Egy fagyos csütörtöki napon, egy óra előtt 10 perccel érkezik hozzánk Gútáról Nelli. Csokit nyom a kezembe, azt mondja, nekem hozta. Meglepődöm, megköszönöm, és hellyel kínálom őt. Néhány hete írogatunk egymásnak, mindig nagyon kedves és vicces az üzeneteiben. Éppen ezért várom a találkozást ugyanolyan izgatottan, mint ahogy a Facebook-bejegyzéseit is. Olyan szelídek és egyszerűek, amilyeneket csak az ő generációja tud írni.
Leülünk, kávézunk: faggatni kezdem őt az írásról, munkájáról, az életéről. Egy kis idő után azonban döbbentem hallgatom. Családon belüli erőszak. Lelki terror. A szlovák–magyar kétnyelvűség miatti viszályok a házasságban. Nelli őszintén mesél az életéről.
Prachár Zálezsák Kornélia Vágsellyén született 1963-ban. Az alapiskola elvégzése után a galántai gimnáziumban érettségizett, majd a gyerekkori álma után szaladva, Pozsonyban megkezdte az újságírói képzést. Nelli két év után mégis otthagyta az egyetemet – és ekkor hallássérültekkel kezdett dolgozni. Ezt követően pici gyerekeket tanított, majd később szellemi fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkozott. Az írással azóta sem hagyott fel, két éve vezeti blogját, melyben az élet apró mozzanatait örökíti meg. Hihetetlenül humoros és olykor megrázó írásait imádják az olvasói. Bejegyzéseiben mostanában egyre többet szerepel egy mérhetetlenül szeretni való, Down-szindrómás fiatalember, akire már egy jó ideje vigyáz. Tíz éve, hogy elvégezte az idősgondozói képzést, és Nyugatra indult dolgozni. De ne fussunk előre, göröngyös út vezette őt idáig.
– 13 éves koromban döntöttem el, hogy újságíró leszek. Hetedikes voltam, amikor írtam egy pici cikkecskét az iskolai kirándulásról, és beküldtem az Új Szóba, a Gyermekvilág rovatba. Egy nyúlfarknyi kis cikk volt, de megjelent. Akkoriban még Hajdu András volt ott. Visszaírt nekem, mert ez volt még a módi: „Kornélia, írj többet, írj máskor is!” Olyan jó érzés volt. Havonta, kéthetente írtam, pedig csak hetedikes voltam.
– A gimiben is folytattad?
– Ott már rengeteget írtam. Még a sportról is. Pedig aki rám néz, látja, hogy nem vagyok egy sportos típus, maximum súlylökőnek felelnék meg – mosolyodik el. – Osztályozták a testnevelést, én meg nem tudtam felmászni ide-oda, akkor azt mondta a tanárom, hogy írjak a sportversenyekről. S a járási lapot teleírtam ezekkel. A tanár is örült, meg én is. Ebben voltam jó. Mindig is tudósítóalkat voltam.
– Ezért is döntöttél az írás mellett, amikor egyetemet választottál.
– 1981-ben jelentkeztem újságírói szakra, és fel is vettek. Az osztályban én voltam az egyetlen, aki magyar gimnáziumból került oda. Minden jól ment – két évig. A harmadik év elején viszont az egyik szlovák professzornő megkérdezte, hogy Galántára jártam-e gimnáziumba, és hogy magyarul érettségiztem-e. Mondtam, hogy igen. Erre olyat mondott, ami megváltoztatta az egész életemet: „Akkor maga nálam a szlovák vizsgát biztosan nem fogja megcsinálni!” (...) Ezt mondta.
Én meg hagytam, hogy így legyen. Végül el se mentem a vizsgára. Másfél évvel azelőtt, hogy befejeztem volna, otthagytam az egyetemet.
– Tessék?! Ráadásul nem is a szakmádban, hanem a nyelvtudásodban bizonytalanítottak el!
– Pedig a szlovák nyelv jól ment. Az orosztanárnőm pont azért dicsért meg, mert egyáltalán nem gondolta volna, hogy magyar iskolába jártam.
– Ha most visszamehetnél az időben, mit mondanál erről az akkori önmagadnak?
– Biztos, hogy megpróbálnám rábeszélni magam, hogy folytassam. S ha nem engednek át, elintéztem volna, hogy valaki jöjjön, nézzen, hallgasson meg. Arra biztatnám magam, hogy képes vagyok rá. Hogy ne legyek málé, mamlasz.
