A fonó is elmerült az idő sodrában. Már csak emlékei élnek. A fonót újjáéleszteni már csak a „színpadon” lehet. De érdemes! Ezt bizonyítják a Hernád mentén élő abaújszinai folklórkedvelők is. A Rozmaring táncegyüttes és hagyományőrző csoport több nemzedéket felnevelt. Nevelt magyar szóra egy olyan faluban, ahol már csak a lakosság tíz százaléka magyar. Fiatalokat boronált össze (csaknem 28 házasság köttetett a csoporton belül), és gondoskodott az utánpótlásról.
A kender fonallá fonása fontos volt a régi paraszti világban. Valóban rangtól, nemtől függetlenül, kicsik és nagyok, uralkodók és munkások, férfiak és nők igényelték a kendervásznat. Csakhogy különbség volt a megrendelő – és a feldolgozó között. A fonásra való kender előkészítése hosszú és nehéz dolog volt.
A szinai idős hölgyek elmesélték, mi mindenen kellett régen keresztülmennie a kendernek és az asszonynak, míg a guzsalyhoz (rokkához) nem jutott. Sóhajtozva kezdték:
– Sokat kellett a kenderrel dolgozni. Nyüvés, áztatás, mosás, szárítás… Kétféle kender volt, a magvas és a virágos. Azt külön kellett a mezőről hazahozni, és külön-külön összekötni. Aztán a patakban kellett áztatni 6 hétig. Utána ki kellett szedni, és a napocskán szárítani. Mikor már olyan jó keményre megszáradt, akkor megkezdtük a tilolást (a kender töréséhez használt eszköz segítségével). Meg kellett csomózni, majd törni, hogy az puha legyen. Aztán öcsölni, vagyis fésülni kezdtük. Majd csak ezután lehetett hozzákezdeni a fonásához. Mikor megfontuk, különtettük a vastagabbat a vékonytól. A vékonyabból ruhát, lepedőt, törlőt szőttünk, míg a vastagabb fonalból zsákot, a cséplőgép alá ponyvát készítettünk.
Minden este, mikor már az őszi munka elmúlott, esténként csak fonással, kukoricafosztással, hímzéssel foglalkoztunk, egészen farsangig. Rengeteget dolgozott a falu népe – és együtt, precízen.
Részben mindig meg volt beszélve, kihez és mikor mennek fonni az asszonyok és a hozzáértő, eladósorban lévő lányok. Hol a szomszédasszonyoknál, hol a rokonságnál gyűltek össze. Általában 10-15-en jöttek össze egy háznál. Időhöz nem volt kötve a fonóházi találkozó. A munka fejében a házigazda megvendégelte az asszonyokat pattogtatott kukoricával, kreplivel (fánk), kemencében sült hajas krumplival, sütőtökkel. Ha pedig nem volt más, akkor házi kenyérrel.
A lányok serényen fontak, varrtak, és várták a legényeket, akik esténként betértek némi tüzelőfával csak azért, hogy megnézzék a lányok kézügyességét. Fonás közben vicceket, tréfás történeteket mondtak, énekeltek, táncoltak. Fütyörészni nem volt szabad, mert a katolikus lányoknak úgy mondták, hogy Szűz Máriát ríkatják meg vele, a református lányok pedig az angyalokat. A fonóházi leánydalokat általában a párosító és házasító dalok alkották. Ezeket az énekeket piszkálódásból annak a lánynak énekelték, akiről tudták, hogy a szíve kihez húz.
Fonóházunk fehérre van meszelve,
Oda jár a legényeknek eleje,
Az én kedves galambom is mindig ide jár,
Betekint a fonóházunk ablakán.
Ki van az én selyemkötőm vasalva,
Nem vagyok én a lányoknak utolja,
Sem eleje, sem utolja nem vagyok,
Barna legény szeretője most vagyok.
A legények az esti harangszókor indulnak meglátogatni a fonóba a lányokat. Elindulásuk előtt a kocsmában még mulatnak egy rövidet, aztán útra kelnek szépen lassan... Hangos dalolászással, hadd vegyék észre a lányok, hogy már közelednek, hisz úgyis őket várják. Megállnak az ajtó előtt, kopogtatnak, majd elkezdik énekelni:
Ez a kislány, jaj, de szépen fonogat,
Nyalka legény az ablakon kopogtat.
Olyan szépen, olyan gyengén kopogja ki ezt a szót:
Nyisd ki, csárdás kis angyalom, az ajtót.
Barna legény, ne kopogtass, gyere be,
Ölelőre vár a karom idebe.
Gyere be hát, gyere be hát, barna babám, énhozzám,
Nem haragszik terád az édesanyám.
Otthon a lányoknak kiadták az orsót, amit meg kellett még az este fonni, hogy azzal bizonyítsák, nemcsak a legényekkel szórakoztak, hanem fontak is. A hajadon leányzóknak fonni, szőni, hímezni, hámozni meg kellett tanulniuk, addig nem mehettek férjhez. Nézték is a legények, hogyan áll a munkához a lányok keze!
Ilyenkor már nem a fonalat figyelték, hanem egymást! A fiatalok közt huncut szerelmek szövődtek. A táncon kívül a társasjátékok is összeboronálták a párokat. Legelterjedtebb a „Kútba estem” és a „Fordulj, kisszék!” játékok voltak.
