Elmegy a férfi. Azt mondjuk, gazember, mert lelépett egy fiatalabb vagy egy idősebb nővel. Ám vannak esetek, mikor a nő feszíti túl a húrt, vagy épp miatta keserű az élet. S a férfi szenved, nem a nő.
András nem tanulta meg, hogy a másik ember nem olyan, mint én. S ha én nem látom át az ő szándékát, akkor kihasználhat...
– Harminchárom éves vagyok – kezdi András. – Már vágytam egy komoly kapcsolatra. Olyan nőt képzeltem el magam mellé, aki tisztel, és akit én is tisztelhetek. Szakács vagyok egy jól menő bisztróban, sokszor hétvégén is dolgozom. Aki engem visz, annak ezzel is számolnia kell.
– Hogy jött képbe a szerelem?
– Egy szórakozóhelyen találkoztam Andival. Mikor belépett a terembe, egymásra néztünk, és én abban a percben tudtam, hogy őt kerestem. Rögtön szóba elegyedtünk, megbabonázott a kisugárzása. Egyszerre volt nő és kislány. Még az is imponált, hogy elvált, és van egy 10 éves fia. Nagyra nőtt a szememben, mert nagybetűs anya volt. Egy percig sem ijedtem meg a feladattól, kis ideig kisfiúkat edzettem karatéra, értek a gyerekek nyelvén. Andi hat évvel volt idősebb nálam, de az csak megfűszerezte a kapcsolatunkat.
– Idillikusan alakult minden?
– Ha a felhőtlen viszonyt nevezik idillnek, zavaró momentumok nélkül, akkor igen. Fél éven belül vettem egy lakást, Andi hozzám költözött. Két hónapig szőnyeg- és függönymintákkal a táskájában járkált, én meg lubickoltam a boldogságban. Nem számított, hogy lemerítettük a bankszámlámat. Van két keresztgyerekem, ikrek, Andi fiával, Sanyival voltak egykorúak. Az elején együtt játszottak, de amint Sanyika birtokon belülre került, fennhéjázó lett. A lányok semmihez sem nyúlhattak a szobájában, becsapta előttük az ajtót.
Az elején melléálltam, magamra vállaltam a békítő szerepkört. Onnantól nem volt megállás. Sanyi leült a helyemre, beleevett az ételembe, megkaparintotta a távirányítómat.
– Tudtad, hogy mi történik köztetek?
– Éreztem, hogy meg kell húzni neki a határt. Sanyi tévét kért a szobájába, menőbb Playstation konzolt, bőrszerkót az új biciklijéhez. Volt egy tanár szomszédom, ő sokat mesélt az elkényeztetett gyerekekről. Mindig azt mondogatta, hogy az elkényeztetett gyerek egy idő után megtapasztalja akarata teremtő erejét, és visszaél vele. Sanyi simán hétköznapra is ajándékot kért, horgászbotot, ami másnap a szemétben kötött ki; minden héten kijárt neki egy meglepi. S nem egy mez kellett neki, hanem kettő vagy három.
– Andi ehhez mit szólt? Nem volt racionális képe a gyerek valódi igényeiről?
– Nem. Sajnálta, mert az apja nem sokat törődött vele. Az ex építkezési vállalkozó volt, egyik bukott üzletből a másikba menekült. Sanyinak apja volt a példaképe, de láthatáskor általában a nagyszülők vigyáztak rá. Ezt aztán a gyerek rajtunk verte le. Próbáltam szigorú lenni, de olyankor két napig duzzogás volt otthon, a végén meg tányértörés.
– Andi kettőtök között ingázott, vagy a gyerek mellé állt?
– Andi egyszer a gyerek mellé állt, máskor mellém. Olyan lett a konyha, mint egy csatatér, mert mindig a vacsoránál robbant a bomba. Andi egyik kezében csatabárdot tartott, a másikban mérleget. Hol felém billent a nyelve, hol Sanyi felé. Hiába mondtam, hogy most rajtam a sor, mert legutóbb is én engedtem, süket fülekre találtam. Reggel puszi, puszi, pá, este meg hoppá, nem az lett, amiben megegyeztünk; és az előszobában ott állt az új, a harmadik, szuper sebváltós bicikli. Sanyi szépen lassan a fejünkre nőtt. A gyerek az anyját is manipulálta. Bújós volt, de duzzogott, ha a feladataira figyelmeztette.
