„Vegyünk egy harangot” – kérlelte a lány a fiút, miközben fázósan a karácsonyi vásár bódéi között sétáltak. Az első közös karácsonyukra készültek.
A lány szívét melegség járta át, visszaemlékezett gyerekkora karácsonyaira. Az ajándék érkezését mindig halk csengettyűhang jelezte – náluk nem a Jézuska hozta az ajándékokat. Bár később rájött a turpisságra, hogy anya csenget, nem az angyalok, a hagyomány megmaradt. „Olyat szeretnék, amelyik szépen csilingel” – mondta a lány. A fiú bólintott, és közösen kiválasztottak egy kicsi réz harangot. „Az első” – bújt a lány a fiúhoz. Érezte, hogy jó helyen van, ezentúl ők már egy új család.
A következő évben a lányból anya, a fiúból apa lett: a nagy karácsonyfa alatt egy apró szempár is tekingetett a fa csúcsa felé. Ő volt a kisfiú. A kis rézharang ott állt az asztalon. Mikor eljött az idő, anya csilingelt vele egyet. És ez így ment minden karácsonyeste. Év közben pedig, ha elutaztak, a turistás kirakodóvásárokon mindig választottak egy újabb harangot. Így lett karácsonykor egyre több, vidáman csilingelő csengettyűjük.
Apa csomagjából is mindig előkerült egy harang, ha dolgozni küldték távoli országokba. Sok szép emlék letéteményesei voltak ezek a harangocskák. A kisfiú nőtt, cseperedett, s apa egyre többet volt távol. Anya vigasztalta a fiút: „Ne félj, apa nemsokára hazaér. Biztosan hoz egy újabb harangot neked és nekem.”
Úgy is volt, és apa egyre messzebbre utazott. A harangok gyűltek, gyülekeztek, s már nem fértek el az ünnepi asztalon. Közben egy szép, nagy házba költöztek, anya pedig felvetette, hogy rakják ki őket a kandallópárkányra. Nosza, a kisfiú sorba rendezte a csengő-bongó harangokat, anya meg fenyőgallyakból füzért font mögéjük: hirtelen friss fenyőillat töltötte be a karácsonyi díszbe öltözött nappalit...
A kisfiúból fiú lett, de addigra már annyi harangjuk volt, hogy a kandallópárkányon sem fértek el. „Vegyünk egy még nagyobb házat!” – kacagott a fiú, de persze nem vettek. „A zongora teteje széles, oda elférnének...” – mondta anya, aki mindig mindent megoldott. A fiú pedig várta a következő karácsonyt. Az is eljött. Békében, szeretetben.
A fiú – aki még messze volt a férfitől, de már nem volt gyerek – egyesével kipakolta a harangokat. Lehántotta róluk a papírt, mindegyiket megcsengette, és csak azután tette le a zongorára. Hosszan tartó művelet volt, de sebaj, belemerült abba a varázsba, amit neki minden évben a harangok hoztak el. Tudta, hogy ezt a békét többé már nem fogja érezni. Lerakta egymás mellé a harangokat, mind a negyvenet.
Középre tette a kis rézharangot, azt az elsőt! Anya eddig minden évben elmesélte a történetet, hogyan vették meg ketten apával: hogyan lettek ők egy család. A rézharangocska csilingelt mind közül a legszebben, bár fénye kissé már megkopott. Ezt a hangot sosem fogja elfelejteni! Vacsorára apa is megérkezett, csendesen ünnepelt a család. Majd ennek a karácsonynak is vége lett, a fiú gondosan összeszedte a harangokat.
Ez az idei elpakolás más volt. Végleges. Elbúcsúzott a harangoktól és a gyermekkorától. A vékonyan csilingelő, a zengő-bongó és a mélyebb, kolompszerű hangoktól, mindegyiktől, külön-külön.
E. A. Poe: A harangok
Szán ezüstcsengője cseng,
Csengve cseng,
Dallamában annyi víg,
jövő remény eseng.
Ezt, hogy csengi, csengi, csengi
Csillagszórta éjjelen!
Ritmusára százezernyi
Kristályszikra gyulladt fenn ki
Felragyogva szüntelen.
Hangja ring, ring, ring,
Mintegy rúna-vers szerint,
Zengve-ringva, csengetőn
A taktusokra peng,
Csengve cseng, cseng, cseng, cseng,
Cseng, cseng, cseng,
Felcsilingel, szíveinkkel játszva cseng.
