Azt, hogy a mai gyerekeknek több játékuk van a kelleténél, már mindenki tudja. Hány játék kell egy gyereknek? Nehéz megtalálni az arany középutat.
Az aranyórát láncostul már régen megkapták, a mobil is letudva, hiszen gyerekeink lassan okostelefonnal a kezükben jönnek világra. A játékügy a mi ügyünk, hiszen nem a gyerekek vásárolják maguknak a temérdek színes játékcsodát, hanem mi, felnőttek. Végletekben gondolkodunk, pedig egy apró „meglepi” néha többet jelent, mint egy hiper-szuper önjáró holdautó. Nemrég egy szülinapi zsúron vettünk részt a gyerekekkel, ahol a kis ünnepelt (7 éves) a szüleitől pénzt kapott ajándékba. „Már nem tudunk neki mit venni, mindene megvan” – mondták a szülők széttárt karokkal.
(© Eli Rezkallah)
Több játék, még több nyafogás, avagy mennyi inger éri a gyereket?
Mi, kisgyerekes családok szívesen járunk össze, mert ezzel két legyet ütünk egy csapásra. Egyrészt öröm, ha csemetéink ismerkednek egymással, másrészt közben mi, felnőttek is jót beszélgethetünk. Ám alig kezdjük el a csevejt, a gyerekek máris hajba kapnak. Aztán még valamin, majd még valamin... Lökdösődnek a zenélő hintaló mellett, toporzékolnak a Barbie pipereasztal előtt, ráncigálják a játék mosógépet. Gyors snittben ideges jelenetek váltják egymást. Mi, szülők odasietünk igazságot tenni, ami azt jelenti, hogy harmadik nekifutásra sem tudjuk befejezni a sztorit, amibe éppen belekezdtünk. Mindegy, a sava-borsa már úgyis odavan.
Első gyerekes anyukaként sokáig nem volt számomra világos, mi okozza ezt a zaklatottságot. Azt gondoltam, hogy a kétéves gyerekek mind ilyenek, ha együtt játszanak. Valahol érthető, hogy gyermekünk sandán (hisztisen?) reagál, mikor a szomszéd kislány épp az ő játékait ölelgeti, pakolgatja... Ám az évek múlásával a hisztik számának csökkenő tendenciát kéne mutatnia. A tengersok játék a nagyobb gyerekeket is bepörgeti. A mai gyerekek már többet nyafognak, mint játszanak, pedig ennek éppen fordítva kéne lennie.
Hiszen a játékok lassan elárasztják az egész házat, kiömlöttek a gyerekszobákból, ma már mindenütt játék van! Nemhiába fakad ki a szülő: Jó dolgotokban már az sem tudjátok, mivel játsszatok! Előttetek van száz játék, ti meg ezen a vacak kulcstartón vitatkoztok!
Honnan gyűlik össze az a rengeteg játék?
Sokszor egy kétéves kislánynak mindene megvan, amire egy jól felszerelt háztartásban szükség lehet – az összes konyhai eszköz kicsinyített másától a fodrászkészletig. A fiúknál is eszméletlen mennyiségű autó, dínó vagy játék szerszám hánykolódik. A kertben sem jobb a helyzet, a bőség zavara fogad bennünket kint is. A trambulin mellett ott sorakoznak a tologatható, lábbal hajtható triciklik, motorok, talicskák. A minap egy szülinapi „buliban” a két nagyobbik lányom rábukkant egy jópofa edénykészletre, mire a házigazda anyuka megjegyezte: „Ja, azt mi vettük neki, hogy azért tőlünk is kapjon valamit.” Kiderült, pár buzgó rokon nem bírta kivárni a nagy napot, és már a születésnapja előtt „megköszöntötték” az egyéves Zsókát a legpompásabb babakocsival.
Mindenki ajándékozni akar!
A barátok, a szomszéd, az unokatestvér, a nagynéni, a keresztmami, az ovis barát szülei. A télapó a „piros alma, mogyoró” helyett egy regiment csomagot szétosztogat, hiszen az összes rokon készült valami csekélységgel. (Ilyenkor találom szembe magamat a gyerekek kérdéseivel: Hogyan lehetséges ez? Hiteles-e az olyan Mikulás, aki december folyamán bármikor és bárhol felbukkanhat.) A rokon nagynéni erre hivatkozik: „Ugyan, csak 4 euróba került!” Igen ám, de ugyanezt gondolja a szomszéd néni, a dadus, a nagymama, a sógornő és a barátnőnk is... Ráadásul egy kisgyermeknek még nincsen pénzfogalma. Ő csak azt látja, hogy kapott egy újabb pónit. (S azt hiszi majd később is, hogy neki alapból kijár a még több póni – ami a vég és romlás kezdete lesz szép felnőtt életében.)
