Ki tudja, miért, a közönség hatalmas ovációval fogadja, ha egy férfi női ruhába bújik a színpadon. Gondoljunk csak az „Egy szoknya, egy nadrág” vagy a „Van, aki forrón szereti” című darabokra, amelyek egy csapásra közkedveltté váltak.
– Nézd csak, milyen jó nő! – hahotáznak az emberek, miközben arra kíváncsiak: vajon hogy érzi magát egy férfi színész, ha nőnek öltözik? Mi is ezt kérdezzük most a Komáromi Jókai Színház „primadonnáitól”, Jacktől (Tóth Tibor) és Leotól (Benkő Géza) – pardon, Samanthától és Alexandrától.
Balról jobbra: Benkő Géza és Tóth Tibor
A Primadonnák kedves, szórakoztató előadás, amelyben nem csalódik a néző. A történet elején két csóró színész, Leo (Benkő Géza) és Jack (Tóth Tibor) a fillérjeit számolgatja, miközben a művészet értelmén morfondírozik. Egyikük hirdetést lát meg az újságban: egy idős, gazdag nő keresi évtizedek óta nem látott rokonait, Alexandrát és Samanthát. Hőseink álmodozni kezdenek: mi lenne, ha kamatoztatva színészi képességeiket, jelentkeznének Alex és Sammy helyett – elvégre már a kutya sem emlékszik rájuk.
Ráadásul megtudják, hogy a rokonait kereső néni épp akkor reggel távozott az élők sorából. Nincs mit veszíteni, magukra kapják színházi jelmezeiket, és immár nőként becsöngetnek a pazar villába. Nagy riadalmukra azonban kiderül, hogy a néninek esze ágában sem volt meghalni. De már késő, kénytelenek maradni. Már csak azért is, mert ott lakik a csini Audry és a szép Maggy (Holocsy Katalin és Krisztina) is, akiket meg jó lenne valahogy meghódítani. Persze, férfiként... Így hát a történet tovább bonyolódik, egyaránt építve a jellem- és a helyzetkomikumra, egyre harsányabb nevetésbe citálva a nézőt. Kész őrület...
A Primadonnák írója, Ken Ludwig a mai Broadway egyik sztárszerzője. Darabjait Londonban és az egész világon nagy sikerrel játsszák, húsz nyelvre lefordított műveit több mint harminc országban adták már elő. Legismertebb vígjátéka a Botrány az operában (Lend me a tenor). Ken Ludwig célja az emberek nevettetése, sikerének titka a darabjaiból áradó humánum, tolerancia és optimizmus.
Tóth Tibor: Hogy én? Női ruhában?
– Amennyire szeretem ezt a szerepet és előadást, annyira féltem tőle az elején. Én? Női ruhában? Valahogy nem tudtam elképzelni. Főtt a fejem, mert nem vagyok komédiázó típus. Hogy fogom tudni megoldani a figurát? Eme kétségeim miatt megbeszéltük a rendezővel, hogy inkább én kapom Jack szerepét – Jack ugyanis húzódozik a női hacukától. Láthatóan rosszul érzi magát benne, nem tud mit kezdeni a „női oldalával”.
– A próbán hamar felkerült a lábamra az első magas sarkú cipő... Te jó ég – szitkozódtam –, hogy képesek a nők ezt viselni?! Ahogy felhúztam a tűsarkút, automatikusan megváltozott a mozgásom. Egyébként a próbák alatt az ötödik előadásig négy pár cipőt nyűttem el! És már az ötödiknek is kitörött a sarka... Nem egyszerű nőnek lenni! A próbafolyamat hatalmas tapasztalatot jelentett. A rendező, Méhes László ugyanis rendkívül komolyan vette a vidámságot. Azt mondta: gyerekek, a vígjáték az alma, a dráma meg körte. Ha a közönség almát akar, ne adjunk helyette rohadt körtét! És pont olyan elkötelezettséggel tekintett a darabra, mintha legalábbis Csehovot rendezne. Sokat foglalkoztunk a kérdéssel, hol van az a bizonyos arany középút: ha így alakítom Samanthát, sok lehet, ha úgy, akkor meg kevés...
– Hogyan kerüljük el az ízléstelenséget és a ripacskodást? Végül abból az alapállásból indultunk ki, hogy a közönség úgyis tudja, hogy férfiak vagyunk – csak a színpadi partnereink hiszik rólunk, hogy a szebbik nemhez tartozunk. Ezért nem is finomkodunk. Az előadás alatt számtalanszor villámgyorsan kell átöltözni: hol férfi, hol női ruhába. Ilyenkor három ember áll körülöttünk. Én ott állok egy szál gatyában, az egyik húzza a cipőmet, a másik az ingemet, a harmadik a kalapomat és a nyakkendőmet. Kicsit vicces, de ennek a háttérmunkának szigorú koreográfiája van. Voltak próbák, amikor kimondottan csak az átöltözéseket gyakoroltuk.
– Egyre jobban élvezem játékot. (Egy gesztust elloptam egy budapesti Charlie nénje-előadásból: amint a két álruhás egyedül marad, azonnal elengedem magam, és legyezgetem magam a szoknyámmal.) A visszajelzések több mint pozitívak.
Sikerünk van. Mint a színház igazgatója, szintén elégedett vagyok. Sikerült igényesen előadni egy könnyű műfajú darabot.
Benkő Géza: Öt év után először a Jókaiban
– Öt éve hagytam el a színházat, és lettem szabadúszó. Ez alatt az idő alatt jártam Írországban, voltam pincér Angliában, játszottam Kassán, Szarvason, a Szevaszban és a Teátrumban is. Végigjártam a szabadúszás minden poklát – és átéltem minden szépségét. Amikor a Jókai Színház felhívott, hogy lenne számomra egy szerep: meglepődtem. A legtöbben így fogadtak: na, végre, ismét köztünk... Alexandrát úgy kellett megformálnom, hogy ne legyen se árulkodó, se ripacs – és megmaradjon a férfiassága.
– A figurának ne legyen fölösleges gesztikulációja, ne legyen női hangja – de férfi se (végül megegyeztünk egy súgós-búgós hangban). Végül pedig a mozgása ne hasonlítson a homoszexuálisokéra, hiszen így egy szerencsétlen női utánzat lenne... Szóval: a rendezővel millió dolgot átvettünk, és szép lassan kiforrt Leo és Alexandra alakja...
– Imádtam Méhes Lászlóval együtt dolgozni. Hatalmas alkotói szabadságot adott nekünk. Hangsúlyozta: gyerekek, én ettől eddig tudok segíteni (nem használta azt a szót, hogy rendezni), de ha feléled bennetek a figura, nekem már nincs mit csinálnom. Innentől kezdve a szerep már a tiétek. Tiborral együtt szenvedtük át a próbafolyamatot. Volt, amin ő kínlódott tovább, és volt, amin én. Állandóan attól féltem, hogy a közönség elfelejti a férfit, amint meglátja az óriásira duzzasztott melleket.... A magas sarkú cipő nekem inkább segített, hogy megtaláljam Alexandra helyes mozdulatait. Onnantól kezdve pedig, ahogy feljött a harisnya is, ment minden, mint a karikacsapás...
– Komoly munka van a hátunk mögött! És a végtermék is jól sikerült. Nincs annál jobb érzés, mikor látom, hogy a közönség szája szétszalad, és úgy marad jó háromnegyed órán keresztül.
