Emlékszem, kiskoromban elvitt a nagymamám, hogy megnézzük, hogyan bocsájtanak vízre egy négyszintes hajót. Csak azt tudtam, hogy valami fenséges és nagy horderejű dolgot látok, mert ez tükröződött a parton ácsorgó emberek csillogó tekintetében.
Később az is kiderült, hogy ez volt akkor a legnagyobb folyami kabinos hajó a világon, négyszáz utas fért el rajta kényelmesen, és a típusából összesen kilencet adtak el az oroszoknak, hogy büszkén szeljék a Volga és más orosz folyók vizeit. Ez a hetvenes évek végén történt, ám még csak ezután jött az igazi fellendülés a gyár életében, a kilencvenes években már tisztán tengeri hajókat gyártottak.
Sosem felejtem el, mikor egy holland hajó a viharban kettétört valahol a Fekete-tengeren, de a Komáromban gyártott hajódaru egészen addig a vízen tudta tartani, míg nem érkezett meg a segítség. A hír az egész világot bejárta, s büszke volt rá minden komáromi – büszkébbek nem is lehettünk volna, hisz nem létezett ennél jobb reklám, hogy élesben, viharos helyzetben is kitűnőre vizsgázott a hajónk.
Épült az új gyár, és vele együtt egy „új” város!
Mikor 1949-ben az „öreggyár” mellett megépült az új üzem, gyarapítani kezdték a munkások számát. Vagyis: ez volt a terv, ám egy mezőgazdasági vidéken nehéz ipari munkást találni...
– Nem volt annyi szakember, mint amennyire szükség lett volna, így az egész országból próbálták a legjobbakat idecsábítani – meséli Chovan János (71), aki géplakatosnak tanult, s negyven évig a hajógyárban dolgozott. Ma is bejár az üzembe, sőt könyvet írt róla.
– Apukám Pöstyén mellett született – folytatja Chovan úr –, de akkoriban Pozsonyban dolgozott motorgépészként. Felajánlották neki: ha „lejön” Komáromba, azonnal kap egy háromszobás lakást! Rögtön igent mondott. Ekkor kezdték el nagy tempóban építeni az I.-es és a II.-es lakótelepet, lebontották a régi utcákat, és rövid időn belül 1250 lakást adtak át. A gyár fénykorában 3 700 embernek adott munkát, az autóbusz-társaság a járatokat a munkaidőnkhöz igazította...
Szabály volt, hogy háromnegyed hétig le kellett ütni a kártyát, ami rögzítette az érkezések időpontját... „Hajógyárinak” lenni életérzés volt, itt maradni jövőkép. Hittük, hogy együtt fantasztikus dolgokra vagyunk képesek. Az elköteleződés hamar kialakult a dolgozókban, mert megbecsülték őket.
– Üdülőnk volt Počúvadlón, saját bölcsőde, óvoda, a hatvanas évek közepén felépült a vállalati kultúrház; hétvégenként filmvetítéseket, koncerteket, táncmulatságokat tartottak. Újságunk volt, jó kis könyvtárunk, én is gyakran jártam oda. A gyáron belül létrehoztak egy korszerű egészségügyi központot, ahol üzemorvosok, fogorvos, nőgyógyász, audiometriás szakrendelő, laboratórium és gyógyszertár is helyet kapott. Ha valaki megbetegedett, nem kellett kimennie a városba. Kisebb munkabalesetek bizony előfordultak, főleg a hegesztőknél, akiknek nemegyszer forró salak csapódott a szemébe...
A legjobbaknak a legjobbat!
Itt bólogatni kezdek, hisz jól ismertem Goda Valikát, az éjszakás nővérkét. Valika éjszakai ügyeletben volt, hogy az éjjeli műszakban is tudjanak elsősegélyt nyújtani. Ha pedig ő kiesett, akkor a nappalosok helyettesítették – néha az anyukám is, aki párszor engem is „becsempészett”. Emlékszem, többnyire szemcseppeket adott vagy éppen kötözött. Furcsa érzés volt a nagy, üres épületben ülni, miközben odakintről beszűrődött az építőcsarnokok félelmetes zaja: fémek csikorgása, gépek robaja. Bár volt ott egy kanapé, amire le lehetett pihenni, és reménykedni, hogy nem szólal meg a csengő. Mert ha megszólalt, az bármit jelenthetett... Reggelfelé mindig beszélgetésfoszlányokra ébredtem, a munkások siettek a zuhanyzókba, hogy a családjukhoz már illatosan, tisztán érkezzenek haza.
