„Hát ez meg mi a fene volt?” – hüledeztem kidülledt szemekkel a Netflix előtt. 2019 szeptemberét írtunk: emlékszem, aznap laza szórakozás reményében ültem le a képernyő elé, ám amit ott láttam, az sokkolt.
Görgetés közben valahogy a Fekete tükör című sorozatra tévedtem, s mivel érdekesnek tűnt, gondoltam, belenézek. A széria valamiért nem az első, hanem mindjárt az ötödik évaddal kezdődött. Én pedig – nem hazudok – az elkövetkező egy órát pislogás nélkül ültem végig.
A szcenárió röviden
Adott két, a húszas évei végén járó barát, Danny és Karl, akik előszeretettel játszanak a Vérszomjas viperák nevű verekedős játékkal, illetve kedvenc karaktereikkel. Ez a két figura Lance (ő a férfi karakter) és Roxette (ő a női karakter). Ezután eltelik tizenegy év, mialatt a két cimbora nem igazán tartja a kapcsolatot. Majd a már családapa Danny egyszer barbecue-partit rendez, ahová Karlt is meghívja. Karl meglepetésként magával hozza a Vérszomjas viperák X-et: vagyis régi kedvencük továbbfejlesztett változatát. Ez a játék azonban már a virtuális valóságban játszódik. Innen pedig egyenes út vezet a pokolba...
Karl és Danny ugyanis a videójátékhoz járó kiegészítők révén teljes egészében Lance és Roxette bőrébe bújhatnak. Azaz, miközben a metaverzumban játszanak, tudatuk is átkerül a két figurába, az érzeteiket is érzik – például verekedés közben ők is fájdalmat élnek át. Egyszer aztán egy keményebb harc után a két karakter csókolózni kezd... Először mindketten megijednek – hiszen a valóságban mégiscsak két férfiról van szó, ráadásul egyikük nős is –, de az affér egyre többször megismétlődik. Végül úgymond életük legjobb szexét a játékban élik át, aminek köszönhetően Danny teljesen elhidegül a feleségétől (akivel nem sokkal azelőtt még gyermeket terveztek). Akkorra ugyanis a virtuális valóság annyira feltolja a férfiak ingerküszöbét, hogy a valódi szeretkezés már egyre kevésbé hozza őket lázba...
Utána persze felvetődik, hogy Danny és Karl vajon homoszexuálisak-e, illetve megcsalásnak számít-e az, ami a virtuális világban történik. Mindenesetre mindkettőjük élete lejtmenetet vesz, hiszen újra kell definiálniuk magukat (vagyis válaszolniuk kell a kérdésre: Ki vagyok én? Férfi, nő, mindkettő?), s el kell gondolkodniuk arról is, mi igaz abból, amit eddig magukban a világról hittek.
Miért jutott eszembe négy év távlatából ez a rész? Az OnlyFans miatt. Nem szeretnék vészmadárnak tűnni, de nem tartom kizártnak, hogy éppen a káosz felé menetelünk. Mellesleg a Fekete tükör zsenialitását az adja, hogy a sorozat kitűnő érzékkel ábrázolja azokat a (sokszor lesújtó) forgatókönyveket, ahová elvezethet minket a technológiai forradalom és a mesterséges intelligencia.
Az ingerküszöbünk ugyanis a különböző stimulusok hatására egyre jobban kitolódik (lásd szabad pornó, OnlyFans, félpucér nők és férfiak mindenütt). Ráadásul mindig jön valamiféle újítás, ami tovább tágítja a határokat. (S akkor a virtuális valóság egyelőre csak kopogtat, még mindig nem jött be hozzánk.)
Hevesi Kriszta szexuálpszichológus nemrégiben a következőket nyilatkozta egy interjúban: „Az elmúlt három hónapban három, a húszas éveiben járó fiú keresett fel azzal, hogy már egyáltalán nem is akarnak emberrel szexelni. Csak a hentai* rajzfilmek – ahol minden a túlzásokról szól! – érik el a szexuális ingerküszöbüket. Az egyik fiúnak hiába van párkapcsolata: azt mondta, csak úgy tud a partnerével együtt lenni, ha közben a fejében ezeket a filmeket futtatja...” (*A „hentai” egy japán eredetű kifejezés, ami a szexuális manga (japán képregény) és anime (japán animáció) műfajaira utal. Általában a meztelen vagy szexuális aktusokat ábrázolja, és gyakran tartalmaz eltorzított karaktereket és helyzeteket. A hentai stílusú szexfilmeket a legnézettebb műfajok közt tartják számon a pornóiparban.)
Nemrég egy 30-as srác ismerősöm mesélt teljesen őszintén arról, hogy a meztelen képek miatti dopaminbomba mennyire összezavarja: „Ha felnyitom az Instát, a felfedező hírfolyamom 90%-a OnlyFans-es nőkből áll, mert sok „sztár” ide is feltölti a fotóit. Az eszem tudja, hogy ez nem oké: sőt, a valóságban soha nem mennék el egy ilyen lánnyal, mégsem tudok nem odanézni. Szerintem függő vagyok...” S ha mindez nem lenne elég, nemrég megismerkedtem az NPC live stream fogalmával, ami az egyik legbizarrabb és legabszurdabb dolog, amivel valaha találkoztam.
Hogy mi is az az NPC? Azokat a videójáték-karaktereket nevezik így, akik háttérszereplőként vannak jelen a játékokban. Nincs történetük, ugyanazokat a szavakat ismételgetik, valamint ismétlődő mozgásokat végeznek. S hogy kapcsolódik mindez a témánkhoz? Csak úgy, hogy bizonyos, az OnlyFansen „szép karriert” befutott hölgyek a TikTokon élő adásban NPC-nek tettetik magukat... Azaz rövid, ismétlődő szlogeneket kiabálnak be a nézőik kívánságára, például: „Nyami, fagyi!” Gondolkodni képtelen, túlszexualizált robotokként viselkednek, miközben két-három óra alatt egy jól kereső csempéző többhavi keresetét bezsebelik. (Nem csoda, hogy ma már senki nem akar csempézőnek menni!)
A követők pedig élvezik, hogy a szexi „robotok” megteszik azt, amit ők a kommentszekcióban parancsba adnak nekik... És most tényleg csak pár jelenséget emeltem ki a trendek közül. Az internet bugyraiban még hosszú napokig lehetne kutakodni, de nem vagyok benne biztos, hogy a nyugalmunkat szolgálná az, amire rábukkanunk.
Velük fogunk versenyezni?
Persze gondolhatjuk, hogy mi majd ebből az egészből kimaradunk, s életünk a normális kerékvágásban megy tovább. Igen, csak ne felejtsük el, hogy mi is érintettek vagyunk. Hisz testet lehet venni, de lelket csak eladni! Mert akik ezeket a tartalmakat készítik, azok is tönkremennek belé – meg azok is, akik fogyasztják (lásd a szexuálpszichológus eseteit). S persze mi, kívülállók is megisszuk a levét, hisz mangafigurákkal meg NPC-robotokkal leszünk kénytelenek versenyezni az ágyban. Az ingeráradat egyre nagyobb, az olló meg csak nyílik és nyílik...
Felmerül a kérdés: lesz helye egyáltalán a valódi intimitásnak egy olyan világban, ahol a vágyálmait mindenki – a párja bevonása nélkül, egyedül is – kiélheti? Egyáltalán: meddig lehet az ingerhatárt kifeszíteni? Bár tudnám a választ – a kérdés költői... Így csak bízni tudok benne, hogy kollektívan észbe kapunk majd, és soha nem fogunk a Vérszomjas viperák X-ig eljutni.
