A Jóistentől a születésünkkor tehetséget, a családunktól és a hazánktól értékrendet kapunk. Ezeket vagyunk hivatottak kibontakoztatni egész életünkben – vallja a somorjai származású Méry Rebeka (30), akit néhány hete népművészet és közművelődés kategóriában Junior Prima Díjjal tüntettek ki Budapesten. A fiatal előadóművész apai ágon kántortanító felmenőkkel rendelkezik, anyai ágon pedig a Nyitra melletti, a szórványmagyarság néphagyományában gazdag Nagykér községhez kötődik. Zenei útját ezzel az örökséggel mégis egyedül járta be. Hogyan fonódott össze a sorsa a néphagyománnyal és a népdalénekléssel? – beszélgetésünk során ilyesmiket kérdeztünk tőle.
Méry Rebeka (29) a közelmúltban Ha én énekelek címmel felvidéki magyar népzenei lemezt adott ki, emellett saját ruhakollekciója megvalósításán dolgozik. A Felvidéki Fehér fantázianevet viselő márka debütáló darabja Rebeka menyasszonyi ruhája volt. (Fotók: Szűcs Ágnes)
– Kezdjük talán a legelején. Mikortól része az életednek a népzene?
– A népművészet a gimnázium évei alatt kezdett mélyebben érdekelni. Megragadott a népdalok régiségének szépsége, értéke, jelképrendszere, s megtetszettek a motívumai. Sokat olvastam a folklorisztika egyéb területeiről, a népszokásokról. Az éneklés pedig gyerekkorom óta jelen volt. Otthon is énekelgettünk, zenét hallgattunk, majd a templomi énekkarban énekeltem, a zeneiskolában pedig zongorázni tanultam. Később ugyanitt klasszikus énekre iratkoztam be Németh Imréhez. Tőle sokat megtudtam a népdalokról, azok eredetéről, s a gyűjtéseiből megismert népdalok világa egyszerűen magával ragadott. A régi zenét, az archaikus típusokat általa ismertem meg. Ő irányította a figyelmemet a régi stílusú énekek szépségére. A középiskolai évek alatt azért könnyűzenei formációkat is kipróbáltam, kerestem az utamat. Majd Budapestre kerültem, ahol az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a néprajz szakot, de mellette végig az életem része volt az éneklés. Azokban az években már határozottan éreztem, hogy a népdalokkal szeretnék foglalkozni, csak még nem rajzolódott ki, milyen formában. Az egyetemen a tudományosabb oldalát ismertük meg a folklór hagyományának, társadalomtudományi szinten vizsgáltuk az egyes elemeket. Ezt a tudást a mai napig kamatoztatni tudom. Viszont ez nekem még nem volt elég. Amikor Agócs Gergely (felvidéki származású népzenész, népzenekutató, érdemes művész – a szerk. megj.) tartott nálunk vendégelőadóként népzenei órát, sokat tanultunk a régi rétegről, az új rétegről, a különféle gyűjtésekről. Akkor éreztem, hogy én ezeket a dalokat szeretném énekelni. Mivel a hangképzésem akkor még nem volt elégséges, magánénekre jártam, népi éneket és citerázást tanultam az Óbuda Népzenei Iskolában, majd a Ward Mária zeneművészeti szakközépiskola OKJ-képzésén népzenész szakképesítést szereztem.
„Az archaikusság valamiféle ősi tudást mozdít meg bennem. A régi stílusú népdalok az ereszkedő dallamvonalról, a kvintváltó szerkezetről, a pentaton hangsorról ismeretesek, s én ezt érzem a zenei anyanyelvemnek. Van egy gyönyörű Gáts-citerám, amelyet apukámtól kaptam a pályám elején. Varázslatos a hangzása, legszívesebben ezzel kísérem az énekemet” – meséli Rebeka, aki zongorán és gitáron is játszik. (Utóbbit autodidakta módon tanulta meg.)
– Milyen zenei korszakok vezettek a mostani sikereidhez?