Chovan János
Lojalitás
A hajógyár történe a manapság oly ritka lojalitásról szól, erről is szót kell ejtenünk.
– Mikor 1992-ben műhelyfőnök lettem, gyűlést tartottam a kezem alá tartozó közel kétszáz dolgozónak – meséli tovább Chovan úr. – Itt mindenki elmondhatta, mit hiányol. Volt, akinek szappan hiányzott, volt, akinek munkaruha. Mondtak mindenfélét, csak azt nem, hogy fizetést szeretnének, pedig akkor már három hónapja nem kaptunk pénzt. Ennek ellenére a munkások lojálisak voltak, és nem hőzöngtek...
Talán, mert tudták, hogy itt ők a legfontosabbak, s a jutalom ritkán maradt el. Akkoriban ezt úgy mondták: kiváló volt az együttműködés a szakszervezet és az igazgatóság között.
Örvény
Ma, ha Komáromban azt mondjuk: hajógyár, a válasz egy nagy sóhaj. Több mint száz sikeres évet mondhat magáénak, a végén Közép-Európa egyik legnagyobb hajógyárává avanzsált. A végzet szele 2010 környékén kezdett fújdogálni: először a balkáni háború, majd a gazdasági válság hatására a megingathatatlannak tűnő óriáscég megingott, majd padlóra került. Elmaradtak a nagy megrendelések és hitelek; úszódaruk, vontatók várakoztak a gyár medencéjében...
Sorra mentek csődbe az alvállalkozók, a boltosok – Komárom városa recesszióba süllyedt. A gyár részvényesei pedig választhattak a csődeljárás és az eladás között. Egyre gyakrabban lehetett elbocsájtásokról hallani. Első körben 1200, majd 380, később újabb 120 munkás kapta kézhez a felmondólevelét...
A fiatalabb korosztály könnyebb helyzetben volt, hisz kapkodtak értük a külföldi hajógyárak, és kint lehetőségük volt munkát vállalni. Az ötvenes és az idősebb korosztály viszont teljesen maga alatt volt. (Tudom, hisz a mostohaapám is köztük volt.) Nekik soha nem volt B tervük, ők úgy képzelték, hogy a gyár az életük, vagy miként az édesapjuk, majd ők is innen mennek nyugdíjba.
Nekik a hajógyár nem csupán a munkahelyük volt, amihez ragaszkodtak, hanem a második otthonuk. Ők nem akartak építkezéseken robotolni vagy szántani-vetni, ők „hajógyáriak” voltak, akik azokban a télen hideg, ősszel szeles, nyáron meg forró „halákban”, szürke műhelyekben dolgoztak, vagy a dupla hajófenék egyméteres résében térdepelve. És később, amikor pár száz embert visszavettek, a lelkekben akkor is ott maradt a félelem: ha egyszer megtörténhetett, akkor másodszor is megtörténhet...
Elindul a hajó! Az OL 400-as a legnagyobb folyami kabinos hajó volt a világon. De ezt akkor persze még nem tudtam, csak azt, hogy valami fenségeset látok, mert ez tükröződött a mellettem álló emberek szemében..
A név változott, a gyár maradt
2012-ben a Szlovák Hajógyár beolvadt a SAM (Shipbuilding and Machinery) vállalatba. Jelenleg nagyjából ötszáz alkalmazottja van. Rendeléseik vannak, de az utolsó „igazit” – egy Amisiatípusú luxushajót – tíz éve adták át a tengeri próbák után a megrendelőnek.
Amikor elterjedt a hír, hogy a hajógyár egy luxus szállodahajóra, az Albertinára kapott megrendelést, a cikkek több ezres megosztással futottak az interneten. Egy személyben égtek a komáromiak a várakozás lázában, s a stilizált repülő sirály – a hajógyár jelképe – azóta is várja egy újabb tengerjáró megkeresztelését...