– Mikor indultatok el a lejtőn? Mikor érezted azt, hogy ez neked már sok?
– Három évig éltünk együtt, az utolsó év rémálom volt. Igazság szerint nem Sanyi miatt szakítottunk. Andi egy hotelrecepción dolgozott, de a járvány miatt elveszítette munkáját. A Covid–19 jól beletenyerelt az életünkbe. Sanyi otthonról tanult, én meg elmentem futárnak. Hónapokig minden este otthon voltam. Ültünk a nagy kristálycsillár alatt a nappaliban, a falon a kristályokkal megrakott tapéta, és veszekedtünk. Ne szekírozz, hajtogattam. Eltartalak benneteket, csak ne szekírozz! Andi féltékeny volt, mert nekem volt munkám, ő meg otthon ült a gyerekkel, aki ha kettőt tüsszentett, már nem mehetett iskolába.
– Mi miatt bosszantott?
– Kizökkent az egyensúlyából. Hiányoztak az ingerek, a benyomások. Egész nap a lakást fertőtlenítette. Mikor a szigorítások enyhültek, megint sok lett a munka az étteremben... Dolgoztam látástól vakulásig, Andi meg a négy fal között malmozott. Nemigen volt időm felmenni a netre, pedig Andi gyakran rám írt: Mizu? Módjával írogattam vissza. Meleg volt a konyhában, negyven fok, s nem volt megállás. Újság se sok, csak a pörgés. Azt tartottam, miről témázzunk, úgyis hozzá megyek haza a munka után.
– Beköltözött hozzátok a zöldszemű szörny?
– Be se léptem az ajtón, már azzal fogadott: látta, hogy online voltam, mégsem jutott az eszembe, hogy megkérdezzem tőle, hogy van. Biztosan nem szeretem már! Az elején viccesre vettem a figurát, és poénkodtam. Sajnáltam, tudtam, hogy nehéz lehet neki otthon; naphosszat takarított, vagy a körmét festette. Szívecskés és csillagos mintákat kreált műkörmökre, de aztán már nem volt kinek. A barátnők is elmaradtak, dolgozni kezdtek. Többször javasoltam neki, hogy végezzen el valami online körmös kurzust, olvasson vagy látogassa meg a szüleit. Ám ő csak engem figyelt! A tanár haverom azt mondta, hogy ez már kontrollmánia. Ha később jöttem haza – előfordult, mert nem tehettem le rendelés közben a fakanalat –, már az ajtóban leordította a fejem. Hol voltál? Motyogni sem tudtam, mikor a hosszú műszak után hazabumliztam. Egy idő után Sanyi befeküdt az ágyamba, nekem sokszor csak a kanapén jutott hely. Ilyen helyzet alakult ki köztünk. Mi ketten meg a világ másik fele; akkor már így gondolkodtak, s a másik fél én voltam. Tényleg nem volt vicces.
Andi mindenre és mindenkire féltékeny volt, észrevétlen követni kezdett az utcán, a telefonomat leste, letiltotta az ismerőseimet. Hol voltál eddig? Nem igaz, hogy munkában, biztosan összeszedtél valakit... Mikor esküvőre főztem, és csak hajnalban értem haza, azt üvöltötte: Bécsben voltál, kupiban, ugye? Egérfogóba kerültem, becsalogattak egy kis szalonnával, s rám csapódott az ajtó.
– Egyáltalán valaha működött köztetek a bizalom?
– Talán az elején. Nekem fontos volt, szerettem, és gyereket akartam tőle. Eszem ágában sem volt kikacsingatni. Hiába hajtogattam, hogy rajta kívül nincs más nő az életemben. Később már nem beszéltem, csak a süket csönd volt a fejemben. Addigra teljesen kiengedtem a gyeplőt a kezemből.
– Mikor került sor kenyértörésre?
