Könnyen beszél az az életről, aki egészséges, aki rendezett és gondtalan körülmények között él, akit olyan emberek vesznek körül, akikre mindig számíthat, s a bajban sem fordulnak el tőle. De mi van akkor, ha valakinek egyik pillanatról a másikra megváltozik az élete?
A betegség nagy úr. Azt mondják, hogy az influenza gyógyszeres beavatkozással két hét alatt gyógyul, gyógyszer nélkül pedig 14 nap alatt. Mindkét esetben a szervezet maga győzi le a betegséget. Mennyire le tudja venni az embert a lábáról egy puszta meghűlés! Sajnáljuk, segítségére sietünk, különböző terápiákat javasolunk. És ha egy mentálisan sérült vagy mozgáskorlátozott emberrel állunk szemben, miközben épp az út túloldalára igyekszünk átmenni, nem tudjuk, mit tegyünk…
Szánalom, nem tudom, ránézzek-e, és menjek el csak úgy mellette, vagy nézzek a szemébe, és próbáljak rámosolyogni, vagy csak úgy nézzek át rajta? Mai napig az ember nem tudja elfogadni/befogadni, tabuként kezeli a halmozottan sérült megbetegedéseket. Kizárólag csak a gyógypedagóguson és a családon múlik annak a gyermeknek a jó sorsa, aki történetesen kilóg a normálisnak vélt kategóriából. Szerencsés csillagzat alatt született az, aki úgy döntött, hogy fogyatékos gyermekekkel szeretne foglalkozni. Hogy miért? Lapunknak mesél a füleki származású Zupko Mária (Fülek, 65 éves).
Ismerjük meg őt
Sokoldalú személyiség, aki megannyi érdekes dolgot osztott meg magazinunkkal. Hosszú pályafutása során volt szerencséje megtapasztalni, milyen értékes és különleges a mentálisan sérült ember. Mária nyugalmazott (de még mindig aktív) gyógypedagógus és logopédus szaktanácsadó, feleség, három gyermek boldog édesanyja. Azon nők egyike, aki mögött hihetetlen komoly életpálya áll. Dolgozott pedagógusként, különböző külföldi tanulmányi utakon vett részt, hogy az ott elsajátított módszereket itthon kamatoztassa. V
olt szociális otthon igazgatónője, 1995 óta a Szlovákiai Gyógypedagógusok Társulásának elnökségi tagja, 2001-től nyolc éven keresztül megyei képviselőként is tevékenykedett, és a besztercebányai szociális és családügyi központ részlegének volt a vezetője. A Carissimi Nonprofit Alap kuratóriumi tagja, a Femina Fortis – Erős Nők Polgári Társulás alapító tagja, tankönyveket, módszertani könyveket szerkesztett a halmozottan hátrányos felvidéki magyar gyermekek számára. Egyszóval: rendkívüli egyéniség, aki mind a mai napig magas színvonalon végzi több évtizedes munkáját. Neve országszerte ismert és elismert.
Szakmai pályafutását többször is díjazták. Egyik rangos elismerését 2017-ben Budapesten vette át, Külhoni Magyarság Díjra nevezték őt.
– Miért döntött úgy, hogy „sérült” gyermekekkel szeretne foglalkozni?
– Azzal kezdeném, hogy bármilyen furcsa lehet is a „halandó” embernek, de ez a szakma tele van emberi szépséggel és szeretettel. Úgy érzem, ha nem ezt az életpályát választottam volna, a lelkem üres lenne. Eredetileg vegyipari technikus szakra készültem, és itt jön a DE… Felkeltette érdeklődésemet egy dokumentumfilm, mely a híres magyar gyógypedagógus és logopédus, Montagh Imre munkásságáról szólt. A tévében közvetített szakmai beszélgetés akkor olyan hatást gyakorolt rám, hogy eldöntöttem, logopédus leszek. Alig tudtam valamit a logopédiáról (igaz, a vegyiparról még annyit sem), de eltökélt voltam választásom mellett. A Comenius Egyetem gyógypedagógus szakán tanultam. Az általános ismeretek elsajátítása után a harmadik évfolyamtól logopédiára specializálódtam, mivel nagyon vonzott a klinikai logopédia. Mindenáron egészségügyi intézményben szerettem volna dolgozni és segíteni! Harmadik év végén az álom valóra vált. Az egyetem vizsgáztató gégész főorvosától kaptam egy vissza nem utasítható munkaajánlatot a galántai kórházba logopédiai asszisztens pozícióra. Nagyon sokat tanultam a keze alatt. Mire ötödéves lettem, már önálló logopédusként dolgoztam a kórházban. Viszont az egyetem elvégzése után úgy döntöttem, hogy hazajövök Fülekre, mert tudtam, hogy nekem itthon kell segítenem. Speciális iskolában kezdtem a munkám, értelemben akadályozott elsőseket tanítottam. Minden akadályozottságuk ellenére ezek a gyermekek szépen megtanultak írni, olvasni és számolni.
