Kimerülten ácsorgok a peronon. Még el sem kezdődött az út, máris elegem van. A kezem a bőröndömön pihen, egyik lábamról hanyagul a másikra állok, s lustán hordozom körbe a tekintetem a többi várakozón. Színes társaság verődött össze. Megpróbálom kitalálni, kivel sodródom majd egy fülkébe. Talán azzal a kalapos, idős úrral, aki a felesége körül legyeskedik? Vagy azokkal a fiatalokkal, akik játékosan taszigálják egymást, míg a kalapos úr meg nem feddi őket?
Lemondó sóhajjal visszafordulok. Megigazítom a bőröndöm kerekét, ami az elmúlt egy percben fikarcnyit sem mozdult semerre, de legalább úgy érzem, csinálok valamit a várakozás hosszú percei alatt.
Nem akarok itt lenni. Tulajdonképpen sehol máshol sem szeretnék lenni. Otthon akarok üldögélni a kedvenc bögrémmel, s hagyni, hogy a panorámaablakon beszűrődő napfény lágyan simogassa az arcom. Elmélázni az élet nagy dolgain. Élvezni a pillanatot, a későn kelést, s annak szabadságát, hogy szingliként senkinek sem tartozom elszámolással.
Anyám állandóan ezen lovagol. „Miért nem szerzel végre magad mellé valakit? Nyitottabbnak kellene lenned a világ – és főleg a férfiak – felé!” Nem érti, hogy én nyitott vagyok. Csak épp nem vagyok hajlandó összeállni az első idegennel, aki rám mosolyog.
Egyetlen férfi volt az életemben, akivel el tudtam volna képzelni a jövőm. De ő tíz évvel ezelőtt elment, s még csak vissza sem nézett. Azóta nem találom magam, s másokban is csak őt keresem. A mozdulatait, a szavait, a pillantását... Tudom, ha ez így megy tovább, aligha lesz férjem és családom. Anyámnak ez a gondolat persze elfogadhatatlan.
„Egy nőnek társra, támaszra van szüksége!” – jegyzi meg minden alkalommal a Szia, hogy vagy? után közvetlenül. Értem, hogy az ő világában ez a normális, hiszen ebben nőt fel.
Nem várom el, hogy megértsen. De azért jólesne, ha nem kellene minden egyes találkozásunkkor végighallgatnom a Még mindig nincs senkid? kezdetű litániát.
Ez az utazás is az ő ötlete volt. A hátam mögött szervezte le az egész hétvégét az állítólagos barátaimmal. Az sem érdekelte, hogy gyerekkorom óta nem láttam őket: anyám ragaszkodott hozzá, hogy elmenjek, és találkozzam velük. Így most ahelyett, hogy otthon pihennék, itt ácsorgok: az átkozott vonat késik, a szél pedig vízpermetet hord az arcomba. Rosszabb nem is lehetne.
A peronon egy ismerős alak suhan át: alig, hogy feltűnik, azonnal köddé is válik a sziluettje. Biztos csak a képzeletem játszik velem. Emlékeim ingoványos talaján egy pillanatra feltűnik a régi szerelem...
A vonat lassan gördül be az állomásra. A vasutas sípja éles késként hatol a dobhártyámba, kizökkentve az önsajnálatból. Felvonszolom a bőröndömet a vonatra, és lehuppanok fülkémbe. Még jó, hogy sikerült helyjegyet vennem, máskülönben állhatnék a füstös folyosó homályában. Az egész kabinban egyedül vagyok. Örülnék, ha ez így is maradna, de biztos vagyok benne, hogy reményem hamarosan szertefoszlik majd, mint a reggeli köd.
Az ablakra tapadt kosz és porrétegbe különböző formákat rajzolnak a lefelé szaladó esőcseppek. Lemondó sóhajjal fordulok a minden fantáziát nélkülöző fekete kézitáskám felé, amelybe anyám szerint egy elefánt is vígan beleférne. Előhalászom a könyvemet. Mindig olvasok. A könyv kiváló rejtekhely a szociális helyzetek elől. A lapokba temetkezve nem kell végighallgatnom, hogy ki milyen betegségben szenved, mennyire okos életvezetési tanácsai vannak, vagy hogy mit főzött – vagy épp nem főzött – ebédre. Egyszerűen csak elmerülök az általam választott világban. Barátnőm szerint magamnak való vagyok. Igaza lehet.
A siposkarcsai Gyurkovics Anikó a Kék Róka Íróka csoport tagja, novelláját az Új Nő felkérésére írta.
A fülke ajtajára árnyék vetül, mire kilesek a könyvem lapjai felett. Szerencsére, még éppen időben nyúlok a lezuhanni készülő olvasmány után, hogy az arcomat rögtön eltakarjam.
– Szabad ez a hely? – érdeklődik udvarias hangon a férfi. Hangja tónusának hallatán még mindig elindul az a finom borzongás a hátgerincem mellett, mely a tarkómhoz érve elzsibbasztja az egész testemet. A szívem hevesebben ver, a vér lüktet a fülemben. Hümmögök valami válaszfélét, ami akár igennek is hangozhat. Hallom, hogy a súlya alatt megnyekken a bőrülés.
A könyv a kezemben enyhén megremeg, a bent tartott levegő sípolva hagyja el a tüdőmet. Nagyon szeretném, ha észrevenne, mégis inkább maradok a könyv nyújtotta hamis biztonságban. Többször egymás után mély levegőt veszek, s várom, hogy a szívverésem visszaálljon a rendes ritmusába.