Ha a lányok szája, illetve a lába jobban járt, mint a kezük az orsón, az idősebbek megszólították: „Lányok, lányok, nem sokat hoz a tánc a konyhára. Nem lehet abból megélni. Jó táncos, rossz dolgos! Még a közmondás is úgy tartja, hogy ne keresd az asszonyt a tánc mellett, hanem a munka mellett.”
Ezeknek a változatoknak az volt a lényege, hogy a fiúk, a lányok egymást felváltva, folytatólagosan választottak párt maguknak. A játékvezető, azaz a házigazda megkérdezte, kitől vár csókot az, aki a kisszéken ül. Miután a kiválasztott odament, és megcsókolta a széken ülőt, az leváltotta. És már ő volt a soros, ő hívott magához valaki mást.
Mindenkinek meg volt a maga helye! A legények általában a fonóház közepére húzódtak, a komolyabb udvarlók pedig a kedvesük mellé. A legények látogatásakor a lányok hangulata megnőtt, volt, amikor nótázás közben táncra is perdültek.
– Kútba estem!
– Hány ölesbe?
– Hat ölesbe!
– Oszt mi kell ahhoz?
– Ásó, kapa meg egy szép leány!
– Oszt ki húzzon ki?
– Anikó!
Voltak jelmezes játékok is, amelyekkel a késve érkezőt vagy a betévedőt megviccelték. Az egyik ilyen jelenet a nősülni készülő vénlegény megtréfálása: amikor a fiút hajadon leánynak öltöztetik be.
– Jó estét kívánok!
– Jó estét! Hát, mi szél hozta erre?
– Házasodni jöttem!
– Ejha, jól meggondolta, ember, ilyen korban?
– Hát, mit csináljak, ha a fiatalok nem akarnak. Nekem muszáj. Nősülési kedvem támadt.
– És kit szeretne?
– Ha vóna olyan lányka, aki eljönne hozzám!
– Jaj, hát itt van a Julis néni, van annak egy szép lánya. Biztos magához adja.
Előhozzák a lányt:
– Van neki vászna, kendere a kenderfődön, gyöngye Gyöngyösön, aranya Aranyoson. Kicsit olyan púpos, meg kicsit olyan, no, de szép!
– Akkor úgy látom, hogy jó helyütt járok!
– Igen, igen!
– Tessék még nekem azt megmondani, hogy tud magyarul?
– Tud, persze!
– És van-e neki? Tudja, mije?
– Van neki szőlője szelesen meg nedvesen.
Táncba viszik az ál-menyasszonynakvalót, és éneklik:
„Hej, rozmaring, rozmaring, leszakadt rólam az ing,
Van már nékem kedvesem, ki megvarrja az ingem...“
Fogy az idő, esteledik, az éjjeli bakter (őr) járja a falut, és nyugovóra inti a lakosokat:
– Tizet ütött már az óra, térjetek hát nyugovóra! Tűzre, vízre vigyázzatok, hogy ne essen nagy károtok! Én a falut vígan járom, álmotokra úgy vigyázom. Térjetek hát nyugovóra, tizet ütött már az óra!
Találós és beugrató kérdésekkel is szórakoztatták a legények a lányokat. Erre egy szinai példa:
– Nekem is van egy, neked is van egy! Se kinn nem vagyok, se benn nem vagyok! Hát, akkor hol vagyok?
– Levegőben!
– Nem, nem!
– Padláson?
– Nem!
– Én tudom! Hát, a küszöbön.
Vagy:
– No, asszonyok, emberek, mi az? Egyet ugrik, és már nem olyan!
– Bolha!
– Prücsök!
– Nem!
– Én már tudom: pattogatott kukorica!
– Igen, itt van a kukorica zamatos ízével, kinek nincsen foga, rágja az ínyével!
A játék után még táncolnak egyet, majd a gazdaasszony a következőket mondja:
– Én azt mondom, asszonyok, emberek, mindennek ott van vége, ahol elhagyják. Hagyjuk abba a munkát mi is! A tüzelő is elfogyott már, a lámpa is alig pislog. Fejezzük be mára a munkát. Egy utolsót táncolva a következőket énekelik:
Haza, haza, haza, haza már,
Mert a piros hajnal hasad már.
Mert a piros hajnal, jaj, de aranyos,
Este csókollak meg, de nem most.
Szina falu szép helyen van,
Közepébe templom is van,
Körös-körül sárga rezeda,
rászállott egy bús gerlice.
Ha én bús gerlice lennék,
babám ablakára szállnék,
mindig csak azt dalolgatnám,
ébren vagy-e, kedves rózsám.
Ébren vagyok, nem alszom én,
mindig csak rád gondolok én,
így jár, aki szeretőt tart,
éjjel-nappal nem alszik az.
Hazafelé a lányokat elkísérték a legények – de szigorú felügyelettel. A lány szülei a kapuban vártak, és szemmel kísérték az udvarló minden lépését. A péntek volt a „tilalmas nap”. Ekkor a legénynek nem illett a lányt hazakísérni. Így tartották, mert ezen az estén hugyos a legény. Ha a fiú megfeledkezett a pénteki tilalomról, akkor a lány hagymát csempészett a zsebébe: ezzel figyelmeztette a fiút (nem szerette volna, hogy a többi legény megcsúfolja).