– A logopédián túl halmozottan sérült gyermekekkel is foglalkozik. Mai napig harcol a jogaikért és önérvényesítésükért. Mi vezette erre az útra?
– Bizonyára benne volt Isten keze is, aki utat mutatott abban, hogy a tőle kapott szeretetet csak egyféleképpen tudom meghálálni, mégpedig úgy, hogy sérült és segítségre szoruló emberek felé továbbítom. 1992-ben tanulmányi úton vettem részt Grazban egy súlyosan és halmozottan fogyatékosokat segítő szociális központban. Ott találkoztam először pervazív zavarban szenvedőkkel, mint autistákkal, értelmükben akadályozott és mozgásukban gátolt páciensekkel. Akkor még nálunk itthon nem igazán beszéltünk nyilvánosan ezekről a betegségről, ha lehetett, a szőnyeg alá sepertük. Csodálatos volt mindazt látni és tapasztalni, hogy ezek a gyermekek milyen boldogok abban a közegben, AHOL és AHOGY élnek. Ezt szerettem volna itthon is megmutatni.
– Sikerült kamatoztatni itthon az ott szerzett tudást és tapasztalatot?
– Mikor hazajöttem, olvastam az újságban, hogy Fülektől nem messze, Videfalvára (szlov. Vidiná) igazgatónőt keresnek egy újonnan induló szociális gondozó központba. Kb. tizenhat órám volt arra, hogy benyújtsam a jelentkezésemet, ami bármennyire is lehetetlennek tűnt, de sikerült. Minden csak akarat kérdése. Felvettek. Elhatároztam, hogy a grazi mintára fogom vezetni a központot. A szociális otthont napközivé és hétközivé alakítottam, ami annyit jelent, hogy voltak olyan gyermekek, akik minden nap bejártak, mint az iskolába, és az estét a szüleikkel töltötték. Akik pedig messzebbről érkeztek, azok bentlakásos iskola szisztémájára hét közben a központban voltak, hétvégeken pedig hazajártak. Így mindig megvolt a szülő-gyermek kapcsolat. Családi napokat tartottunk, versenyeket szerveztünk, túráztunk, egyszóval mindent megtettünk annak érdekében, hogy jól érezzék magukat.
– Öt évig voltam ott igazgatónő, számos megható és pozitív élménnyel lettem megáldva a munkám során. Egyet kiemelek a sok közül, melyre mindig szívesen gondolok vissza: Volt egy tüneményes Down-kóros fiúcskánk az intézményben. Karácsonyi műsorra készültünk, és ő nem beszélt, de éreztem, hogy valahol ott van benne a képesség, így foglalkozni kezdtem vele. Először megmutattam neki, hogy lehet jókat pattintani a szánkkal. Mikor ez már ment, hangot társítottunk hozzá. S egyszeriben sikerült kimondania a „mama” szót. Elérkezett a várva várt karácsonyi műsor napja. Az anyuka megérkezett, s az alig kilencéves fiúcska odarohant az anyjához, és élete első szavával üdvözölte az édesanyját… Ez egy leírhatatlan…elmesélni nem lehet, át kell élni. A logopédiai munkásságomból is kiemelnék egy csodát. Egy tizenöt éves, súlyosan dadogós fiúcska került a kezem alá. Három évig nyüstöltük egymást, egyiken se adtuk fel.
Kitartó munkánknak meg lett a gyümölcse. Ma ez a félénk, dadogós „fiúcska” a Szlovák Nemzeti Színház színésze. Büszke vagyok rá!
– Lelkiekben nem nehéz halmozottan sérült gyermekekkel foglalkozni?
