A ködös, borongós november eleje a halottainkra való emlékezés jegyében telik, ezt az időszakot akaratlanul is az elmúlással kapcsoljuk össze. Felkeressük a temetőben szeretteink sírját, és a mécsesek pislákoló fényénél, a korai sötétedésben saját halandóságunk is felsejlik.
De az emberi természet már csak olyan, hogy nem szeretünk a halál gondolatával, pláne a sajátunkkal foglalkozni. Aztán egy közeli barátunk váratlan elvesztése rádöbbent, hogy bizony nem árt ezt is rendezni előbb-utóbb. Mi történne velünk, családunkkal, mit hagynánk magunk után – szellemi és materiális értelemben –, ha most távoznánk a földi világból?
„Sokként ért, amikor felhívott egy falubeli, hogy hallottam-e, hajnalban meghalt egy közös barátnőnk. Nagyon nehezen tettem túl magam a tragikus híren, hiszen a negyvenes évei közepén járt, úgy tudtuk, egészséges, a szíve mégis pillanatok alatt elvitte” – mondja Ilona. „Aztán a temetés körüli zűrzavar, amiben a férje nem állt éppen a helyzet magaslatán, elgondolkodtatott. A gyász közepette nem igazán tudta, mihez is fogjon, kit értesítsen, mit intézzen.” Mert ilyenkor sok gyakorlati dologban döntenie kell a hozzátartozónak: egyházi vagy polgári legyen a temetés, koporsót válasszon vagy hamvasztást, meg kell fogalmazni a búcsúztatás szövegét, kiválasztani a zenét, felhívni a közeli és távoli rokonokat, barátokat, kollégákat, hivatalos ügyeket intézni, halotti tort megszervezni.
Hacsak nem idős vagy súlyos beteg emberről van szó, a fiatalabbak, középkorúak nem beszélik meg családtagjaikkal ezeket a teendőket, azt gondolják, van még idejük mindenre. Pedig egy hirtelen rosszullét vagy végzetes baleset alaposan felforgathatja minden értelemben a család életét. A megoldás az lenne, hogy egy bizonyos kor után az ember racionálisan gondolkodva felkészüljön élete utolsó fejezetére, döntsön a lényeges kérdésekben, és a család tudtára adja végső akaratát. „A férjem egy jó barátja súlyos beteg lett, kórházba került, sajnos már nem tudták meggyógyítani” – meséli Gabi.
„Amikor meghalt, és a felesége értesített a temetésről, eléggé meglepődtünk. Bandi az egész életét a mi kis városkánkban élte le, itt vannak eltemetve a szülei, ősei is, természetesnek vettük, hogy ő is itt nyugszik majd, a szülővárosában. Erre a második felesége, akivel csak néhány éve éltek az ország másik végében, a saját lakóhelyén intézte a barátunk temetését. Nem hiszem, hogy ezt Bandi is így akarta volna...”
Az emberek sokszor babonából, félelemből nem akarnak a halálukkal kapcsolatos feladatokról beszélni, mások azonban nemcsak a temetés mikéntjét döntik el, hanem rendszeresen befizetik a temetkezési segélyegyletbe az éves tagdíjat, sőt beavatják a családtagjaikat a fontosabb dolgaikba is, legyen szó a bankkártya kódjáról, a nagyitól örökölt arany ékszerek lelőhelyéről vagy újabban ímélcímük jelszaváról. Nálunk még ritkaságnak számít, de vannak, akik arról is határoznak, hogy haláluk után adott esetben megkaphatják a szerveiket az arra váró betegek, vagy kutatási célokra az orvostudomány számára ajánlják fel testüket.
Fontos az is, hogy idejében elrendezzük a dolgainkat, hogy a nyilvánvaló veszteség mellett ne hagyjunk magunk után még káoszt is. Hiszen mindannyian hallottunk már csúnyán marakodó örökösökről, a rendezetlen tulajdonviszonyok miatt eladhatatlan ingatlanokról vagy összekuszált céges ügyekről. És ha már a piszkos anyagiaknál tartunk, az sem árt, ha van egy stabil életbiztosításunk, főleg, ha kiskorú gyermekekről gondoskodunk.
Egy kolléganőm viccesen megjegyezte: „Néha, amikor körülnézek a rumlis lakáson, a sok halogatott elpakolni- és tennivalón, megrémülök – te jó ég, ha most meghalnék, mi mindent kellene a gyerekeimnek elrámolni utánam...” Az évek, évtizedek alatt ugyanis rengeteg holmit képes az ember felhalmozni, aminek persze a nagy részére nincs is szüksége. Nem ritka, hogy főleg az idősebb emberek halála után az ócskásnál vagy a kukák mellett kötnek ki régi bútoraik, és láttunk már bazárban árválkodó, megsárgult esküvői fotókat, családi kirándulások emlékét őrző, egykor nagy becsben tartott dísztárgyakat.
Azért valahol szomorú belegondolni, hogy a személyes emlékeink – családi fényképek, naplók, könyvek, kedves csecsebecsék – vagy a tárgyak, amikre talán évekig vágytunk, sokáig spóroltunk, utódaink számára csak fölösleges kacatok lesznek, amitől meg kell szabadulni.
Persze érthető, hogy nem tarthatunk meg mindent szüleink, nagyszüleink holmijából, tudjuk, a tárgyaknak szintén megvan a maga élettartama. Éppen ezért érdemes elgondolkodni azon, mi az, ami valóban fontos az életünkben, mit tárolunk magunk körül, mit örökítünk át hagyatékként.
Vannak persze olyan előrelátó embertársaink is, akik időben felkészülnek a végső búcsúra. Megnyugvás számukra, hogy van a temetés, síremlék költségeire félretett pénzecskéjük a bankban, ezzel is levéve a terhet a gyerekekről, unokákról. És persze mindannyian láttunk már a temetőben szorgoskodó idős asszonyokat, akik a saját, jó előre megépített betonsírjukat csinosítgatták. A fejfán ott a nevük, születésük időpontja és egy kötőjel...
Van, aki szerint morbid szokás, mások azt tartják, előrelátásra vall, hogy ezzel már a haláluk után nem kell az utódoknak foglalkozniuk. De mint tudjuk, a sors nagy rendező, és akadhatnak nem várt csavarok bárki életében. Mondjuk, a szomszédasszony esetében, aki annak rendje és módja szerint még életében elkészíttette a férjével közös sírhelyet, és gondozta is becsülettel évekig, alkalmanként elmorzsolva egy-egy könnycseppet a műmárványba arannyal bevésett neveik láttán. Aztán egy háromhetes gyógyfürdőről az ura már csak csomagolni tért vissza, beadta a válókeresetet, és csapot-papot, névre szóló sírt hátrahagyva, elköltözött egy csinos, fővárosi nyugdíjas hölgyhöz, romba döntve ezzel neje békés öregségről és közös végső nyughelyről szőtt terveit.
