottak, hogy náluk: ez a szokás! Vagy megszokom, vagy megszököm.
Amikor kérdőre vontam férjemet, hogy én erről miért nem tudtam idáig, közölte velem: nem fogja őket kidobni a kedvemért. Akkor jönnek, amikor akarnak, elvégre a házat nekik építette. Itt ők a legfontosabbak. Én meg igazán lehetnék a pótanyjuk. Na, ettől összedőlt bennem a világ. Azóta eltelt öt év. A fiú közben megnősült, a lány férjhez ment, egyre születtek a kisbabák. Csak nekünk nem sikerült babát összehozni, háromszor elvetéltem. Ők meg csak jönnek rendületlen, amikor kedvük szottyan, s hozzák magukkal a porontyaikat. Hangoskodnak, jókedvűek, nagyokat főznek, esznek, ellepik a házat.
A férjem körülugrálja őket, süt-főz nekik. Velem nem is beszélnek. Olyan ez, mintha teljes gőzzel ellenem volnának, mert el akartam venni tőlük az apjukat. Pedig én csak saját kis családot szerettem volna, s azt, hogy kicsit kettesben is legyünk, romantikázva. Ám ő azonnal azt akarta, hogy anya legyek. Mára egy beteg nő vagyok, tele nőgyógyászati problémákkal. Ha csak tehetem, elmegyek otthonról, ha jönnek a gyerekek. Külön úton járunk. A férjemet szeretem, de nem bírom tovább. A régi kis lakásom szrencsére megmaradt. Elválok.
Kedves Erika! Két problémás gócpontot is látok a házasságukban. Az egyik: azt írja beteg, boldogtalan, mert nem kapta meg azt azokat az érzelmeket, amelyekre joggal számított házassága révén. Leírása szerint a férje gyermekei nem szeretik, sőt, megvetik. Mindig láb alatt vannak, miattuk nincs magánélete.
Ám azt is írta, hogy eleve nem akart olyan férfihoz hozzámenni, akinek kiskorú gyerekei vannak. Márpedig párjának kettő is van, akik a mai napig férje életének a részei. Sok olyan esetet ismerünk, amikor az új házasság tönkremegy, mert a gyerekek ellenségnek tekintik az új férjet, feleséget, s utálatoskodnak, veszekedéseket szítanak. Itt viszont Ön a „hunyó”, hisz eleve hallani sem akart a gyerekekről. Ezt ők is érezték, és biztosan nem örültek: s a maguk módján bosszút álltak. Azóta is jönnek-mennek, mert az a ház, amelyben együtt lakik férjével, az ő házuk is. Önt ez rettentően zavarja, mert „gátolják a családi élet igazi megélését”. S míg férje gyerekeinél egymás után érkezik a gyermekáldás, Ön hiába igyekszik, nem tudja közös gyermekkel megajándékozni férjét. (Ami talán változtatna a státuszán.)
Sajnos, a férjével sincs minden rendben. Képtelen százszázalékos férfi és férj lenni. A gyerekeinek már saját családjuk van, ő mégis megmaradt (rögzült) az aggódó, gondoskodó apa szerepében. Pedig új feleség került mellé, akivel megélhetné a férjszerepet, de valamiért erre képtelen. Sajnos, Önben sem igazán a nőt látta, hanem a potenciális pótanyát.
Mi a megoldás? Nehéz megmondani. Ön mindenáron anya szeretne lenni – ámde nem sikerül. Hogyan is sikerülhetne, amikor egy érzelmi blokk megakadályozta, hogy a párja gyerekeit elfogadja. S ez a blokk nem oldódik, sőt, egyre erősebb – hiszen az „apás napokon” magányos bolyong Hogy fel lehet-e oldani ezt a sok ellentétet? Lehet, hogy nem. Lehet, hogy Önök már annyira belefeledkeztek saját magukba (önös elvárásaikba), játszmáikba, hogy képtelenek a szerepeikből kilépni. Persze, vannak néha csodák.
Lelki nyitásra, változásra lenne szükség nem csupán az Ön, hanem a férje és a gyerekek részéről is. Annak az esélye azonban, hogy mindhárman egyszerre változnak meg, kicsi. Mindenképpen ajánlom viszont, hogy Ön azért próbálkozzon! S ha nem megy, akkor jobb lesz, ha szépen elengedik egymást a férjével. Egyre azonban számítani kell! Ön valószínúleg újra olyan férfit vonz majd be az életében, akinek már gyermekei vannak. Férje pedig olyan nőt, aki azt szeretné, hogy az ő pasija férfi legyen, és nem elsősorban apa. Miért van ez így?
Mert addig, amíg egy a feladatot nem oldunk meg, egy soros leckét nem tanulunk meg, újra és újra elénk rakja a sors. Ilyen az élet.