– Mit szóltak a szüleid?
– Még ott voltam pár napig a kollégiumban, majd hazamentem azzal, hogy én ezt nem akarom. Nem mondtam meg, hogy mi történt. Amikor elmondtam a szüleimnek, hogy kiiratkozom, anyukám azt mondta: „Hát akkor, édes lányom, keress magadnak most már munkát. Mi nem fogunk téged eltartani.” Kénytelen voltam munkát keresni, és találtam is Pozsonyban. A hallássérültekhez kerültem nevelőnek. Közben küldtem a cikkeimet, tudósításaimat ide-oda, és magamnak írtam apró novellákat. Ekkor ismertem meg a férjemet. A ma már exférjemet.
– Mesélnél nekem erről a házasságról?
–’86-ban találkoztunk. Nagy szerelem volt. Aztán összeházasodtunk, megszületett Ádám fiunk. Három évig szoktak a nők otthon maradni anyaságin. Nekem a férjem azt mondta, hogy nem fog minket eltartani. „Milyen jó, te otthon vagy, én meg munkába járok. Tessék, menjél dolgozni!” Amikor a fiam egyéves volt, be kellett adnom bölcsődébe, én pedig tanítani kezdtem ott, ahol anyukám is pedagógus volt. Általános iskolában: első és második osztályosokat.
– A tanári szakmával hogy boldogultál?
– Nagyon szerettem. Jönnek a kis oviból a gyerekek, s csak néznek, félnek, írni, olvasni nem tudnak. Az év végén meg már tudnak írni, olvasni. Olyan jó érzés! Hogy én tanítottam meg őket. Igaz, képesítés nélküli pedagógus voltam, de nem volt gondom. Amikor Peredre kerültem, szlovákórát tartottam elsőként, és az igazgatónő az óra végén odajött: „Nelli, én ilyen jó órát még nem láttam. Bármilyen egyetemi vagy főiskolai végzettséggel sem lehetne ezt jobban.”
– A munkádban örömöd lelted, viszont azt mondtad, elváltatok. Miért?
– Az első egy év után kezdte a férjemet zavarni, hogy én magyar vagyok. Kollégái is kérdezgették: a feleséged magyar? S attól kezdve mást nem hallottam, csak hogy ilyen magyar, olyan magyar. Durva szavakkal, különféle állatokkal párosítva, hogy magyar, magyar, magyar. Akárki mondta neki, hogy hát de tudtad, hogy magyar nőt veszel feleségül, erre mindig azt válaszolta: nem tudta, hogy ilyen nagy magyar vagyok. Akkora, hogy magyar iskolában tanítok... Ez a magyar–szlovák vita nagyon elhatalmasodott és egészen elfajult. Annyira, hogy egyszer olvastam egy magyar könyvet, s amikor meglátta, fogta, és kivágta az ablakon.
– Nem beszélhettél magyarul, az anyanyelveden?
– Nem. A fiunkat titokban tanítottam, ő nem is tudta, hogy a gyerekünk beszél magyarul. Egyszer hazajött munkából, s a fiam már 2 éves volt, azt mondta valamire, hogy „Mi az?”. Erre a férjem felkiáltott: „Mit mondott? Honnan tudja ezeket a szavakat?” Olyan stressz volt ez nekem. Mert mi a gyerekkel mindig bolondoztunk, nevetgéltünk, de amikor meghallottuk a kulcs zörgését a zárban, mindketten elhallgattunk.
– Tettlegesen is bántott titeket?
– Csak a szavaival. Szörnyű volt, pszichés terror. Egyszer, emlékszem, a tévét néztük, magyar adóról ment egy cseh mesefilm, a Kisvakond.
Leült mellénk, én meg elfelejtettem, hogy magyar tévét nézünk, s jöttek a magyar reklámok. Rögtön azzal jött, hogy mi a fenét nézünk. Magyar csatornát? Azonnal át kellett kapcsolni.
– Meddig tartott a házasság?
– Tíz évig. 1993-ban, amikor a fiam ötéves volt, ENSZ-katonákat toboroztak Jugoszláviába. Jó pénzt ígértek, hát a férjem is elment. Eljártunk anyósomékhoz, akik egyébként nagyon rendesek voltak. Ekkor a nagyi kérdezte: „No, Ádám fiam, nem hiányzik apuka?” A fiam meg rávágta, hogy nem. Ők meg nevettek, hogy milyen kis huncut és vicces egy gyerek. Jaj, pedig ha tudták volna!
