Minden városban él pár ember, aki arra született, hogy serényen munkálkodjon a közösségért.
És cserébe nem vár semmit, mégis a legtöbbet kapja, mi kapható (tiszteletet, megbecsülést), mint Demjénné Kovács Erna Nagykaposon.
(© Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum (CC BY-NC-ND))
– Tanítói családból származom – kezdi Erna. – Gyermekkori éveim három községhez – Kaposvajkóchoz, Nagyszelmenchez, majd Dobóruszkához – kötődnek. Ezekben volt igazgatótanító az édesapám, akit mindenhol nagy tisztelet övezett. A falu lakói gyakran jöttek hozzá segítségért, és ő mindig segített, mert úgy gondolta, a tanító lámpás. Az ő példája nyomán lettem én is tanító, Nyíregyházán végeztem. Elsődleges célom mindig az volt, hogy magyart taníthassak.
Vallom, hogy a magyar kultúrkincs megismerése szinte észrevétlen elmélyíti a gyerekben a magyarságtudatot. És irodalommal lehet igazán nevelni. Jóra, nemesre, szépre és hazafiasságra. A könyvekben minden norma benne van, itt nem kell semmit külön magyarázni.
– Közel harminc évig tanítottam Nagykaposon. Sajnos, az egészségem megromlott, és ott kellett hagynom az iskolát. Gyermekeim ekkor már egyetemisták voltak, elkerültek itthonról. A férjem – matematikát és fizikát tanított – reggelente elment az iskolába úgy, mint azelőtt. Maradtam hát a lakásban, és gondolkoztam, mit is kellene tennem, hogy ne legyek „felesleges” ember. S jött az ötlet, hogy megírjam iskolánk fél évszázados történetét. 2000-ben, a (cseh)szlovákiai magyar tannyelvű oktatás újraindulásának 50. évfordulója alkalmából megjelent első munkám, a nagykaposi Erdélyi János Alapiskola emlékkönyve. Az írás segített abban, hogy megtaláljam a helyem.
Demjénné Kovács Erna
– További munkám során felkutattam Nagykapos jeles szülötteit, akik azon túl, hogy nagyszerű emberek voltak, bizonyos „jeleket”, azaz maradandó értékeket hagytak maguk után. Így született meg a Jeles nagykaposiak című könyvem. A még élő nagykaposiakkal életrajzi beszélgetéseket készítettem, az elhunyt jelesekről pedig tanulmányt. Például a budapesti Nemzeti Színház két egykori igazgatójának is nagykaposi gyökerei vannak: Nagykaposon született Erdélyi János és Somló Sándor. Mécs László a Nagykaposon eltöltött tíz év alatt érlelődött költővé. A kisvárost és környékét rajongással szerette Herczegh Géza jogtudós, máig gyakran visszajár hozzánk Skultéty Csaba publicista.
A nagyapai szülőföld révén szinte nagykaposiakká váltak Erdélyi János unokái, Erdélyi Zsuzsanna Kossuth-díjas néprajztudós és T. Erdélyi Ilona irodalomtörténész. Sajnos, a könyvben szereplő húsz emberből csupán négy élte le életét városunkban, a többiek elmentek.
– Mint ahogy ma is elmennek a fiatalok... Az önök gyermekei is Kassán maradtak.
– Ma is elmennek, mert el kell menniük ahhoz, hogy megvalósítsák álmaikat. A mi vidékünk leszakadt régió, itt nagyot csak álmodni lehet. A lányom, ha Kaposon marad, ma nem lehetne a Tudományos Akadémia munkatársa. A fiam sem találna itt munkát informatikusként. Pedig régen elég nagy nyüzsgés volt itt. Emlékszem, diákkoromban egy-egy Csemadok-rendezvényen az emberek alig fértek be a kultúrházba. A Csemadok megalakulásának 60. évfordulójára jelent meg A nagykaposi magyarság szolgálatában című könyvem. Ennek kapcsán tanulmányoztam a város kulturális életének történetét, és Nagykapos múltja azonos a Csemadok múltjával. Ami kultúrát kaphatott a város, azt a Csemadok-rendezvények nyújtották. Mára ennek vége.
– Munkáiban hangsúlyozza: fontos, hogy a ma embere megismerje lakóhelye történelmét...
– Vallom, hogy a múlt ismerete nélkül nem építhető fel a jövő. Tudnunk kell, honnan jöttünk, és hová tartunk. Nagykaposnak nincs nagy történelmi múltja, itt nem voltak dicső csaták, csúfos vereségek. Kapos valamikor színtiszta magyar városka volt, ahol nagyszámú zsidó közösség talált otthonra. Érdekes lenne az ő történetüket is feldolgozni, hisz azt a kevés ipari létesítményt, amely háború előtt létesült Kaposon, ők működtették (malom, áramfejlesztő, nyomda). Ha valaki arra vállalkozna, hogy megírja Kapos történelmét, apró kis történetekből kellene összeraknia a nyolcszáz év eseményeit. Sajnos, Ung megyéről nem készültek hatalmas monográfiák, mint más vármegyékről: mindig is a periférián voltunk. Mivel a háború után a levéltári anyagok a határ túloldalán maradtak, azok kutatása nem egyszerű feladat. Remélem, akad majd valaki, aki olyan izgalmasnak találja ezt a munkát, mint én, s vállalkozik a múlt krónikásának szerepére. Én csak azt mondhatom: élveztem az írás-kutatás minden percét, mert tudtam, hasznos munkát végzek!
