– Hű! – szalad ki a számon, ahogy belépek a kis műhely előcsarnokába. Az utcafrontra néző, hangulatos kirakat és a benne helyet kapó cipellők előrevetítik, hogy odabent különleges élmény vár ránk. Mintha a legmenőbb dizájnboltban lennénk! Pedig Dunaszerdahelyen vagyunk, Németh Serbák Zsuzsanna (37) cipőtervező birodalmában.
Óriási ablakok, amelyek zuhogtatják a fényt, a berendezést fehér-bézs színben tartva. A műhelyben már a funkcionalitásé a fő szempont, középen egy tervezőasztal áll; mögötte katonás rendben mérőszalagok, kalapácsok és ecsetek sorakoznak. Megtalálható itt minden, amire csak egy cipőkészítőnek szüksége van! Zsuzsa nem csupán tervezi, de maga is készíti márkája, a Zuzana Serbák cipellőit. (Ez egyébként nem szokványos.) Itt minden cipő kézzel készült bőrcsoda, finom kialakítások és letisztult formák jellemzik; a kényelem pedig alapszempont. Vajon hogy telnek egy cipőtervező mindennapjai? Nézzünk be együtt a kulisszák mögé!
Zsuzsára egyébként évekkel ezelőtt találtunk rá, mikor egyik mesterműve a New York-i Brooklyn Múzeumban szerepelt egy kiállításon, Manolo Blahnik és Louboutin cipői mellett. Hűha, ez nem semmi, lelkesedtünk. Főleg miután kiderült, hogy alig pár háznyira lakik a szerkesztőségünktől, s imád hétköznapi cipőket is tervezni.
– A műhelyt együtt álmodtuk meg a férjemmel, aki szintén kreatív ember. Előtte sokáig a szülői házunk pincéjében dolgoztam – kezdi Zsuzsanna. – Épp finiselünk, s reményeink szerint nemsokára megnyithatunk. Az álmom ugyanis egy pop up boltocska, nyitott napokon látogatókat is szeretnék fogadni. Az első helyiséget úgy rendeztük be, hogy showroom, vagyis kiállítóterem jellege legyen, a hátsó teremben pedig megtekinthető, hogy történik a varrás, préselés, csiszolás. Merthogy cipőim helyben készülnek, a tervezéstől a kivitelezésig én csinálok mindent.
Részlet a Zsuzsával készített régebbi interjúnkból: „Saját cipőket egy ideig nem fogok tudni készíteni, már a várandósságom alatt sem tudtam. A cipőkészítés fizikailag nagyon megterhelő. A célom, hogy felépítsem a márkámat. Nem tartom helyesnek, hogy a divat ilyen gyors lett. Számomra nem a félévente változó trendek követése a fontos. Éltem Prágában, Pozsonyban, Olaszországban – viszont nemrégiben felelős döntést hoztunk, hazaköltöztünk férjem falujába, Nyárasdra. Szeretnénk biztonságos környezetben felnevelni a gyermekeinket, közel a családhoz. Férjem szintén kreatív szakmában dolgozik, grafikus. És kicsit zenész... Szerdahelyen ismerkedtünk össze.”
– Pár évvel ezelőtt azt mondtad: saját cipőt most egy ideig nem fogsz készíteni. Ezek szerint most újra eljött a te időd?
– Mondhatjuk így is. (Mosolyog.) 2020-ban született meg a kisebbik fiam, így mostanáig az anyaság mindent vitt. Előtte pedig a NEHERA (szlovák divatmárka – a szerk. megj.) cipőrészlegét vezettem Pozsonyban. Elképesztően pörgős munka volt, de hálás vagyok érte, mert rengeteget tanultam. A NEHERA a párizsi divathéten, de Milánóban és Japánban is bemutatja a kollekcióit. A határidők szorításában éltünk, készültük a divatbemutatókra, közben terveztük az új kollekciót. A tervezés a munkám alig tíz százalékát tette ki, a maradék időben én tartottam a kapcsolatot a gyártókkal – Olaszországban, Portugáliában, de nálunk, Simonyban is gyártattunk. A végére, hogy őszinte legyek, hiányozni kezdett, hogy végre a saját kezemmel dolgozzak. Most, hogy a kisebbik fiam is óvodás lett, a márkámra összpontosítok, de dizájnerként is várom az új kihívásokat.
