Miközben Elon Musk egy olyan jövőről ábrándozik, ahol emberszabású robotok dolgoznak helyettünk, ránk pedig bőség és jólét vár, egyre több cég számolja fel az otthoni munkavégzést – és rendeli vissza alkalmazottait az irodákba.
Tavaly februárban kirúgtak egy home office-ban dolgozó ausztrál nőt, miután a munkahelyi számítógépére telepített kémszoftver szerint óránként mindössze 54 leütést produkált átlagban. A cég 18 év munkaviszony után vált meg alkalmazottjától, Suzie Cheikhótól, aki 49 napból 44-en nem végezte el a feladatait, s akinek a munkája épp az otthonról dolgozók koordinálása volt.
„Lehet, hogy egyszer-egyszer leugrok vásárolni munkaidőben, de ez nem tart egész nap” – állította a nő, aki többek közt azzal védekezett, hogy gyakran a mobiltelefonján végezte el a munkáját. Később kiderült, hogy Cheikho rendszeresen elmulasztotta a határidőket és a megbeszéléséket, amiért korábban figyelmeztetést is kapott a cégtől. Az ügy végül a bíróságon kötött ki, ám a nő alulmaradt korábbi munkaadójával szemben, amely kötelességszegésre hivatkozva jogosan bocsátotta el őt.
Noha egy kirívó esetről van szó, jól szemlélteti napjaink munkakultúrájának problémáit és esetenkénti abszurditását. A technológiai fejlődés csúcsán járunk, mégis talán soha nem volt ilyen nagy a bizalmatlanság, a túlhajszoltság, a stressz, a megfelelési és a jelenléti kényszer. Mert céges számítógép ide vagy oda: tényleg szükség van az alkalmazottak ilyen szintű megfigyelésére? Biztos nincs más, kézzel foghatóbb módszer arra, hogy a dolgozók teljesítményét mérjék? Ami pedig az alkalmazottakat illeti: nem lenne egyszerűbb egyenesen kommunikálni, s lehetőleg elébe menni a félreértéseknek?
Iroda vagy hálószoba?
Munkaalapú társadalomban élünk, ám a munkáról való elképzeléseink és nézeteink mindig is különböztek. Elég csak a klasszikus fehér- és kékgalléros felosztásra gondolni, amely az 1900-as évek elejéről ered, s amely a szellemi és fizikai munkát végzők tipikus öltözete – a fehér ing és a kék munkaruha – után kapta a nevét. A „Mi számít munkának?” kérdésében való örökös szembenállás még ma is fellelhető a két oldal között, noha az internet, a hordozható számítógépek és a koronavírus-járvány idején előtérbe kerülő otthoni munkavégzés jócskán átrendezte a felállást.
Ma már teljesen természetes, hogy míg valaki napi egy-két órát ingázik a munkahelyére, addig a szomszéd a hálószoba vagy a nappali kényelméből teremti meg a betevőt, gyakran külföldi cégeknek bedolgozva.
A pandémia idején kis túlzással a létbiztonság egyik alappillérét jelentette a digitális munkavégzés, hiszen a világhálót nem érintették a korlátozások. A hús-vér meetingeket felváltották a videókonferenciák, sorra nyíltak az e-shopok, az online hírportálok látogatottsága pedig az egekben volt. Elemzések születtek a klasszikus iroda végéről, miközben sok vállalat a lezárások feloldása után is meghagyta a távmunkát. A fehérgalléros dolgozók úgy érezhették, hogy megütötték a főnyereményt, hiszen a home office a legtöbb embernek pozitív változást hozott az életébe. Hogy csak egyet említsünk: az utazást megspórolva több idejük maradt az otthoni teendőkre és a családra.
Ugyanakkor bizonyos értelemben megszűnt a határ a munka és a magánélet között. A munkaidő relatívvá vált, miután az emberek akkor és annyit dolgozhattak, amikor és amennyit csak akartak. A rossz időmenedzsment pedig egyenes út volt a túlhajszoltsághoz. Nem beszélve arról, hogy fejben is nehezebb lett letenni a munkát, elvégre kiesett az otthoni életre való átállást elősegítő hazaút. Szabadúszó létemre magam is sokszor elgondolkodom azon, hogy valóban otthonról dolgozom-e – nem inkább a munkahelyemen élek?
A home office tehát nem csak játék és mese. A produktivitás és a jobb teljesítmény sem garantált minden esetben, talán ezért is döntött úgy a Tesla, az IBM, a Disney, a JPMorgan és az AT&T a tavalyi évben, hogy felszámolják az otthoni munkavégzést. A Dropboxnál közben meghagyták a távmunkát, miután Drew Houston vezérigazgató továbbra is úgy vélekedik, hogy kellő bizalom és tisztelet fejében az alkalmazottak képesek felelősségteljes felnőttként viselkedni.
