Korona idején olyan nehéz szerelmesnek lenni, mint kézfertőtlenítőt vásárolni! Ezt állítja Kórósi Lilla (22, Nagymegyer), aki szerelméhez, Matyihoz verset írt.
Lilla újságírást tanul a Comenius Egyetemen, Pozsonyban.
Karantén felsőfokon
A mi családunk a ,,maradj otthon” felszólítást csillagos egyesre teljesíti, így én is ultrakarantén állapotban vagyok. Eleget teszek szüleim kérésének, és tartom magam a karantén szabályaihoz, mivel tudom: azzal segítek a legtöbbet, ha magamra – és ezzel rájuk is – nagyon vigyázok.
Szeparált szerelem
A szerelemben mindenki király és királynő szeretne lenni (te a királyom vagy, én a királynőd vagyok!), de azért erre a koronás kitüntetésre, amit a vírussal kaptunk, egy szerelmes sem vágyott. Tapasztalatból tudom, hogy a „karanténszerelem” őrült nehéz műfaj! Az összekülönbözések a különlétből adódnak. A feszültséget nem az összezártság generálja, épp ellenkezőleg! Szinte fizikailag fáj, hogy a karantén elválaszt minket. A korona idején éppoly nehéz maradéktalanul és boldogan szerelmesnek lenni, mint kézfertőtlenítőt vásárolni!
Szent Corona, segíts rajtunk!
Ahogy a világon minden ember, mi is abban bízunk Matyival, hogy mihamarabb jön a feloldozás. Eredményt hoz az orvosok és a tudósok töretlen igyekezete – és a járványok védőszentje, Szent Corona megoltalmaz bennünket. Matyival rengeteget töprengtünk, hol és hogyan találkozhatnánk, de nem jutottunk messzire. Végül megegyeztünk, hogy a rizikós időszakot külön töltjük, és amint lecsendesedik a járvány, visszaköltözünk közös kis kuckónkba a fővárosba.
A szerelem az együttlétet szereti! Matyival együtt is, és külön-külön is megéljük a „koronamizériát”. Matyi olyan, mint a tűz, én pedig a szöges ellentétét, a vizet képviselem. Ő a küzdő, a harcos, én meg a nagy elfogadó! A rengeteg egyedül töltött órának köszönhetően született meg az Isten ajándéka című vers.
Hogy bírjuk a korona súlyát?
Régen a legényeket akár két évre is elvitték katonának, a leányok pedig otthon várták párjukat. A szerencsésebbek ott folytatták, ahol abbahagyták, a többiek szétmentek, nem bírták az eltávolodást. Végtelenül szerencsések vagyunk, hogy a mi szerelmünk erős, mint a vas. Matyival képesek voltunk meghozni a felelősségteljes döntést: elzárkóztunk egymástól, hogy megvédjük egymást és a szeretteinket. Kivárjuk a békeidőt!
Közel, mégis távol!
Jobb megoldás híján marad a telefon, a facetime és a chat. Kicsit olyan, mintha visszacsöppentünk volna ismerkedésünk első fázisába. Hajnalig tartó telefonálások, végtelen üzenetek – és szinte mindenről a másik jut eszedbe. Nagy odafigyeléssel őrizzük románcunk színpompás színpadát, nehogy kifakuljon. A nap a „Jó reggelt, szerelmem!” üzenettel indul, esténként pedig mindent, ami az udvaron történt (mi történt volna amúgy, hisz az idő áll, nem telik!), úgy meséljük el, mint egy New York-i élménybeszámolót. Én ezt ettem, te mit ettél?
Öröm az ürömben
Tudatosítjuk, hogy a különlét átmeneti, és eljön a pillanat, mikor újra átölelhetjük szeretteinket és szerelmünket. Én örülök, hiszen van egy gyönyörű családom, akikre vigyázhatok, és hálás vagyok, mert ez idáig egészségesek vagyunk. Örülök, hogy vannak barátaim, akikkel a szebb jövőben majd újra találkozunk – és örülök, mert van egy csodálatos szerelmem, aki vár rám, ahogy Márquez regényében Florentino egy életen át várt szerelmére, Ferminára. Reményeink szerint nálunk nem tart olyan sokáig a várakozás!
Kórósi Lilla:
Isten ajándéka
Gyöngéden homlokába
zuhanó tincsei
arcának kincsei.
Szemei olyanok,
mint két datolya.
Szemránca mutatja,
a múltban kutatja,
milyen volt gyermeki mosolya.
És a szája
puha párna,
mire ráhajtom ajkamat,
és csókolni olyan,
mint zúduló folyam,
amikor nyáron nagyon meleg van.
Vagy amikor, szintén nyáron,
a jeges bodzabort várom,
s ha megkapom,
az maga a
gyönyör.
S amikor harapva kóstolom
száját,
bár ott van velem,
hiánya mégis szüntelen
gyötör.
S karja
oly erős, mint Héraklész karja,
de az én testem
mindig
gyöngéden takarja.
Kedvenc helyem,
mi karját összetartja,
a teste.
S este,
amikor mellkasára fekszem,
megnyugszik a testem,
megnyugszik a lelkem, és
oly gyorsan
csukódik a pillám,
mint égben szálló villám.
Mert szíve egyedül
nekem játszik,
altatót hegedül.
Hasára csókot adni,
szeretni,
szeretgetni,
aztán nevetni.
Mert nevettető erő
hasra csókod adni.
S hasán a heget
szeretni, csókolni
csak én csókolhatom,
de sosem eleget.
És szaladni.
Szaladni vele,
amikor egy felhő vízzel volt tele,
s leszakadt.
És a lába, mint két
korinthoszi,
robusztus és erős,
és szép,
mint egy olyan kép,
amit bármeddig
tudnék nézni.
Szeretem.
Szeretem,
ahogy Sulammit Salamont
szerette,
hát tegyél szívedre pecsétnek,
aztán nézzük együtt szeretve
az Isten kék egét.
S közben néked küldöm,
szerelmem,
az Énekek énekét.
Szeretem,
ahogy Hajnal szerelmét szerette,
meghalt volna érte,
pedig rég eltemette.
Szeretem, mint Heléné Páriszt,
s tőlem porrá éghet Trója,
csak szerethessem
százéves holtunkig,
mert ő a tenger sója,
s ha ló vagyok,
a lónak itatója.
Szeretem.
Szívem keltétől nyugtáig
néki bókol,
szeretem, ahogy
Kahlo Riverát,
s már tudom, mit él át,
kit Aphrodité szájon csókol.
És szeretem,
mert az én szerelmem szíve
tiszta,
s lelke mint egy
gyermek lelke.
A fülem minden szavát
issza,
mert tudata éles elme.
Mióta ajándék a szerelme,
az árnyak már nem vetnek
árnyékot,
azóta ketten játsszuk ezt a
szép, szerelmes játékot.
Hiszen
szeretni, tisztelni, dacolni
becsülni, nevetni, tanulni,
ez életünk nagy játéka.
Mátyás nékem az, mint neve,
Ő az Isten ajándéka.