– Nagyon nehéz, főleg nekem, mert én nem a másságot látom bennük, hanem az embert. Higgyük el, hogy egy végtagok nélkül élő, szájával festő egyén sokkal értékesebb, mint az, akinek megvan minden képessége, és mégse tud olyat alkotni, mint ő. Soha nem a fogyatékosságra kell gondolnunk, mikor szembenézünk a mássággal. Ha valaki életébe lép egy súlyos betegség, ne tragédiaként éljük meg! Valahol az Isten elvesz, valahol pedig ad! Erre is tudok egy életpéldát mondani: Volt egy sérült kisfiú, aki verbálisan nem kommunikált, viszont olyan gazdag belsővel rendelkezett, hogy rajzaival fejezte ki az érzéseit. Az édesapja nem tudta elfogadni a „beteg” fiát.
– Elhívtam magamhoz az ismerősömet, aki festőművész, hogy nézze már meg a fiúcska munkáit. Nagyon megtetszettek neki a rajzai, és felajánlotta, hogy az egyik tárlatán bemutatná azokat. Zólyomban volt a kiállítás. Mindenáron el szerettem volna érni, hogy a fiú édesapja is eljöjjön a kiállítás megnyitójára. Kegyes hazugságra kényszerültem. Felhívtam az édesapját, hogy elromlott a kocsim, s örülnénk neki, ha elvinne minket a tárlatra. Nem volt mit tennie, elvitt bennünket, de teljesen kivonta magát az egész eseményből. A szakma nagyjai kiemelték és tehetségesnek méltatták a fiút. Nem álltam meg szó nélkül, s megemlítettem, hogy elkísért minket a fiú édesapja is, akinek ugyanúgy gratulálhatnak. Az apa nem tudott mit kezdeni ezzel a megható momentummal, elérzékenyült. Hozzáteszem, hogy valóban nagy tehetségről beszélünk, akit még az akkori köztársasági elnök, Michal Kováč is kitüntetett.
– Az emberek többsége nem tudja, miként nézzen egy halmozottan sérült emberre. Mit tanácsol?
– A legfontosabb, hogy ne közösítsük ki őket, fogadjuk el őket olyannak, amilyenek. Sajnálatra nincs szükségük, se közömbösségre. Azzal tehetjük boldogabbá a napját egy hallás-, látás-, értelmi vagy mozgássérültnek, ha rámosolygunk. Nem kényszermosoly, hanem amolyan szeretetteljes, „elfogadjuk egymást” mosoly. Nem nézhetünk csak úgy át az emberen, ha elmegyünk mellette, legyen az egészséges vagy beteg. Van egy kedvenc zenekarom, az a nevük, hogy „Nemadomfel”. Elsősorban értelmükben és látásban akadályozott előadók alkotják. Azt vallják, hogy mindenki elég gazdag ahhoz, hogy másokon segítsen. És ez így is van!
– Ha a felvidéki magyarságot tekintjük, milyenek a lehetőségei egy magyar ajkú értelmi vagy mozgássérült embernek?
– Pályám során több hazai és külföldi intézménnyel dolgoztam össze, mindemellett a Magyar Gyógypedagógusok Egyesületével is, amellyel karöltve segítjük a fogyatékkal élő felvidéki magyar gyermekeket. Sajnálatos tény, hogy az itteni magyar ajkú hallás-, látás- és mozgássérült gyermekek lehetőségei korlátozottak, mivel csak szlovák intézményekben tanulhatnak. Minden erőnkkel azon dolgozunk, s 2002-ben az ügy érdekében pont ezért alapítottuk meg a Carissimi Nonprofit Alapot, hogy a szlovák törvényhozók figyelmét felhívjuk arra, hogy egy gyógypedagógiai asszisztens segítségével a gyermek csak és kizárólag anyanyelvi iskolában képes tanulni. Idegen közegben sebezhetőek ezek a gyermekek. Hála istennek, találtam olyan szlovák gyógypedagógusokat, akik támogatják az anyanyelvi oktatást, így már legalább értő fülekre talált a probléma megoldási javaslata, de még mindig nem találtunk rá közös megoldást… Sajnos. Míg bírok és élek, addig teszem a dolgom. Van egy mottóm, amely Antall Józseftől származik, s ez alapján élek: „Teszem a dolgom, amíg tudom, s amíg lehet!”