– Mennyi ideig volt távol tőletek? Gondolom, ezek voltak otthon a boldog békeidők...
– Három évig volt kint, és félévenként járt haza. És igen, míg nem volt otthon, addig jó életünk volt. S hova tovább, annál furcsábban kezdett viselkedni. Azt mondta például, hogy menjek el vele a bankba. Volt egy számla, amiről a közös lakbért és rezsit fizettük. Dollárt és koronát kapott erre a számlára, hogy a család, amelyik otthon van, tudjon magáról gondoskodni. Odament a pulthoz, és azt mondta a hölgynek, akinek a mai napig emlékszem az arcára: „Itt van ez a számla, és szeretném, hogy az én feleségem ebből ne tudjon pénzt kivenni.” A nő meg nézett rám, hogy én biztosan olyan asszony vagyok, aki csak elveri a pénzt. Pedig közben anyagi gondjaim voltak, a fizetésem nem volt elég. Anyukám persze mindig megkérdezte, van-e pénzem. Sokszor épphogy csak volt. Adott kölcsön, aztán visszafizettem. Később írtam a férjemnek, mire hagyott otthon egy kevés pénzt. Ennyire függtem tőle. Igazából ezek miatt, ekkor híztam el ennyire.
– A súlyod miatt is bántott?
– Igen. Ilyen dagadt, olyan dagadt voltam, meg disznófej. Ezek mind bennem maradtak, hogy állandóan „lekövérezett”, kis szlovák versikékkel gúnyolódott. Még mindig bennem van. Közben a jugós katonák kaptak egy hét nyaralást a tengerpartnál. Vihették a családot. Ő is ott volt, persze, csak nekem nem mondta meg. Találkoztam az egyik katonával, aki kérdezte, miért nem mentünk. Így tudtam meg. „Veled szégyenkezzem? A dagadt ....-val?” Ezt mondta. Életünkben nem jártunk a gyerekkel a tengernél.
– Áruld el nekem, mi tartott mégis mellette? Hogy lehet ennyi megaláztatást eltűrni?
– Sokszor hazaköltöztem. Mindig utánam jött, hogy menjek vissza, azt ígérte, hogy megváltozik. Aztán két napig minden jó volt, majd újra elromlott minden. Én meg fordítva működtem. Szerettem munkába járni, elfoglaltam magam. Mikor újra visszament Jugóba, már jól láttam, hogy milyen jó nélküle. Elhatároztam: nem csinálom tovább! Ő közben befejezte a missziót, és új életet akart kezdeni. A pénzén házat vett, és mindent a szüleire íratott! S még fokozhatnám.
– Lehet még?
– Amikor elköltözött Galgócra, kért, hogy menjek vele. Mondtam: nem! Egyik nap jöttem haza, felnéztem az ablakra, és nem voltak függönyök. A szomszédasszony megkérdezte: Eladtam a lakást? Felmentem, és a lakás üres volt. A falakból kirángatva minden. Elkezdtem bőgni. A fiamat elküldtem a mamához. Aljas volt! Miért kellett így?! A mosógép maradt csak meg nekünk, és a tévé. Plusz az üres falak.
– Ez volt a vége, gondolom.
– Igen. Ketten maradtunk Ádámmal. Az volt ám az élet! Egyik nap az egyik kolléganőmnek elszóltam magam, hogy nincs ez meg az. Szombaton meg csengettek, hoztak mindent. Nem ultramodern bútorokat, de kaptam szőnyeget. Jó érzés volt, hogy vannak jó emberek! A fiam kéthetente járt Galgócra, bár nem nagyon akart – én meg továbbra is szorongtam.
– Nem egyszerű helyzet. A fiad hogy viselte mindezt? Hiszen a gyerek az, aki a legjobban megsínyli a szülők civódását.
– A gyerek valóban megsínyli ezeket. Amíg nem volt otthon az apja, addig tökéletesen elvoltunk. Mit mondhatnék? Azóta sincs meg köztük az igazi apa-fia kapcsolat.
– Te pedig újra szakmát váltottál.
