Igazi dívaként vonul fel a színpadra, majd elkezd játszani, és lassan átváltozik: tüzes, vibráló, szenvedő Carmenné. A fuvolamuzsika kiragad minket, nézőket, a valóságból és egy varázslatos, éteri világba repít. Mikor véget ér, senki nem mozdul, csak az ütemes taps hallatszik, hosszú-hosszú perceken át.
Ő pedig szerényen fogadja az ovációt, mintha nem is egy világhírű előadó, nem is egy gyönyörű asszony volna…. Vajon Horgas Eszter fuvolaművész a hétköznapokban is ilyen?
– Rengeteget koncertezik. Hogy lehet ezt bírni?
– Évente közel száz koncertet tartok Már megszoktam a terhet, hiszen például a múlt évben Mexikóban 18 nap alatt 14 alkalommal léptem fel. Néha már egybefolytak a városok, és sokszor azt sem tudtam, hol vagyok. Nehéz. Ezért is szoktam a konzervatóriumi diákjaimnál odafigyelni arra, hogy meddig terhelhetőek. Hiszen játék közben az ember olyan erőteljes fizikai munkát végez, mint egy sportoló. Miközben teste alsó részével abszolút a földhöz tapad, a felsőtestet légiesíteni kell, hogy hangfalként tudjon rezonálni. Ha a testünk felső részénél a legkisebb izomzat is letapad, azonnal másképpen engedi ki magából a hangot.
– Lehet ezt csinálni a „végtelenségig”?
– Ez számomra is kérdés. Majd a sors eldönti. Már most egyre nagyobb a késztetés bennem a tanításra. Jelenleg tizenkét tanítványom van. Nyaranta pedig összművészeti kurzusokat tartok. Imádom. És szeretnék egy összművészeti rendszerben működő iskolát indítani.
Amerikában és az unió fejlettebb államaiban ezek kiválóan működnek. Ugyanis az, hogy minden mindennel összefügg, nagyon lerövidíti az oktatás útját.
– Egyébként azért kalandozott el más zenei területekre is, mert a fuvolás repertoár túl szegényes?
– Már a zeneakadémiai diákéveim alatt szembekerültem a ténnyel, hogy a fuvolairodalom szűkös, és bizony nagyon hamar a végére lehet érni. Az elmúlt évszázadokban ugyanis nem tekintettek rá szólista hangszerként. A régi, fából készült barokk fuvolák ugyanis nem tudták technikailag azt nyújtani, mint a mai mesterhangszerek. Én sóvárogtam azok után a hangversenydarabok után, amelyeket hegedűre, zongorára írtak. Szinte éreztem, ahogy megszólalnak bennem. Ráadásul kiderült, hogy amíg a fuvola nem szólista hangszer, addig én egy exhibicionista, „szolisztikus” hajlamú nőszemély vagyok. És sok fajta muzsika szólt bennem. Mindig is fontosnak éreztem, hogy kövessem a „belső” hangot, ami azt súgta nekem: még ha járatlan, nehéz is az út, de ez az enyém.
– A magánéletben is hallgat a belső hangra?
– Érdekes, hogy pont ezt kérdezi, mert mostanában gyakran gondolkodom ezen. Úgy látom, sokkal tudatosabb vagyok szakmailag. A magánéletemben elsősorban az érzelmek dominálnak: így ott könnyen megvezethető vagyok. Van ugyanis egy olyan tulajdonságom, hogy ha valakit szeretek, akkor nagyon könnyen rávetítek tulajdonságokat. Mégis olyan erős a vágy bennem, hogy iszonyatosan tudok hinni benne.
– Most az első házasságára céloz?
– Például. Kezdve azzal, hogy húszévesen férjhez mentem, beleestem minden csapdába, ami a szakkönyvekben meg van írva. Azért is írtam meg ezeket a könyvemben (Hangok mögötti világom – a szerk.megj.), hogy a nők tanuljanak a hibáimból. Minden bulváros túlzás nélkül, őszintén. Mintha csak a barátnőimnek meséltem volna,
– Ez példaértékű. A családon belüli erőszakról nemigen szeretnek beszélni a nők.
– Nálunk ez akkor kezdődött, amikor rájöttem, hogy a férjem (Somogyi István táltos-rendező –. a szerk.megj.) számára az én vágyaim, céljaim teljesen érdektelenek. Ő élte a saját életét, ami néha kettős élet volt. Amikor én elkezdtem lázadni, akkor kezdődtek a néha tettlegességig fajuló konfliktusok. Nem akartam, hogy a gyerekeim ilyen erőszakos légkörben éljenek. És én sem tudtam. Annyira kimerültem, hogy egy reggel például arra ébredtem, nem tudom mozgatni a lábam. Ez volt az, ami végleg meggyőzött, hogy egy hétéves és egy hét hónapos kislány anyukájaként ki merjek lépni ebből a mérgező kapcsolatból. A kezdet félelmekkel teli volt. Hogy fogok létezni két kicsi emberkével a világban? Hogy fogok talpra állni?!
– Így már érthető, honnan volt bátorsága anno, hogy beállítson az egyik bank igazgatójához azzal, hogy szponzoráljanak Önnek egy igazi mesterfuvolát.
