A Nagymegyeren élő fiatal házaspár, Nagy Gábor (34) és Orsi (30) életkörülményei semmivel sem különbek, mint bármelyikünké. Hiszen ők is ebben a zűrös, hangos, ideges világban élik mindennapjaikat, amely a 21. századdal köszöntött be. Mindezek ellenére valahogy mégis harmónia és nyugodtság sugárzik belőlük. Hogyan tartják meg a lelki békéjüket és néznek szembe életük kihívásaival? Mi vezette őket odáig, hogy Isten kezébe helyezzék az életüket, és mit jelent ez a gyakorlatban? – kérdeztük tőlük.
Gábor és Orsi családi vállalkozásukkal, a Herbakuckóval egy egészségesebb jövőt szeretnének építeni. Munkájukkal az embereket segítik, hiszen boltjaikban nemcsak gyógynövényes készítményeket, de olyan fontos dolgokat is kaphatunk, amelyek a mai világból már kiveszőfélben vannak: odafigyelést, tanácsot és szívből jövő szeretetet.
„Mi nemcsak két szál vagyunk, hanem van közöttünk egy harmadik „vasszál”, amellyel össze vagyunk fonódva. Tehát a mi házasságunk nem miattunk tud erős lenni, hanem azért, mert mind a ketten az Úr gyermekei vagyunk” – vallja Gábor a házasságukról.
– Hogyan ismerkedtetek meg?
Gábor: Még fiatalon ismerkedtünk meg, de már akkor is kedvesek voltunk egymásnak. Emlékszem, mikor Orsi először eljött hozzánk, végig mosolygott, nagyon szimpatikus volt. Majd sok idő eltelt – csak jóval később találtunk egymásra.
Orsi: Valójában a közös baráti kör hozott össze minket.
Gábor: Orsi nővére és az én jó barátom egy pár voltak, össze is házasodtak, és mi így kerültünk közelebb egymáshoz.
– Hány éve vagytok házasok?
Orsi: Idén ünnepeltük az ötödik házassági évfordulónkat.
Gábor: Amikor összeházasodtunk, én 29 éves voltam, Orsi 25. Szeretjük egymást.
– Milyen elvárásokkal léptetek a házasságba, volt valamiféle elképzelésetek?
Gábor: Amikor arra készültem, hogy egy család férfi tagja, vezetője legyek, kerestem valamit, amire lehet építeni. Vezérfonalat, filozófiát, ami szerint majd tudunk élni. Sokféle irányzatnak utánajártam, de mindegyikről kiderült, hogy üzlet, ferdítés, hamis. Aztán amikor már közel volt a házasságunk időpontja, jegyesoktatásra kezdtünk járni egy református lelkészhez, aki felkészített minket arra, hogy mégis miről szól a házasság. Ott megismertük az Úr Jézust, és bár akkor még nem döntöttünk mellette, valahol mélyen már tudtuk, hogy Rá bizony lehet építeni. Ezt utólag tudom így megfogalmazni, akkoriban még csak egy érzés volt. Mikor arról beszélgettünk, hogy mi is a házasság, kicsoda Isten és Jézus, illetve együtt imádkoztunk, akkor indultunk el közösen ezen az úton.
A hit az, ami meghatároz minket: a családunkat, a munkánkat, a vállalkozásunkat és az egész életünket. Minden kérdést, döntést, amelyben nem látunk tisztán, az Úr elé visszük, ő pedig vezet, eligazít. Összeházasodtunk, gyermekünk született, lediplomáztunk – ezek mind mérföldkövek, de a legfontosabb nap mégis az volt, amikor átadtuk az életünket az Úrnak.
– Vallásos családban nőttetek fel?
Orsi: Én vallásos családból származom, olyan nevelést is kaptam, de én a házassághoz úgy álltam hozzá, hogy elsősorban feleség és anyuka akartam lenni. A családunkban mindig úgy működött, hogy először volt a házasság, aztán jöhetett a gyermekáldás. Nem fordítva. Ez akkor még számomra egyfajta vallásos külsőség volt, de azóta Gáborral együtt megtapasztaltuk, hogy ennek a belső értéke sokkal nagyobb, mint korábban gondoltuk. Valójában jó dolog, hogy vallásos nevelést kaptam, de rá kellett jönnöm, hogy ez önmagában nem elegendő. Az csak a felszín. Mondja is az Úr Jézus az írástudóknak, hogy kívülről szépek, de belül a lelkük sivár, halott.
