Szeptember 15-én, a pöstyéni Cinematik fesztiválon mutatják be a Deti (Gyerekek) című új szlovák filmet, amelynek számos magyar vonatkozása van. A négy különálló fejezetből álló film producere Prikler Mátyás, egyik részében pedig Bandor Éva és Gosztonyi János a főszereplők, de Holocsy Krisztinát is viszontláthatjuk is a filmvásznon. Országszerte szeptember 25-étől vetítik a mozikban.
Bandor Évával beszélgettünk.
– Miről szól a Gyerekek?
– A film négy, különálló történetből tevődik össze, amelyek mindegyike a gyermek-szülő kapcsolatot elemzi. Arra szeretne rámutatni, hogy családtagjainkhoz állunk a legközelebb, még akkor is, ha ezt olykor nehéz elviselni. A négy rész – Fiú, Maraton, Kanári és Apa – más-más évszakban játszódik. Az évszakok múlása jelképezi az élet különböző helyzeteit, korszakait. Az elsőben egy apa igyekszik közel kerülni autista gyermekéhez, a másikban egy cigány fiú képtelen elszakadni a családjától. Vajon sikerül nekik? A harmadik történet egy érzéketlen apa és gyermeke kapcsolatát elemzi – kisfiú egyetlen barátja egy papagáj lesz. A negyedik történet a miénk. Itt egy felnőtt lány és idős, beteg apja viszonya kerül előtérbe. Itt azzal kell szembesülni, hogy már mindkettőnek kialakult a saját világa, ami egyre távolodik egymástól. Végül el kell jutni az elengedés fájdalmáig. Az egész filmre jellemző: az ember reménykedik és csalódik. Aztán kénytelen meghozni döntéseit, és továbblépni.
– Hogyan került ebbe a filmbe?
– A film rendezője, Jaroslav Vojtek a csoporttársam volt a Pozsonyi Színművészeti Főiskolán. Úgy három évvel ezelőtt éppen kevés munkám volt, és egy Jaróval készült interjú került a kezembe. Itt azt nyilatkozta, hogy első nagyjátékfilmjén gondolkodik. (Jaro egyébként elismert dokumentarista, olyan kiváló filmek fűződnek a nevéhez, mint a Hranica (Határ) vagy a Cigáni idú do volieb.) Írtam neki egy levelet: ha esetleg castingolna az új filmjéhez, gondoljon rám is...
Mindjárt jött is a válasz: megtiszteltetésnek érezné, ha együtt dolgozhatnánk. Nos, egy ideig ennyiben maradtunk. Aztán egy évvel később felhívott: nem castingol, szeretne felkérni az egyik nagyobb szerepre – már ha elfogadom.
– És boldogan mondott igent?
– Sokáig gondolkodtam, elvállaljam-e. Ugyanis az édesapámat éppen fél éve temettük el. Nyolc hónapig ápoltuk, rákos beteg volt... Amikor Jaro elmondta, hogy ezt kellene újraélnem a film kedvéért, úgy éreztem, mintha kést szúrtak volna a gyomromba. Készen állok erre? Képes leszek végigcsinálni? És egyáltalán: végig akarom csinálni? Gondolkodási időt kértem. Aztán azt mondtam: Tudod mit, Jaro? Legyen ez az én terápiám. Elvállalom.
– És valóban terápia lett? A film forgatása közben sikerült elengednie a saját édesapját?
– Azt hiszem, igen. De ennek meg kellett fizetnem az árát: voltak nagyon fájdalmas, érzékeny pillanatok. Például az egyik jelenetben a filmbéli apám arra kér, hogy hagyjam magára a tengerben. Hagyjam elúszni, engedjem el... Ez rendkívül nehéz volt. Őszintén sírtam. Ott és akkor nem szerepet játszottam, hanem Bandor Éva voltam, aki saját édesapját látta maga előtt. De a rendező még ennél is többet kért tőlem. Azt, hogy már ne sírjak. Azt a pillanatot szerette volna lencsevégre kapni, amikor még fáj, de már nem jönnek könnyek a szememből. Nem tudom, hogy sikerült. Még nem láttam a filmet, magam is pöstyéni bemutatón nézem majd meg először. Legyek őszinte? Tartok tőle.
– Partnerét Gosztonyi János alakította, aki fél évig tanította Budapesten. Feltételezem, ez még különösebbé tette az egészet, hiszen egy tanár-diák viszony párhuzamba állítható egy apa-lánya kapcsolattal.
– Az sem volt mindennapi, ahogy Gosztonyi János – akit rendkívül tiszteltem és szerettem – bekerült ebbe a produkcióba. Eredetileg ugyanis nem ő lett volna a partnerem. Le is forgattuk a jelenetek első részét, amikor is Dušan Lenci váratlanul elhunyt. Gondolom, nem kell magyarázni, ez hogyan megrázott. Egy reggel arra ébredtem: Gosztonyi Jánossalálmodtam... Ez annyira szokatlan volt, hogy szóltam Jarónak: mi lenne, ha ő alakítaná az édesapámat? Jaro pedig, amint megismerkedett Gosztonyival, azonnal „beleszeretett”.
– Gosztonyi János ekkor már súlyos beteg volt. Mit szólt, amikor felkérték a szerepre?
– Végtelenül boldog és izgatott volt. És az iránta érzett tiszteletem a forgatás alatt még tovább fokozódott.
Már valóban beteg volt, és zokszó nélkül végigcsinálta az egészet. Le a kalappal előtte. Sajnos, a film bemutatóját már nem élhette meg: néhány hónappal ezelőtt, 87 évesen hunyt el.
– Jeleneteitek lényege azonban nem csupán az elengedés...
– A mi filmrészletünkben a gyerek már felnőtt. Kötődik az apjához – de már kialakult a saját élete. Beszélgetnek, keresik a közös szálakat, de már nem mindig találják. Jánossal nem volt nehéz ezt megjeleníteni, mert egyébként is különös ember, erős kisugárzással. Reménykedem benne, hogy a két külön világ lejön majd a filmvászonról.
– A forgatás egyik helyszíne a bolgár tengerpart volt...
– Ha nincs ez a film, sosem jutok el oda. Sinemorets festői szépségű falucska a bolgár–török határnál. Olyannyira eldugott hely, hogy ottjártunkkor építették ki az utakat. A lovak szabadon legelésznek, partja egy kicsit sziklás, egy kicsit homokos. A falu egyik oldalán folyó folyik, a másikon pedig tenger morajlik. Úgy vélem, a helyszín is sokat segített abban, hogy ezt a felkavaró feladatot meg tudjam oldani. Nem szeretek nagy szavakat használni, de volt itt valami a levegőben... A stáb összesen kilenctagú volt, és nagyon összekovácsolódtunk. Mindnyájan érzékenyen álltunk a témához, egymást segítve, támogatva. Az élet nem olyan, amilyenre vágyunk, hanem olyan, amilyet kapunk... Ezzel kell kiegyezni. Remélem, sikerül ezt a gondolatot átadni a film nézőinek.