Az évek során semmit sem változott. Bezzeg én! Rövidre vágattam a hajam és kiszőkítettem, mert olyan sok ismerősömtől hallottam, hogy a fekete öregít. Az időközben leadott tizenöt kiló ugyancsak megváltoztatta az arcomat. Ő viszont olyannak szeretett, amilyen akkor voltam. Máig a fülemben cseng, ahogyan a telt idomaimat dicséri: „Annyira szeretem, hogy ha megölellek, igazán ott vagy! Érezlek mindenütt, minden porcikámmal!”
Hálás voltam neki, mert a szerelme sokat lendített az önbizalmamon. Szeretni kezdtem a testem, és már nem akartam mindenáron más lenni.
Ennek hatására elkezdtem odafigyelni arra, hogy mit eszek, s végre abbahagytam a tévútra vezető diétákat, melyek a salátaevésen kívül nem sok jóval kecsegtettek. Az évek során valahogy észrevétlenül olvadtak le rólam a kilók.
Érzem, hogy a férfi közelebb hajol, szinte hallom a lélegzetvételét. De mielőtt beleshetne védőpajzsom mögé, kinyílik az ajtó, és egy idős asszony húzza be rajta kerekes kocsiját.
– Oszt itt szabade leülnöm, lelkem? – kérdezi nagy hangon a néni. Akaratlanul is elmosolyodom.
– Tessék, jöjjön csak. Elférünk bőven – kínálja hellyel udvariasan a férfi. Érzem a hanglejtéséből, hogy mosolyog. Elképzelem a két szexi gödröcskét a szája mellett, s újra megborzongok. A néni észreveszi ezt, és természetesen nem hagyja szó nélkül:
– Olyan vékony neglizsében engem is megvenne az isten hidege! Csalóka még ez az idő, jól fel kell öltözni, mert oszt hamar betaknyosodik az ember!
Nem szólok, csak hümmögök. Ám a néni ezzel nem elégszik meg:– Maguk finom népek, ugye? A nagyvárosból gyüttek? – faggatózik.
– Tán a kisasszonyka siket? – fordul reakció híján az utastársam felé.
– Nem hiszem. Szerintem csak belemerült az olvasásba – válaszolja kedvesen a férfi. Közelebb húzom magamhoz a könyvet, a betűk teljesen összemosódnak a szemem előtt.
Otthon akarok lenni. A bögrémmel, a panorámaablak előtt. Bele szeretnék bújni a könyvembe, eggyé válni a világgal ott, a lapok mögött. A peronon állva, a permetező esőben azt hittem, nem lehet rosszabb. Most már tudom: lehet.
Lassan engedem le a könyvet az ölembe. Mosolyogva nézek a tarka fejkendőt viselő asszonyka barázdált, de barátságos arcába.
– Igen, a nagyvárosból jöttem.
A néni arca felderül. Lesimítja sötétkék szoknyáját, s két csücskénél megcsippentve szorosabbra húzza az álla alatt megcsomózott fejkendőt.
– Jól van, gondótam.
A tekintetem átsiklik a néni mellett ülő férfira. Fekete, hullámos hajának rakoncátlan tincsei a homlokába hullnak, régi sportos öltözékének nyoma sincs. Öltönyben, keresztbe vetett lábakkal ül a megviselt bőrülésnek támaszkodva. Pillantásunk találkozik. Nem szólalunk meg, mégis érzem, hogy a levegő szikrázik közöttünk. A borzongás állandósul a hátgerincem mellett. A néni beszéde olyan távoli kántálásnak hat, mintha egy másik dimenzióból jönne: utastársammal teljesen egymásba veszünk.
Évekkel ezelőtt történt. Valami apróságon – már nem is emlékszem, hogy min – összevesztünk. Konok volt ő is, én is, s nem kerestük egymást. Ő messzire került a városból, s nem futottunk össze többé sem a közértben, sem a pályaudvaron.
Nem tudtam, hogy alakult az élete. Semmit sem tudtam róla. És most, ennyi év után, itt ül velem szemben, tekintetében ugyanazzal a régi szenvedéllyel. Szinte levetkőztet a szemével – legalábbis így érzem. Szeretném hinni, hogy benne is annyira mély nyomot hagyott a szerelmünk, mint bennem.
Lángra gyúl az arcom. Meg akarom érinteni, csak egy pillanatra hozzá szeretnék érni. Szorosan hozzábújni, a mellkasához simulni, s beszívni a parfümje illatát. Ugyanebben a pillanatban ő is megmozdul. A keze lassan elindul felém: az utolsó pillanatban kapja el a leesni készülő könyvem, amit óvatosan visszatol az ölembe. Ekkor egy pillanatra a bőrünk összeér.
„Ne haragudjon – töri meg a csendet a férfi –, olyan ismerős nekem. Találkoztunk már valahol?” A remény buborékja egy szempillantás alatt kipukkan. Hát nem is emlékszik rám? Ennyit jelentett számára a közösen eltöltött idő?
Emlékezetében nemcsak megfakult, de hamuvá porladt az emlékem. Tíz év telt el azóta, s én végig abban hittem, hogy ha egyszer újra találkozunk, benne is feléled a régi szerelem. Dédelgettem valamit, amit az idő megszépített. Az agyam csúf játékot űzve elhitette velem, hogy ez a szerelem egyszer beteljesedhet.
Előre dőlök. A szemébe nézek, s dacosan, felszegett állal válaszolok: „Nem hinném, hogy találkoztunk.” Egy darabig állom a tekintetét, de a csalódottságom gombócba gyűlik a torkomban. A könyvet újra magam elé emelem, s eltakarom a szemem sarkából leguruló könnycseppet, amely a szám sarkában eltűnik. Nem követi több.