– Éjjel nemegyszer arra ébredtem, hogy Andi a sarokban ül, és vadul görgeti a kijelzőt. Nem szóltam rá, másnap reggel sem; nem akartam házi poklot. Később már a nevemben, a privát fiókomban írogatott az ismerőseimnek. Akkor elpattant a húr. Andi visszahőkölt, mert azt hitte, szelíd kandúr vagyok, amelyik nem görbíti a hátát. Az a tapasztalatom, ha egy férfi nem erőszakos, a nők palira veszik.
– Nem lehet, hogy azért féltékenykedett, mert valami múltbéli sérülést hordozott magában?
– Az exe megcsalta, de ő sem volt ártatlan. Ennyit tudtam, de nem akartam belefolyni a múltjába. Az a kettejük élete volt, rendezzék el ők egymás között. Én neki adtam mindent, a pénzemet, a lelkemet; minden vasárnap a szüleimnél ebédeltünk, ők is befogadták.
– Hogy látod, ő mit vethet jogosan a szemedre?
– Hogy a harmadik évben már kevesebbet foglalkoztam Sanyival, s neki is egyre kevesebbet segítettem. De akkor már elkezdődött a szezon az étteremben.
– Hogy folytak a mindennapok? Hogy érzed, te nem vétettél?
– De igen. Hamar feladtam. A gyerek akkor már a mi hálónkban nézte a tévét, hiába vettem neki saját készüléket; már nem vitáztam, hagytam, hogy ők válasszák ki a műsort. Pótcselekvésként a mobilomon játszottam. Andinak akkor már mindennel baja volt. Ha zuhanyozni mentem, a szememre hányta, hogy hangos vagyok, miért késő este tusolok... Elkezdtem átjárni a szüleimhez, ott pihentem ki magam. Már nem magyaráztam, miért nem küldözgetek neki tízpercenként sablonos szívecskéket az Instagramon. Nem magyaráztam, hogy a való világ a fontos – az, hogy a szemébe nézek, és fogom a kezét. A százötvenedik szóváltásunkkor aztán a fejemhez vágta: ha én nem írok neki vissza, akkor ír majd egy másik pasinak. Olyan volt ez, mint egy áramütés. Végre a talpamra álltam.
– Hogy zajlott a szakításotok?
– Az éjjeli nagyjelenet után elkészítettem a reggelit, leültünk a sült tojáshoz, s evés közben elmondtam neki, hogy vége. „Utállak, utállak! Én nem kiszerettem belőled, mert még mindig benne vagy az idegeimben, de meghalok melletted.” Akkoriban már gyomorgörccsel jártam haza. Mindent odaadtam neki, de kevés voltam. Elköltöztem; utána hagytam neki időt, hogy albérletet keressen.
– Most mi van? Hogyan élsz tovább?
– Mikor a kezembe adta a lakáskulcsot, a felhők felett jártam három méterrel. Ő tovább bombázott az üzeneteivel: kisírtam-e már magam, vagy még mindig a párnámba kapaszkodom?! Nem tudta, hogy testben, lélekben ünneplek, mert ünnepelnivalóm van. Újra volt levegőm!
A végén letiltottam, mert köpönyeget váltott, s azzal bombázott, hogy csak azért féltékenykedett, mert nagyon szeret. Értsem meg, hogy szeret, azért féltékenykedik, mert én vagyok neki a legfontosabb a világon!
– Levontál bármiféle tanulságot?
– Egy idő után minden nőből előjön a hétfejű sárkány... Vagy én nem voltam elég kemény? Nem tudom, melyik az igaz. Azóta is keresem az igazit!
András nem tanulta meg, hogy a másik ember nem olyan, mint én. A másik ember mást gondol, s ha én nem látom át az ő szándékát, akkor kihasználhat engem. Elpazarolhatja az érzéseimet, a pénzemet. „András kapcsolatai azért mennek tönkre, mert nem tudja tükrözni a másik embert“, mondja a pszichológus. Andi pedig olyan ember, aki nem épít, hanem pusztít. Aztán mindig odébbáll, közben persze magát is módszeresen tönkreteszi.