– Kezdetben a somorjai Duna Folk Banddel énekeltem: a vonós formáció a Csalló Néptáncegyüttest kísérte, s énekes-hangszeres összeállításokat, interaktív népzenei műsorokat készítettünk. Mellette pedig Németh Imre Gaudium régizenei együttesében is közreműködtem, amelyben balladákat, népénekeket énekeltem. A budapesti éveim elején aztán a Tindiazenekar énekese lettem: ez egy nagyon szép, öt éven át tartó időszaka volt az életemnek. A moldvai népzenében is fellelhetők a középkori zenei elemek, régebbi stílusú, egyházias jellege is van. A moldvai csángók identitását ugyanis sokáig a mély katolikusság határozta meg, így sok hasonlóságot lehet felfedezni a zoboralji archaikus népdalok dallamvilágával. A következő állomás pedig a Sacra Folk zenekar volt, amely egy népi ökumenikus dicsőítő együttes. Itt a mai napig aktívan énekelek: népénekeket adunk elő népzenei aláfestéssel, tavaly pedig egy katolikus böjti műsort is összeállítottunk. A „Miért szeretlek titeket” című népi passió Jézus Krisztus szenvedéstörténetét mutatta be archaikus népi imádságokon, egyházi népénekeken, instrumentális dallamokon keresztül. Összességében mindegyik korszakom által rengeteget fejlődtem: ezek a tapasztalatok kellettek ahhoz, hogy megérjek, megérkezzek.
– S mikor fogalmazódott meg benned, hogy saját dalokat is írj?
– Szerintem minden művészben benne van a vágy, hogy valami saját dolgot alkosson, s ez velem sem volt másként. 2022-ben jelent meg az első kislemezem Messzire címmel, majd a Világolj, s még három másik dal következett. Leginkább az álomszerűen sejtelmes hangzás, a dúdolás, a zenei puritánság jellemzi a stílusomat, ami a dreamfolk kifejezéssel írható le. A szövegek költői képekből, népdalfoszlányokból építkeznek. Míg a népzene nálam az értékőrzésről szól, s egyfajta hivatásként élem meg, addig a saját dalaimat a művészi kibontakozásomnak tekintem.
Ha én énekelek címmel jelent meg Rebeka első felvidéki magyar népzenei lemeze. A címét egy zoborvidéki népdal kezdőszövege adta, és felvidéki magyar népzenei összeállítások szerepelnek rajta – többek között Kodály Zoltán és Ág Tibor gyűjtéseiből.
– A koncertjeid leggyakrabban szakrális helyeken valósulnak meg. Mi ennek az oka?
– Gyönyörű régi templomaink vannak. Ezek olyan térélményt és hangzást nyújtanak, amellyel egy művelődési ház nem igazán veheti fel a versenyt. Itt az autentikus műfaj sokkal természetesebbnek, emberközelibbnek hat. Vallásos emberként továbbá azt gondolom, hogy a művész egyfajta közvetítő is az előadásaival. Amikor egy templomban kiállok az emberek elé, üzenetet adok át nekik, amiért felelősséggel tartozom. Ember és emberfeletti, ember és ember közötti kapcsolatok kerülnek felszínre ilyenkor.
– Magány, útkeresés, elvágyódás... Saját dalaidban ezekről a témákról is énekelsz.
– Szövegeimben a húszas éveim érzésvilága fejeződik ki. Nehéz ma fiatal nőnek lenni, főként, amíg az ember keresi önmagát. Miután Budapestre költöztem, az életemet állandó bizonytalanság jellemezte: nem tudtam, mihez is szeretnék kezdeni. A városi lét, a mai modern életmód könnyen magával rántja az embert egy folyamatos körforgásba, mókuskerékbe, és az igazi célok elvesznek. Ha valaki egy kicsit is kilóg, mert másképp áll a dolgokhoz, már nincs is helye ebben a rendszerben. Visszatekintve örülök, hogy mélységeket is átéltem, hiszen ezek egytől egyig hozzám tettek. Krízisek idején viszont nélkülözhetetlen, hogy legyen egyfajta megtartó erő mögöttünk, amelyre támaszkodhatunk. Utóbbi volt számomra a zene. A dalaim a nehézségeken való túljutást idézik, talán lezárásai is a húszas éveimnek.