– Kilenc év alapiskola után hat évet speciális gyerekekkel foglalkoztam. Engem választottak ki a feladatra. Kipróbáltam – és hát aranyéletem volt, igazán élveztem. Minden évben mi voltunk a legkevesebbet hiányzó osztály. Végül kimaradtak a gyerekek. Munka nélkül maradtam.
– Egy új élethelyzet ismét.
– Szégyenérzetem volt, hogy munka nélkül maradtam. Bementem a munkanélkülire, ott megkérdezték, tudok-e németül. Bólintottam, így szóltak, hogy indul egy idősgondozó kurzus. Elvégeztem. Három hónapig jártam képzésre, voltunk gyakorlaton is az elfekvőben. Kemény volt.
– Így kerültél ki Ausztriába?
– Igen. A nyelvvizsga után rögtön Bécsbe kerültem, nagy kultúrsokk volt! A sofőr biztatott, hogy nem kell izgulni, mindenki félve megy ki. Elkerültem egy nénihez, aki egy bérházban lakott a hetediken. Az idősek amúgy olyanok, hogy próbálgatják a határaikat, meddig tudnak elmenni velünk, gondozókkal. A néninek volt tizenegy díszpárnája, amit cserélgetni kellett. Húsz perc után remegni kezdtem, hogy én ezt nem fogom bírni. Aztán kitalálta, hogy hallja, valaki jött, mert kopognak. Persze, senki nem volt ott. A végén nagyon kérlelt, hogy maradjak, mert már készültem elmenni...
– Embert próbáló szakma lehet.
– A legtöbbször a családdal van a legtöbb baj, mert nem megértőek és gyanakvóak. Viszont most jó helyem van. Egy Down-szindrómás fiatalemberre vigyázok. Először a fiú anyukájánál voltunk a váltótársammal, de ő már elment. Így most már a fiával foglalkozunk. Kéthetes turnusokra járok ki, aztán két hétig otthon vagyok.
– Hallássérültekkel foglalkoztál, kicsiket tanítottál, közben sok speciális dolgot megtanultál. Ezeket most mind-mind kamatoztatni tudod.
– Én ezt fogom csinálni, amíg bírom. Mellette tudok írni. Jó is, ha nem ugyanazt a szakmát műveli az ember egész életében. Kipróbál ezt-azt.
– Van, aki hazavár?
– Tíz évig egyedül voltam, majd feladtam egy apróhirdetést. Jelentkeztek mindenféle férfiak. Volt, aki azt kérdezte, hány szobás lakásom van, s hogy mennyiért lehetne eladni. Volt egy másik, aki az első találkozáson megkérdezte, hozzá költöznék-e, mert az apja cukorbeteg. Mire megelégeltem, jött egy érdekes üzenet. Ennek 14 éve! Visszaírtam, mert tetszett, hogy a férfi hiba nélkül írt. Majd felhívott, hogy találkozzunk.
Emlékszem a pillanatra: azt akartam mondani, hogy „Nem!”, és mégis igent mondtam. Nem értem. (nevet) Végül találkoztunk. Egy magas, csinos férfi várt rám! A sok-sok csalódás után.
– Azóta is együtt vagytok?
– Igen. Nem lehet összevetni a volt férjemmel. Ég és föld. Én is tetszhetek valakinek! A fenekem tetszik neki a legjobban. (ismét nevet) A szomszédasszonyaim azt mondták, hogy végre, mert megérdemlem őt. Boldogságban, szeretetben együtt vagyunk. Amikor Bécsből hazajövök, Jocó mindig főz nekem valami finomat. Ő az, aki arra biztat, hogy írjak.
– Mesélj a blogodról, a hobbijaidról!
– A blogot egy-két éve kezdtem. Nincs piszkozat, leülök és írok. Teljesen kikapcsol. Az íráson kívül a zene a hobbim, a komoly- és a modern zene. A nyolcvanas évek közepén három évig az Ifjú Szivek énekkarában énekeltem. A párommal „házizenélünk“: ő dobol, én meg énekelek, csak úgy a magunk örömére. Kinyíltam, jól érzem magam. Már beszélni is tudok az életemről! Harminc évvel ezelőtt biztosan nem adtam volna interjút.
– Most jött el ennek az ideje…
– Későn érő típus vagyok. Meg kellett történniük bizonyos dolgoknak, hogy megváltozzak. S most már ezt a sok rosszat hátrahagyom. Nem töröm már a fejem rajta, hogy mi miért történt. Elmondhatom, hogy elégedett és boldog vagyok.