Gábor: A vallásosság és az élő hit nemhiába két külön fogalom...
Orsi: A jegyesoktatás során volt alkalmunk mélyrehatóbban megismerni az Urat, és rájöttünk, hogy van annál sokkal közelebbi lét is az Istenhez, mint csak az, hogy vallásos vagyok és a szokásokhoz ragaszkodom. Amikor a szívem is közel van az Úrhoz – nem csak a szokásaim. És az életem tesz erről bizonyságot.
Gábor: Az én családomban is voltak vallásos emberek, de én távol álltam ettől, és csak a házasság előtt kerültem közel hozzá. Már házastársakként kezdtünk el istentiszteletekre járni, de létezik egy olyan dolog is, amit úgy hívnak: megtérés. Ez csak később történt meg – akkor, amikor átadtuk az életünket az Úr Jézusnak. Ez az igazi vezérfonal; az alap, amire lehet építeni: ami kőszikla, nem pedig homok. Azóta is ez határoz meg mindent az életünkben. Ez egy döntés, egy szilárd elhatározás az Úr mellett. Én még egy kicsit húztam az időt, a döntést – aztán egy alkalommal megkérdezték tőlünk, hogy a mennyországon belül vagyunk-e vagy kívül; s éreztük, hogy bizony kívül vagyunk. De azt tudtuk, hogy mi is oda akarunk kerülni. Tudatosítottuk, hogy Jézus azért jött, hogy megváltson és megszabadítson. Megértettük, hogy az egész életünkben naponta magunkra halmozott „bűnbatyura”, ami elválaszt Istentől, nincs más megoldás. Így aztán leborultunk az Úr előtt az otthonunkban, hittel megszólítottuk Őt, és átadtuk Neki a szívünket. Ezután már más emberként álltunk fel. Megtértünk. Ha tudtam volna, hogy az Úrral együtt élni ilyen jó, akkor sokkal korábban átadom neki az életemet. Azt a sok mindent, amit nélküle éltem át, ami nem volt túl szép és jó, azt most bizonyságként tudom elmondani, hogy igen, ilyen voltam, de az Úr sokkal jobbat hozott ki belőlem. Amit csak Neki köszönhetek.
Orsi: Gyerekkoromban én közel álltam ehhez, aztán jött egy „tékozló lányos” időszak a főiskolai éveim alatt. Egy fiatal nem fektet annyira nagy hangsúlyt az ilyen dolgokra, de én a lelkem mélyén visszavágytam ebbe a szeretetközösségbe. Egy vallásos és hitközösségbe. És nagyon örülök, hogy ez megadatott. Nemcsak néha-néha járunk el az istentiszteletre, hanem aktív tagjai vagyunk a közösségnek. Nagy ajándék ez. Az Úr ráadásul megadta azt is, hogy mi tarthatjuk az ifjúsági bibliaórát.
Gábor: Két kislányunk – ha megtart minket az Úr – már abban nő fel, hogy azon túl, hogy egymásnak a legfontosabbak vagyunk, mindkettőnknek az Úr áll az első helyen az életében. Így tudjuk igazán szeretni egymást, és így lehetnek egy védett szeretetközegben a gyermekeink is. Most is úgy indultunk erre a beszélgetésre, hogy reggel igét olvastunk és imádkoztunk ezért a mai napért.
– Mindketten említettétek a közösséget. Fontos ez? Nem csak a kettőtök magányügye a hit?