„Régen az ember közösségbe született, s nem egyedül kellett felépítenie önmagát. Ezzel szemben ma régimódinak tituláljuk a gyökereinket, és el akarjuk hagyni őket... Fontos a megújulás, a világ iránti nyitottság; gyökereink nélkül viszont a legfontosabbat: önmagunkat veszítjük el.”
– Ezért énekelsz sokszor a szomorúságról?
– Úgy érzem, ha megnyílok a zenémben, azzal másoknak is erőt adhatok, a zenének ugyanis gyógyító ereje van. Sokszor a legmélyebb dallamok, a nehezebb szövegek hatnak ránk leginkább – csak hagyni kell, hogy megérintsenek minket. A mai életmód egyébként is kevés alkalmat kínál a lelassulásra és arra, hogy más szemszögből tekintsünk az életünkre. Nemrég egy női workshopon adtam elő a dalaimat, ahol a természetre hangolódás és a nőiség megélése volt a téma. Megindító volt látni, mennyire tudnak kapcsolódni mások is ehhez az érzésvilághoz, rengeteg fiatal nő keresi ugyanis a helyét ebben a világban. Az persze, hogy a szomorúságról énekelek, még nem jelenti azt, hogy szomorúságban is élek. Sőt!
– Elmondhatjuk, hogy most már a helyeden vagy?
– Úgy érzem, kezdek megérkezni. Időközben férjhez mentem, nemsokára megszületik az első gyermekünk, s az Eger-közeli Noszvaj településen képzeljük el a családi életünket. Vagyis új kihívások és örömök elé nézünk a férjemmel, aki szintén zenész (Fehér Viktor, a Kerekes Band alapító tagja – a szerk. megj.). Egy korszakot az életemben lezárok, de a hivatásomat folytatom tovább. Ebben nagy megerősítés az idei Junior Prima Díj: óriási lendületet ad a jövőre nézve, hogy a munkám mások számára is értékes.
– Gyönyörűek a fellépőruháid. A megjelenésed is szerves része a művészetednek?
– A színpadi jelenlét egy külön műfaj, az előadóművész ugyanis nemcsak zenei, de vizuális élményt is nyújt. Régen a viseletnek szimbolikája, jelképrendszere volt. Megvolt, hogy milyen alkalomhoz milyen ruha illik: a színek a korosztályt szimbolizálták, s a viselet az illető társadalmi helyzetéről is sokat elárult. Én mindig is szerettem szép ruhákban énekelni, a fellépőruháimat is ez szerint válogattam össze. Egy idő után viszont letisztult bennem, hogy a fehér az a szín, amely a zenei mondanivalómhoz a leginkább illik. Valamint elkezdtem megvalósítani egy saját ruhakollekciót is, amely a Felvidéki Fehér fantázianevet kapta, s első darabja a menyasszonyi ruhám volt. Adott volt az alkalom, megterveztem. Saját magam elkészíteni nem lett volna szerencsés, mert van az a mondás, hogy a menyasszony elvarrja a szerencséjét, vagy a menyasszony annyi könnycseppet hullajt majd el, amennyi öltéssel varrta meg a ruhát. Viszont a ruhát én álmodtam meg. A fehér ruha egy A vonalú, egyszerű, kétrészes ruha, az ingvállakon és a kezén egy zoborvidéki fehér hímzés található: ez egy keresztszemes vagdalt metélthímzés, a hímzések végén pedig vert csipke. Autentikus is, rusztikus is, maga a vonalvezetés pedig elegánssá teszi. Egyszerűen, de egy kicsit elegánsan szerettem volna magam kifejezni. Az ingvállakat Pindesová Balková Silvia készítette el, a ruha kivitelezését pedig egy varrónőre bíztam. Jelképes ruha is, és az első tervezett darabja a készülő kollekciómnak.
„A menyasszonyi ruhám egy A vonalú, kétrészes darab volt, a vállán és a kezén egy zoborvidéki keresztszemes vagdalt metélőhímzéssel. Az ujjvégekre pedig vert csipkehímzést álmodtunk meg. Egyszerre volt autentikus és rusztikus, a vonalvezetés pedig elegánssá tette.”