– Feltételezem, hogy most is összeszedett a napirended...
– Most lassabb a tempó, a munka kicsit monoton – hisz egyedül dolgozom –, de a gyerekek mellett így praktikus.
– Kinek készülnek a cipőid?
– Nőknek, főleg városi viseletre, minimalista stílusban. Nem használok például díszítőelemeket: az egyszerű megoldások és a geometrikus formák inspirálnak, viszont szívesen játszom a rétegekkel. Illetve néha kijövök valami látványosabb színnel. Itt, az asztalon vannak a legújabb kollekcióm darabjai. (Felemel egy pávazöld, rácsos loafert, vagyis papucscipőt.) Ezt a rácsos struktúrát többféleképpen variálom. Nem teljes a kollekció, mert a prototípusokat felvittem Pozsonyba, a Szlovák Design Centrum válogatójára. Nyáron javában az őszi kollekción dolgozom, s így tovább: mi, tervezők néhány lépéssel mindig a szezon előtt járunk.
– Régebben azt mondtad, a divat számodra nem jelent trendkövetést...
– Nem, az aktuális trend nem befolyásol. Néha persze végiggörgetem a dizájnoldalakat, de inkább csak azért, hogy képben legyek. A régi idők divatjából már szívesebben merítek, például hogy milyen megoldásokat használtak a 70-es években, s hogyan lehetne ezt a mai nyelvre és technológiákra lefordítani. A cipőipar ezerrel megy előre: jönnek az új technológiák és anyagok, nem könnyű velük lépést tartani. Időnként elutazom Milánóba, hogy rajta tartsam az ujjam a dizájn ütőerén: s nem mellesleg a kiállításokon közvetlenül a gyártóktól is lehet nyersanyagokat és komponenseket – például sarkakat, talpakat – vásárolni.
„Pár éve Olaszországba, Vigevanóba küldtem el két pár cipőmet egy cipőmúzeumba, az egyiket megvásárolták. A New Yorkba küldött cipőm ott szerepel Louboutin és Ferragamo cipői mellett – a kiállításról könyvet is megjelentettek. Ezekre az eredményeimre büszke vagyok. Roberto del Carlo az interneten talált rá a portfóliómra, s végül tervezőként alkalmaztak. Havonta egyszer mentem le hozzájuk – Pisa mellet van az üzem –, egyébként otthonról dolgoztam. Csodás munka volt, de már a hordható kategóriából.”
– Apropó: hol lehet ma Szlovákiában minőségi nyersanyagokhoz jutni?
– Én főleg maradék bőrrel dolgozom. A nagyobb cégeknél mindig kimarad egy kisebb tétel, azt meg lehet tőlük vásárolni – így mindenki jól jár, s nem veszik kárba a jó nyersanyag. A gyártóktól is rendelek, de szigorúan csak Európából, elsősorban Olaszországból és Csehországból. Rendre felkeresem a cseh nagyraktárakat is, hogy a saját szememmel lássam a felhozatalt. Cipőim prototípusát először mindig én viselem: használat közben könnyen rájön az ember, hogy mit kellett volna másképp csinálni. A cipőt nem lehet átszabni, mint a ruhát: hogy kényelmes legyen, itt mindennek ülnie kell. A cipőtervezőnek ismernie kell a láb anatómiáját, hisz elég egy kis hiba, s a lábbeli hordhatatlan lesz.
Maradék bőrt (dead stock) használok a szandáljaimhoz. A képen: narancsszínű olasz kecskebőr borjúbőr béléssel.
– Minden modelled állati bőrből készül?
