A DAC 120 éve alatt volt leszállás és felfutás bőven; az utolsó tíz év pedig már a modern focié. Ma az utánpótlásban rengeteg gyerek és fiatal focizik, egyik torna a másikat éri a DAC Akadémián.
Három éve volt, mikor kitévedtünk az egyik tornára, ahol rengeteg csillogó szemű gyerkőc játszott, a vajdaságiak például egész éjjel utaztak, mégis ragyogott a szemük. Amikor elveszítem az emberekbe vetett hitemet – mert már vagyok annyi éves, hogy idáig zuhanjak –, mindig ezeknek a vajdasági gyermekeknek a csillogó szeme jelenik meg előttem.
Ahogy jártam-keltem a pályán, megálltam egy kis csoport mellett. A fiúcskák lehajtott fejjel ültek, az edzőt hallgatták, aki lelket próbált önteni beléjük.
„A lányok a pályán nem lányok, hanem focisták, értsétek meg...” Azonnal tudtam, honnan fúj a szél, mert pár perce a fotósunkkal együtt elhűlve néztük, hogyan rúgják le a lányok a fiúkat, szegnek meg minden szabályt. Ezek a fiúcskák ültek most itt leszegett fejjel, s próbálták megemészteni a meccset. Az egyik felnézett, s azt mondta:
„De Peti bácsi, értse meg! Ezek lányok! Én nem tudok egy lányt megrúgni...”
Ott és akkor a fődíjat ennek a fiúcskának és ennek a csapatnak adtam volna oda. Egy gentleman, sok kis gentleman volt ott a pályán.
1904-ben indult Dunaszerdahelyen a szervezett sportélet, s a főszereplő mindig is a futball volt. Kevés olyan intézménye van a szlovákiai magyarságnak, amelyik ilyen dicső múlttal rendelkezik, mint a DAC.
Amúgy a modern futball már rég nem a férfiak sportja, hanem a családoké is. Együtt örülni, nevetni, szomorkodni erősíti a családi összetartozást. A nők szintén szurkolnak, hogyisne, hisz a legszebb öröm a gólöröm, egybekovácsolja a népet.
S így lassan kialakul az érzés, hogy van egy labda, ami a miénk.