– Mit lehet tudni a kollekció készülő darabjairól?
– Szeretném, ha olyan fenntartható ruhadarabok készülhetnének, amelyek a helyi értékekből és az egykori néphagyományból merítenek, letisztultságukkal viszont a jelenkorban is megállják a helyüket. A kollekcióba építettem például a zoborvidéki hímzést és a magyarbődi brokátselyem szoknya formáját, a hímzéseket és a motívumokat viszont úgy használom fel, hogy azok hordható darabok legyenek. Nemrégiben részt vettem a „Mesterek és inasok” viseletkészítő képzésen, ahol Berzeviczy-Fehér Jánosné volt a mesterem. Nemcsak elméletben, de gyakorlatban is rengeteget tanultam a palóc népviseletről, hiszen a workshopon sokat varrtunk és hímeztünk.
– Néphagyományokban jártas emberként hogyan éled meg a karácsonyi ünnepeket?
– Szeretem a karácsonyi ünnepkör hangulatát, s hogy a mélyebb, archaikus népénekek mellett a kedves szokásdallamok is megjelennek a népzenében. Mivel régen télen kevesebbet dolgoztak az emberek, rengeteg szokás kialakult a hosszú, sötét estéken. Az adventi időszak mellett a jeles névnapok hagyományát is tartották: legismertebb a boszorkányos Luca-napi népszokás, de a Borbála-napi szerelmi varázslást is ide lehetne sorolni – amikor is a lányok jóslásokat, jövendöléseket végeztek. A karácsony pedig elsősorban a vallásról szólt. Az emberek megélhették a vallásosságukat, rorátékra jártak, ami a népénekekben is visszaköszön.
Sok gregorián ének latinul szólt a templomban, amiért egyfajta misztikusság lengte körül a miséket. Ennek fényében jelent meg a Dicsérjed az Istent című felvidéki népénekes-vallásos zenei lemezem, amelyben zenésztársaimmal a fő katolikus ünnepkörök népénekeit mutatjuk be, kezdve az adventi és a karácsonyi énekekkel, mindezeket népzenei gyűjtésekből és népzenei hangszereléssel feldolgozva.
– Szentestén születtél, egy ötgyermekes nagycsaládban nőttél fel. Mennyire maradtak meghatározó emlékeid a családi karácsonyokról?
– Vallásos nevelésben részesültem, s pontosan emlékszem a készülődésre: hajnali misékre jártunk, templomi műsorokban szerepeltünk, otthon pedig karácsonyi dalokat énekeltünk, sütöttünk, fát díszítettünk. Leginkább azonban a várakozás varázsát szerettem, hiszen a lelki felkészülés adja meg az ünnep valódiságát. Az apró szokások, a befelé fordulás, a fogadalmak éppúgy fontosak, mint a külsőségek, az ajándékozás. Tudatosan kell ezekre időt szánni. Szentestén mindig megtartottuk a szokásos hagyományokat, és nem maradhatott el a születésnapi tortám sem. Csak azután jött az ajándékozás. Egy nagyobb családban, ahol több ember él együtt, mindig akad feszültség – a nap végére viszont mindenki lecsendesült, és szeretetben éltük meg a karácsonyt. A fénypont pedig mindig az éjféli mise volt. A férjemmel eddig főként a szülőknél karácsonyoztunk, de az ünnepre való készülődés fontossága megmaradt. Már nagyon várom a saját családom karácsonyait, amelyeken tovább éltethetjük ezt a fajta lelkületet és az otthonról hozott hagyományokat.
– Jól sejtem, hogy ez a tiszta egyszerűség végigkísér az életed minden területén?
– Törekszem rá. S ezt talán még kiegészíteném az emberi értékekre való odafigyeléssel, illetve a természethez való kapcsolódással. Sajnos, a mai világból kiveszőben van az egyszerűség – ami a mindent túlbonyolító gondolkodásunkra is érvényes. A zaj, amelyben élünk, sajnos elviszi a fókuszt az igazán lényeges dolgokról. A néphagyomány és a népzene viszont segíthetnek visszatalálni az alapokhoz: a tiszta, egyszerű, értékekhez.