– Mikor végre volt bátorságom lépni, és iszonyú munkával meg tudtam fordítani a sorsomat: nyílegyenesen elindultam felfelé. Megkaptam életem első mesterhangszerét, sikerült egy olyan Grammy-díjas világsztárral együtt dolgoznom,, mint Al di Meola, és sikerült színpadra vinni a Carment…
Ezt a mai napig csodaként élem meg. Hálás vagyok a sorsomnak mindezért – de a fájdalmaimért is. A szenvedés megtapasztalása kellett ahhoz, hogy hitelesen el tudjam játszani Carment, hogy jobb ember, igazabb művész legyek.
– Mintha évekkel később azt hallottam volna a tévében, hogy ellopták Öntől az aranyfuvoláját. Egyébként ezt a hangzása miatt hívják „királynőnek”?
– Életemben először, egyetlen percre hagytam a kocsimban a fuvolámat. Aki ellopta, már egy ideje követhetett. Az óvoda előtti porta szolgálatos pontos személyleírást adott a tolvajról – mégsem fogták el. Azonnal nemzetközi körözés indult, de soha nem került elő a hangszer. Egy számozott mesterhangszer volt, amin csak mesterember tud játszani. Egy művész nem vesz lopott hangszert! Ez a történet annyira megviselt, hogy mélypontra kerültem, és abba akartam hagyni a zenélést. A barátok – és az álmaim segítettek. Megkaptam az új hangszert: egy igazi „királynőt“. Érdekes, hogy ugyanúgy kézzel, ugyanannál a japán Muramatsu cégnél készítették. Mégis más a lelke, másképpen kell fújni. Hihetetlenül nehéz rajta játszani, fizikailag is fel kellett nőni hozzá. Viszont pont a benne rejlő erő teszi lehetővé, hogy kiállhatok vele tízezer ember elé az arénába… Ráadásul az aranynak semmihez sem hasonlítható,.fantasztikus rezgése van. Ennek ellenére a mai napig nem értem a lopást! Hiszem, hogy, mindennek megvan az oka és a miértje. És én a mai napig nem értem, miért lopták el tőlem az első mester hangszeremet.
– Jól érzem, hogy Ön hisz a spiritualitásban?
– Nagyon. Biztos vagyok benne, hogy semmi sem történik velünk véletlenül. Furcsa energiák irányítják néha az életünket. Szerintem aki nem érzékeli a spirituális világot, az nem tud jó művész lenni.
– Ha jól tudom, a férjét is egy sorsszerű véletlen kapcsán ismerte meg.
– Valóban, de Gyuri (Vígh György, a Nők Lapja újságírója – szerk.megj.) nem a férjem. Az első esküvőmön úgy éreztem magam, mint Julia Roberts az Oltári nőben. Kezem-lábam reszketett. Nem vagyok házasodós típus. Pont az a csodálatos ebben a kapcsolatban, hogy míg másokat az egzisztencia, a gyerekek, a kötelesség tart össze, addig mi már tíz éve azért vagyunk együtt, mert nagyon szeretjük egymást. Ki tudja, hogy alakult volna a sorsunk, ha akkor nem mondok igent az interjúfelkérésére? Gyuri eljött hozzám, és pár hónap múlva már együtt éltünk...
– Hollywoodi történet?
– A sok „dráma“ után mostanra sok minden lecsendesedett bennünk. Együtt élni, közösen megoldani a hétköznapokat: az egy „munkás“ dolog. Nagy tanulás, ami örökké tart. Ráadásul én, mint általában a szenvedélyes emberek, nem vagyok könnyű eset. Például a nyaralások alatt is minden nap gyakorlok. Gyurinak el kellett fogadnia, hogy nálunk a hangszer családtag. Amikor a Carmenre készültem, színészi tapasztalatok hiányában beleragadtam a szerepbe.Szerencsémre a párom ezt is humorral vette, és néha megkérdezte: „Nem cserélhetnénk, és nem lennél inkább te a Don José?“
– Nem csupán egymáshoz kellett alkalmazkodni, hiszen mindkettőjüknek volt már két, összesen négy gyermeke.
– Valahogy a gyerekek könnyebben vették az akadályokat. Gyuri gyermekei nem éltek velünk, csak a hétvégéket töltötték nálunk. Most meg már, hogy nagyok (Luca pszichológiát tanul, Matyi pedig idén érettségizik), jönnek-mennek. Gyuri is megtalálta a közös hangot a lányaimmal.
Pedig neki nehezebb volt, mert míg hármasban éltünk, annyira egymásra hangolódtunk, hogy teljes fegyverzetben állunk minden külső behatolóval szemben.
– Egyik lánya sem kapott kedvet a fuvolázáshoz?
– A nagyobbik lányom a színészi pályát választotta. A kisebbik lányom, Lili operaénekesnőnek készül.
– Azt, hogy milyen ismert szülők árnyékában felnőni, Ön is megtapasztalta, hiszen édesapja Horgas Béla költő, édesanyja Levendel Júlia író.
– Ők zártabb, értelmiségi életet éltek. Csodálatos barátokkal. Óriási dolog volt olyan emberek közt felnőni, mint Eörsi István, Mészöly Miklós, Polcz Alaine....
– Míg szülei könyveikkel gazdagították kultúránkat, addig Ön előadásaival, lemezeivel, aréna produkcióival.
– Most is készülök egy nagyszabású aréna produkcióra, amiben reményeink szerint Sting lesz a partnerem. Emellett dolgozom a huszonötödik albumomon – ami határkő. Hiszek benne, hogy a sors olyan terheket rak ránk, melyeket elbírunk.
