Tisztelt szerkesztőség! Tavaly együtt ünnepeltük a karácsonyt a szüleimmel. Nagyon boldog voltam, mert amióta férjhez mentem, ez volt az első szenteste, amelyet együtt töltöttünk.
Sokat beszélgettem édesapámmal, de nagyon megtörtnek és fáradtnak látszott. Később, szilveszter éjszakáján beszéltem vele ismét, telefonon. Boldog új évet kívánt nekem és az egész családomnak. Aztán már nem találkoztunk.
Úgy terveztem, hogy január hatodikán (ez ünnepnap) a fiammal elmegyek a szüleimhez, és ott töltjük az egész napot. A tervezett látogatás előtti napon különösen sokat gondoltam rájuk, s valami belső hang arra késztetett, hogy hívjam fel őket telefonon, kérdezzem meg, hogy vannak, és mondjam el, másnap készülünk hozzájuk. De leintettem magam, majd beszélgetek velük holnap, lesz rá idő egész nap, nem mondom el, mire készülök, hanem majd meglepjük őket.
Aznap ahányszor elmentem a telefon mellett, mindig ránéztem a készülékre, és arra gondoltam, fel kellene hívnom őket. Szinte hallottam édesapám mély, nyugodt hangját, amint beleszól a telefonba. Minduntalan elhessegettem magamtól ezt a gondolatot. Később aztán borzasztó lelkiismeret-furdalás gyötört, amiért nem hallgattam a hatodik érzékemre. Ma már tudom, miért volt ilyen érzésem. Még aznap este, tíz óra körül felhívott a nővérem, és közölte, hogy édesapánk meghalt. Ha hallgattam volna a megérzésre, még utoljára hallhattam volna édesapám hangját, legalább telefonon.
Tisztelettel: Ivett
Kedves Ivett!
Az emberiségnek a megérzést, az intuíciót újra meg kell tanulnia használni – és felhasználni. Valamikor nagyon-nagyon régen az emberek pontosan ismerték ezt az érzést − az impulzust, a belső hangot, a hatodik érzéket, a lélek hangját (és még sorolhatnám...) –, és rá hallgatva élték mindennapjaikat. Ez azonban a negatív erőknek nem tetszett, így sok évszázadon keresztül módszeresen megpróbálták kiirtani az emberekből ezt a képességet. Ennek komoly célja van.
Az intuícióra való hallgatás ugyanis szorosan összefügg a személyes szabadsággal – és azzal, hogy nem másra hallgatok, hanem saját magamra és a belső hangomra. Ezáltal nem vagyok annyira befolyásolható. Embertömegeket voltak képesek az utóbbi időben eltávolítani saját maguktól, a lelküktől. Mindez odáig fajult, hogy az emberfia már-már elhiszi magáról, hogy csak egy test, majdnem robot, aminek egyszer vége lesz, és meghal. Úgy gondolom, épp itt az ideje, hogy megismerjük valódi önmagunkat.
A megérzés, intuíció lakhelye valójában a tobozmirigy, és szorosan összefügg egyik energiakapunkkal, a homlokcsakránkkal, vagy más néven: a harmadik szemünkkel. Meg kell említenem, hogy valamikor nagyon régen a tobozmirigy mérete – amely az agyunk egy része – sokkal nagyobb volt.
Mondjuk, pingponglabda nagyságú. Mára, mivel az emberek nem használják, a legtöbb embernél csak borsószemnyi! A tobozmirigy felelős továbbá a hit dolgaiért, az imádkozásért. Természetesen ettől még az intuícióink, a lélek hangja működik, jönnek az üzenetek, csak mi nem vagy alig tudjuk venni „az adást”. Akik elindulnak a lelki fejlődés útján, megtanulják meghallani ezt a hangot. Ha az emberek újra figyelembe vennék ezeket a jelzéseket, a világban sokkal kevesebb lenne a tragédia és a tévút. Mi is történik valójában, amikor az ember azt mondja: „rossz érzésem van, ilyen vagy olyan megérzésem támadt hirtelen.”
A megérzések azok a fent említett impulzusok, amelyek jeleznek nekünk, hogy valamit tegyünk meg. Ha nem hallgatunk rájuk, akkor bizony bekövetkezik az a bizonyos negatív dolog, amitől tartottunk Az ember olyan természetű lény, aki a saját hibáiból, ballépéseiből tanul a legjobban. Így van ez az intuícióval is.
Nagyon kérem, ne tegyen magának szemrehányást, és ne legyen lelkiismeret-furdalása édesapja miatt. Hisz akkor, abban a percben úgy cselekedett, ahogy jónak látta. Abban a pillanatban csak erre volt belső lehetősége. Mindamellett ez a szomorú történet az Ön számára mindenképpen pozitív jelentőségű, mert ezáltal remélhetőleg megtanulta egy életre, hogy ez bizony akkor megérzés volt. S ha máskor ismét megjelenik a gondolatában, szívében, már tudni fogja, hogyan reagáljon. Ne csüggedjen hát, mert ez a megtapasztalás is az egyén fejlődéséhez tartozik.