Mindent vagy semmit
Lassan elfelejtjük, hogy a gyermekek milyen tiszta lélekkel élik mindennapjaikat. Felcsillan a szemük, mikor este meglátják apukát, és felhőtlenül tudnak örülni egy semmi kis kavicsnak, amit a mókás nagyapa húz elő a zsebéből. Ők még hisznek a mesékben. Aztán jövünk mi, felnőttek, és a sok tárggyal megfosztjuk őket az örömtől. A játék kasszagépet már az előtt megkapják, mielőtt egyáltalán vágyni kezdenének rá. Szó szerint nem tudnak mire várni...
Egyedül nem megy!
Manapság egyre gyakoribb, hogy a gyerekek nem tudják feltalálni magukat, játék közben végig ott kell asszisztálni mellettük. Vagy a gyermek ott kering a szülő körül, mint egy kisbolygó. Természetes, hogy a kicsik szeretik anyucit, és lelkesen megmutatnak neki ezt-azt, amit éppen felfedeztek. Sok szülő úgy gondolja: nincs más út, az áldozatot meg kell hozni. Ám valójában a gyermeknek sem jó, ha mindig a szüleit „szekálja”, mert már csak így tud játszani. Hamar függőség alakulhat ki köztük.
A fagyi visszanyalt: a „full extrás” gyerekszobában elveszik a cél, a játék maga. Az önfeledt játékhoz szabadság kell, ám a gyerek mindig rajtunk csüng. Pedig az igazi, belefeledkezős, elmélyült játékélményt csak egyedül tudná megélni...
Mit tehetünk?
Az első néhány életévben spóroljunk a munícióval. Vásároljunk inkább kreatív tárgyakat, különböző anyagú kockákat, legókat és egyéb „építkezési” kellékeket. A családtagokat is erre biztassuk. Olykor egy közös délután a játszóházban többet jelent, mint a huszadik kifestő. A gyerekszobában néhány kedvenc játék legyen szabadon elérhető, a többit lehetőleg tartsuk nagy dobozokban és kosarakban. Hagyjuk a kicsiket kibontakozni – ám mindig közösen pakoljunk el. Vagy legalább legyünk jelen, és irányítgassunk rakodás közben. Szakítsunk időt arra, hogy mindent közösen próbáljunk ki. Így kellemes emlékek szövődhetnek, és még tippet is adhatunk csemeténknek, hogy mit lehet kezdeni az új játékkal.
Vigyázzunk a „csak úgy” ajándékozással!
Ne fosszuk meg a gyermeket a különleges napok varázsától. Tudjuk, hogy mindenki szívesen továbbadja a kinőtt hintalovat, a triciklit és a zenélő kasszagépet. Ha elfogadjuk is ezeket, nem kell egyből átadni a gyereknek. S csak azért, mert ingyen van, nem kell mindent felsorakoztatni a kertben és a lakásban.
(© Eli Rezkallah)
Szabadulás a kacatoktól
Amikor egy áradat eléri a tetőzést, gátakat állítanak fel. Mikor a sok játékba szinte belefulladnak a gyerekek, a szülők kézbe veszik a nagy nejlonzsákokat – és a napköziknek, oviknak ajándékozzák. Csakhogy ők is túltelítettséggel küszködnek. Vajon nem túlzás, mikor egy kicsi gyereknek több zsákra való kiselejtezett játéka van? Mert mi nem tudjuk, hogy mennyi az elég. Túl sok játékot adunk a gyerekeink kezébe... Nem mai gondról van szó, persze, hiszen már a régiek is megkongatták a vészharangot!
„Nincs olyan víg vásár egy is a világon, mint a karácsonyi vásár... Az utcaseprő gyermeke ökölnyi karácsonyfájának s a rajta függő egy pár diónak, aranyfüstös papírburkában és rongyból készített kis babácskájának éppen úgy örvend, mint a gróf úrficska és kisasszonyka mesterséges és drága játékai s csecsebecséi nagy halmazának” – írta a Vasárnapi Ujság vagy 130 éve. Régen karácsonykor azt tartották: Tiszta örömet vásárol ilyenkor magának minden ember! Igazából a felcsillanó gyerekszemekre gondoltak, mikor megpillantják a fenyőfa alatt a vágyott játék lovat és játék babát vagy a „christkindlit”, az angyalfiát. Az ajándékozást régen nevelési eszköznek is tekintették: a „jó viselkedést” jutalmazták vele.