– Igen, leggyakrabban kecskebőrt és borjúbőrt használok. Kipróbáltam más, alternatív anyagokat is, viszont mindig oda lyukadtam ki, hogy az állati bőrrel tudok a legjobban dolgozni. Ennél jobb, rugalmasabb, egészségesebb alapanyag kevés van. Az őszi cipők talpára persze gumit teszek, hogy ne ázzanak át. Mindig alaposan utánajárok, hogy a bőr milyen környezetből származik, mert nekem nem mindegy, hogy bántak előtte az állatokkal. Egyébként azt gondolom, hogy etikusabb kézi gyártásban, kis mennyiségben állati bőrt felhasználni, mint olcsó műbőrt tömeggyártásban. Nálam például nem fordulhat elő „túltermelés”. Illetve javítok is, szívesen teszek a cipőmre új talpat vagy javítom a kopást – amennyiben a vásárló igényli. A jövőt is ebben látom: redukálni kell a mennyiséget a minőség javára! Szeretnék a jövőben olyan cipősarkat vagy talpakat találni, amelyek újrahasznosított anyagokból készülnek, hogy még kisebb legyen a márkám ökológiai lábnyoma.
– Mennyi időbe telik, míg egy cipő a tervezőasztaltól eljut a kirakatig?
– Ezt nehéz megmondani. Aki alkot, ismeri a vajúdás folyamatát. Valamikor könnyen jön az ihlet, máskor kevésbé. Van, hogy az ötlet már megvan, de kicsúszik a kezemből, s addig-addig rajzolgatok, amíg fülön nem fogom. Olyan is van, hogy hirtelen beugrik a megoldás, így aztán az első papírfecnire, amit a táskámban találok, hamar ráfirkantom. Máskor felcserélődik a sorrend, előbb varrok, s csak utána jön a rajzolás – a rácsos cipőim például így születtek. Ha fejben és papíron már minden kész, 10-20 órába telik legyártani egy cipőt. Egy szandált lényegesen kevesebb idő elkészíteni, mint egy béléses csizmát.
A mi kedvencünk a Vero.
– Méretre is készítesz cipőt? Gondolok itt például azokra a hölgyekre, akiknek extrán keskeny vagy épp széles a lábfejük.
– Szívesen leveszem a méretet. Sőt, valamennyit utólag is lehet alakítani a cipőn.
– Minden cipőtervező kitanulja a gyártást?
– Három évig dolgoztam Olaszországban a Roberto del Carlo márkának. Ez egy kis cipőgyár, 40 alkalmazottal: a tervezéstől a kivitelezésig minden egy fedél alatt történik. Csodálkoztam, mikor az egyik kolléganőm elmesélte, hogy ők egyetemen nem tanulták a gyártást. Természetesen tisztában volt az egyes technológiákkal, gyártási fázisokkal, viszont nem tudta volna elkészíteni a cipőt.
– Szerinted ez hátrány?
– Szerintem igen. Ha magamból indulok ki, engem néha maga a konstrukció is megihlet. Tehát én nem csak azt tervezem meg, hogy nézzen ki a felsőrész vagy a cipőalkatrészek, hanem mindig az egészben gondolkodom.
Kollaboráció a prágai Chatty márkával.
– Melyik részét szereted leginkább a munkádnak?
– A változatosságot! Ötletelek, tervezgetek, hogy aztán a végén kézzelfogható darabok kerüljenek ki a kezem közül. Amivel kicsikét hadilábon állok, az a marketing. A prágai főiskolának sokat köszönhetek: kitűnő oktatást kaptunk, azt viszont kicsit hiányolom, hogy a márkaépítésről semmit nem tanultunk. A külföldi divatszakokon – Londonban, Párizsban – erre jóval nagyobb hangsúlyt fektetnek. Ebben fogok segítséget igényelni. Ja, hogy ne felejtsem, egyetlen dolgot nem készítek: kaptafát. Minden cipőhöz más kaptafa kell, más a balerinához, más a magas sarkú cipőhöz. Ezeket legyártatom, s mikor megkapom, alakítok rajta, a megrendelő igénye szerint: lefaragok belőle vagy magasítom, mikor milyen a láb.
– Az extravagáns látványdarabokat mostanra teljesen magad mögött hagytad? A diplomamunkád annak idején akkorát durrant, hogy azt még New Yorkban is meghallották...
