Elment. Ő akart elmenni.
Miért nem szólt? – kérdezzük magunktól.
Körösfői-Kriesch Aladár: Mindenszentek (© Körösfői-Kriesch Aladár)
Pedig valószínűleg szólt.
Szólt a szájával, talán kiabált is. Szólt a szemével, az üzeneteivel, a posztjaival, még a könyv címével is, amit éppen olvasott. Vagy amikor elmesélte, miről álmodott.
Csak mi nem hallottuk, nem néztünk a szavak mögé. Hiszen kerestük a társaságát, kérdeztük, meghallottuk és meghallgattuk. Meg is öleltük néha, bár nem szeretett ölelkezni. Vagy csak úgy csinált, mintha nem szeretne?
Gyakran megkérdeztük, jól van-e. Mindig bólintott. Emlékszünk rá, sőt a mosolyra is. Igenis volt mosoly a száján.
Ha nem is találkoztunk személyesen, felhívtuk, lájkoltuk, smiley-kat raktunk. Írtunk a szülinapjára is. Azt is megírtuk rögtön, amikor büszkék voltunk rá. Úgy tudtuk, szerelmes, van munkája, otthona, egészséges. Minden kipipálva, amitől boldogok lehetünk. Állítólag. Na jó, a világgal nem volt teljesen elégedett, de melyikünk az? Mi sem találjuk a helyünk, a jó utat vagy a helyes irányt, sokszor nem értünk egyet azzal, ami történik körülöttünk.
Szóval úgy néz ki, megtettünk mindent, és nem volt semmi különösen kirívó, amit nem vettünk észre. Már-már elhessegetjük a bűntudat varjait a vállunkról, amikor eszünkbe jut az időzítés. Vajon kéznél voltunk neki PONT akkor? Pont időben? És pont annyiszor, ahányszor szerette volna, jólesett volna vagy ahányszor megtehettük volna?
A döntést ő hozta meg, nem hibáztathatjuk magunkat vagy egymást. Amit viszont megtehetünk, hogy jobban figyelünk a másikra, többet beszélgetünk, kérdezünk, és megtanulunk hallgatni is. Meghallgatni. Néha csak ennyi kell: meghallgatás és megértés. Fülek és szívek.