Gábor: A közösség nagyon fontos. „Egymás hite által épüljetek” – mondja az Úr. „Ahol ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” Ezekkel az igeversekkel arra szólít fel minket, hogy együtt épüljünk a hitben, együtt imádkozzunk, valamint hirdessük ezt az örömhírt, ami az élő vizű forrás, s amivel mind szomjunkat olthatjuk – onnantól kezdve nem lesz szomjúsága a lelkünknek. El kell mondani másoknak is, hogy van egy ilyen nagy lehetőség. Ez az evangélium, ez az örömhír. Hogy az Úrhoz lehet tartozni, ő megbocsát. Megszabadít. Ám mindenkinek szabad akaratából kell döntenie, megtérnie, ebbe nem lehet beleszületni...
– A feleségedhez fordulok. Orsi, anya lettél, hogyan éled ezt meg?
Orsi: Amikor férjhez mentem és család lettünk, még hittem a tündérmesékben. Azt gondoltam, hogy én majd tökéletességre törekvő feleség és anya leszek. De rá kellett jönnöm, hogy korántsem vagyok tökéletes, s a nap csak 24 órából áll. Meg kellett tanulnom elengedni azokat a dolgokat, amelyek kevésbé fontosak. Húsz év múlva nem fog látszani, hogy nem volt mindig lemosva az ablak.
Viszont ha a gyermekemet elhanyagolom, és valami kimarad a neveléséből, mert én nem vele foglalkozom, hanem takarítok és süteményt sütök, akkor az rajta meg fog látszani. Sokat vagyunk együtt, összebújunk, szeretgetjük egymást. Nekik rám van szükségük, nem a háromfogásos ebédre és a makulátlan tisztaságra a lakásban.
Gábor: És azt sem tartjuk jó megoldásnak, hogy a mi nyugalmunk érdekében a gyermekünk a tévé előtt üljön.
Orsi: Én sem voltam gyerekként tévénéző – én könyvmoly voltam. A túlzott tévénézés romboló. Nagyobbik lányunknak sem kapcsoljuk be. Minél kevesebb médiát lát, annál nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb a gyerek. Inkább jöjjön velem a konyhába és csinálja a rendetlenséget. Majd feltakarítok! Hiszen arra van a porszívónk, mosógépünk... (Mosolyog.)
– A családi vállalkozásban mennyire tudsz most részt venni?
Orsi: Szerettem volna jobban kivenni a részem a vállalkozás háttérmunkáiból – legalábbis ez volt az elképzelés –, de bevallom, nem nagyon sikerül. Igazából az én anyukám sem ült a számítógép előtt, amikor kicsik voltunk, hanem velünk foglalkozott, és én ezért hálás vagyok neki. Nem sajnálta ránk az időt és energiát, pedig három gyermeket hozott a világra és nevelt fel.
– Mikor vagytok együtt mint család?
Gábor: Szinte mindig. Együtt imádkozunk, mielőtt étkeznénk, lefekvéskor ugyanúgy. Közben türelmet, szeretetet, megbocsátást, elengedést tanulunk. Akár bocsánatkérést is. Amikor kicsit túlzásba esünk, ingerültek vagyunk, és nem úgy szólunk egymáshoz, ahogy kellene, akkor őszintén azt tudjuk mondani a másiknak, hogy hibáztam, bocsáss meg.
Orsi: Azt is megtanultuk, hogy szülőként mennyire fontos a példamutatás. Minden gesztust és szokást eltanul tőlünk a gyermekünk. Jót és rosszat egyaránt. Egyszer, mikor a nagyobbik kislányunk kétéves volt, és valami rosszat csinált, megfeddtem. Ám pár perc múlva odajött hozzám, és azt mondta, hogy „anyuka, bocsáss meg, ne haragudj”. Ki tudta mondani, ami nekem felnőttként sokszor nehezemre esik... Olyan nehezen tudjuk kimondani a másik előtt, hogy „most én voltam a hibás”. Erre a kislányom döbbentett rá akkor. Ahogyan nekünk megbocsátott az Úr – annyira szeretett minket, hogy Önmagát adta értünk –, úgy nekünk is szeretettel kell lennünk egymás felé. Bocsánatot kell kérni, el kell azt tudni fogadni, majd elengedni a sérelmeinket – és mindezekben nemesedni.
– Milyen jövőkép van előttetek? Hogyan tervezitek az életeteket?