Négynapos munkahét
Januárban a davosi Világgazdasági Fórumon Robert Fico elhintette, hogy kísérleti jelleggel hamarosan Szlovákiában is bevezethetik a négynapos munkahetet. A szlovák kormányfő már 2021-ben úgy vélekedett a modellről, hogy az nem fogja feltétlenül növelni a produktivitást és a termelékenységet, viszont az emberek családi élete és az idegenforgalom is profitálhat majd a hosszabb hétvégékből.
A négynapos munkahét hallatán mindig arra gondolok, hogy sokan már a fixen ötnapos munkarendnek is örülnének, kötelező túlórák és szombatok nélkül. Nyilvánvalóan a dolog a cégeken múlik majd, s nem is lesz mindenhol kivitelezhető. Az sem mindegy továbbá, hogy a kevesebb ledolgozott óráért ugyanannyi bért kapnának-e az alkalmazottak. Vagy ha megmaradna a heti 40 órás munkaidő, akkor az 4 napra szétosztva mennyire segítené elő a munka és a magánélet egyensúlyát? Hiszen ha a normák változatlanok maradnának, az egy igencsak kimerítő hajszát is eredményezhetne.
Ezt leszámítva a plusz egy szabadnap gondolata csábítóan hangozhat, amiért a dolgozók valószínűleg bevállalnák a hosszabb munkaidőt. A modellt már több országban is kipróbálták, és sok helyen szinte azonnali javulást eredményezett. Az alkalmazottak motiváltabbak, lelkesebbek lettek, a cégek pedig a költségeiket is csökkenteni tudták, hiszen az ötödik napon nem kellett kinyitniuk az irodát. Mindenesetre a puding próbája az evés. Az ötnapos munkahetet 1926-ban elsőként bevezető Henry Ford is részben azért csökkentette a napok számát, hogy a gyáraiban dolgozók kipihentebbek legyenek, több pénzt keressenek, több idejük legyen költeni és kirándulni – amihez autóra is szükségük volt.
A 19. század második felében nem volt szokatlan a 70 órás munkahét, amely 6 napból és 12 órás munkaidőből állt.
A robotok már a spájzban vannak
A koronavírus idején úgy tűnhetett, hogy a digitális munkavégzés jelenti a jövőt, s aki szeretné hosszabb távra bebiztosítani magát, annak érdemes elsajátítania valamilyen modern készséget. Aztán 2022 végén berobbant a mesterséges intelligencia, s egy csapásra veszélyeztetetté vált a fehérgallérosok munkája. Ekkoriban rukkolt elő a Tesla az Optimus névre keresztelt humanoid robotjával, amely képes volt olyan egyszerű feladatok elvégzésére, mint dobozok cipelése vagy virágok öntözése. A legutóbbi prototípusok kis rásegítéssel ugyan, de már ruhákat hajtogattak, míg a Figure vállalat robotja az internetről tanult meg kávét főzni.
Elon Musk korábban úgy nyilatkozott, hogy a robotok tömeggyártásával gazdaságunk egy új korszakba lép majd, az általunk ismert civilizáció pedig gyökerestül átalakul. Egy olyan jövő vár ránk, ahol nincsen szegénység, s bármit megkaphatunk, amit csak akarunk. A kérdés már csak az, hogy ki és mit fog dolgozni? Mert a jelenlegi kapitalista gazdasági rendszerben elképzelhetetlennek tartom az említett forgatókönyvet, ami nyilván egy barokkos túlzás. Elvégre, ha a robotok ki is váltanák az éjszakai műszakokban dolgozókat és a monoton munkát végzőket, honnan lesz az embereknek pénzük? Nem dolgozhat mindenki irodában, ahol ugyancsak egyre kevesebb munkaerőre lesz szükség.
A foglalkoztatottság jövője tehát innen nézve ingatag lábakon áll. Már manapság is egyre többen költöznek a fővárosok vonzáskörzetébe, mivel a vidéki és regionális központokban a gyárakat leszámítva alig akad munka. Léteznek olyan paradicsomszedő robotok, amelyek csak az érett gyümölcsöt gyűjtik be, ráadásul gyorsabbak és hatékonyabbak is az embernél.
Az üzletekben és a gyorséttermekben pedig egyre több az önkiszolgáló rendszer, ami bizonyára megkönnyíti az ott dolgozók életét – ugyanakkor egy embertől el is veszi a munkát. Szóval nem nézhetünk mindent a költségcsökkentés szempontjából.
Talán az önellátáshoz való visszatérés jelenthet egyfajta kiutat, akár egyéni, akár közösségi téren. A fehérgallérosok számára egyelőre a hibrid munkavégzés tűnik kivitelezhetőnek, noha érdemes lenne elfelejteni a nyolc óra munka mítoszát, hiszen a munkaidő nem minden esetben arányos a teljesítménnyel. Mindent összevetve nagy szükség van munkakultúránk és módszereink megreformálására. A mentális egészségünk rohamosan romlik, s az egyre növekvő bizalmatlanság és túlhajszoltság miatt szinte már el is feledkeztünk arról, hogy végső soron mégiscsak emberek vagyunk, nem pedig gépek.