– A vizsgamunkám annak idején sok dizájnoldalon megjelent, mivel a cipőkön különböző anyagokat – például bőrt, szilikont, karbonszálat – ötvöztem. (Karbont a versenyautók, hajók építésénél használnak, rendkívül könnyű anyag.) Ez akkor eléggé egyedinek számított, ezért sokat cikkeztek róla a szaklapok. Így jutott el a híre a New York-i Brooklyn Múzeum kurátoraihoz, akik kimondottan magas sarkú cipőket kerestek: végül beválogatták az egyik látványosabb darabom a tárlatba. Jó érzést volt, de élőben sajnos nem tudtam megnézni. Most elsősorban kommerszebb, utcai viseleteket tervezek, de ha érkezne megbízás egy látványdarabra, nem mondanák nemet rá.
A híres diplomamunka
– A látványdarabok tervezésénél milyen szempontokat kell figyelembe venni?
– Különbséget kell tenni a kifutóra és a hétköznapi viseletre tervezett darabok között. Az előbbinél az ötlet a fontos, a kreativitás, hisz úgymond kreációról van szó. Itt szabadjára engedhetjük a fantáziánkat, kísérletezhetünk – az eredmények aztán leképeződnek, leszivárognak a hétköznapi viseletek világába is. Így működik a divat. Az a fontos, hogy a cipő a kifutón minél extrábban mutasson! Mivel nem utcai viseletre készül, a praktikus szempontok másodlagosak. Nem kell azzal foglalkozni, hogy mi lesz, ha esőben elázik, s nem kell kifejezetten kényelmesnek lennie, hisz pár percig van a modell lábán. Fontos persze, hogy a modellek azért tudjanak benne járni, illetve passzolnia kell a divatbemutató arculatához – a díszlethez és a ruhákhoz. Ettől eltekintve viszont ez az a „műfaj”, ahol a cipőtervező leginkább szabadjára engedheti a fantáziáját.
– Mi az, ami ennyire megragadott téged a cipők világában?
– A cipő egy aprócska műtárgy. 17-18 éves lehettem, amikor már pontosan tudtam, hogy ezzel szeretnék foglalkozni, de akkor még úgy terveztem, hogy táskáim is lesznek. Ezt a vonalat aztán később elengedtem. Meg aztán: annyi teendőm van a cipőkkel, hogy nincsenek szabad vegyértékeim! (Mosolyog.)
– Valaki, aki ennyire ért a cipőkhöz, hogyan reagál, mikor szembe jön vele egy silány minőségű darab?
– Megmondom őszintén, nem igazán járok fast fashion boltokba, az emberek lábát pedig nem vizslatom. De azért itt is akadnak szép, precízen elkészített lábbelik.
Nyilván látom, hogy az ár miatt hol csíptek le a minőségből. Az is tény, hogy egy rossz cipő deformálhatja a lábfejet. Egyébként nem vagyok cipőmániás, de én is nőből vagyok, s van, hogy megtetszik valami az üzletben.
– Összességében mit gondolsz: nehéz ma Szlovákiában cipőtervezőnek lenni?
– Szlovákiában sajnos – a túracipőktől és a munkavédelmi cipőktől eltekintve – nem igazán pörög a cipőipar. Kevés a kisgyártó, sőt olyat sem nagyon találni, aki legalább az alkatrészeket – sarkakat, talpakat – elkészítené. Hiába gondolkodom tehát csak abban, hogy én tervezek, a gyártást pedig kiadom másnak, erre egyelőre csak külföldön van lehetőség. A másik nehézség pedig az, hogy Pozsonyt és környékét leszámítva nem túl széles az a vásárlói kör, amelyik nyitott a slow fashion divatra. Tehát már az is kihívás, hogy megtaláljunk egymást a potenciális vásárlóimmal. Egyelőre igyekszem feltérképezni a gyűjtőoldalakat, hogy kivel lenne érdemes együttműködni; ugyanakkor tudom, nem feltétlenül szerencsés cipőt rendelni az internetről. Hisz én is fel akarom próbálni a cipőt, amit megveszek. Szóval rengeteg tervem és álmom van. Ám hogy a kérdésre válaszoljak: igen. Nem könnyű ma Szlovákiában cipőtervezőnek lenni, de én nem lennék semmi más.