Gábor: Mindenképpen egymás mellett. A jövőt nem ismerjük, nem látjuk előre. De nyilván vannak kívánságaink: szeretnénk együtt egy teljes életet leélni, látni a gyerekeinket felnőni. Mi is szeretnénk megöregedni, betelni az élettel, de addig még sok mindent megtapasztalni – mindezt együtt. Mivel mi nemcsak két szál vagyunk, hanem van közöttünk egy harmadik „vasszál” is, amellyel össze vagyunk fonódva, a mi házasságunk ezért nem miattunk tud erős lenni, hanem mert mind a ketten az Úrra nézünk. Ezért nálunk nincs is olyan opció, hogy „külön folytatjuk”. Biztosan lesznek nehéz helyzetek, hullámvölgyek is, de az Úrban bízunk, aki meg fog majd segíteni minket azokban az időkben is.
Orsi: Ember tervez, Isten végez. Volt rengeteg tervünk, hogy így lesz, aztán meg úgy lesz, és ahhoz képest mást kaptunk – sokkal jobbat és többet. S ez nem a mi érdemünk, hanem ajándékba kaptuk Istentől. Abból csak jó származhat, ha a terveinket Isten kezébe tesszük.
Gábor: Ezt a világot mindenkinek el kell szenvednie. Nem feltétlenül a nyomorúságtól, a betegségektől, a nélkülözéstől szabadít meg minket az Úr – hanem azt mondja, hogy velünk lesz mindezekben, és majd hozzá menekülhetünk. Képzeljünk el egy komoly betegséget. Egészen más, ha ezt a mindenható Úr elé vihetem, mint hogyha nincs kihez fordulnom.
Orsi: Betegség mindig lesz. Akkor is, ha valakinek van hite, és akkor is, ha nincs. Ez egy mulandó világ, de hittel sokkal könnyebb átvészelni.
– A ti családotokban is van egy egészségi probléma, ami köré tulajdonképpen a közös családi vállalkozásotok épült...
Orsi: Igazából én hatéves koromtól cukorbeteg vagyok. Lényegében ezért választottam egészségüggyel kapcsolatos szakmát. Gyógytornászként végeztem, de saját lábra szerettünk volna állni, s ezért indítottuk el együtt a Herbakuckót. Mindig is segíteni szerettem volna az embereknek. Ez ma a Herbakuckón keresztül megadatik. Segítünk az embereknek, hogy lehetőleg a legjobb egészségben éljenek.
– Gyógynövényekkel foglalkozni egyáltalán nem újkeletű. Régen az emberek sokkal szorosabb kapcsolatban éltek a természettel, ismerték és használták is a gyógynövényeket. Nektek milyen a kapcsolatotok a természettel?
Gábor: Én íjászkodom, így mindig is nagyon sok időt töltöttem a természetben. Van egyébként kertünk, a feleségem családjánál pedig állatok is vannak. Szeretjük a természetet – jobban, mint a kütyüvilágot! Rá tudunk csodálkozni a csodáira, szeretjük a friss, illatos levegőt, mikor minden virágzik, szeretjük nézni a legelésző állatokat, vagy figyelni, ahogy a növények növekednek a veteményesben.
Most édesapám gondozza a kertünket, aki hazajön a munkából, és utána ezzel foglalkozik. Egypár dolgot már elsajátítottam tőle én is, de szeretnék még sok-sok mindent megtanulni. Hálásak vagyunk neki, mert a segítségének köszönhetően van időnk a vállalkozásunkkal, a családunkkal foglalkozni, gyülekezetbe járni.
– Mondanátok példát arra, mit jelent számotokra a gyakorlatban Istent szolgálni?
Gábor: Az Úr arra indított minket, hogy adakozzunk, hogy a jövedelmünk egy részét Isten országának épülésére, jótékony célra, betegek megsegítésére adjuk. Gyakorlatilag úgy tűnhet, mintha nekünk kevesebb maradna. De az Úr úgy megáldott, hogy a maradék 90 százalék azóta sokkal több, mint a 100 százalék volt az Úr nélkül. És ez sem a miénk, csak ránk van bízva, hogy legyünk méltó sáfárai. Nyilván vannak szükségleteink, vágyaink, és Ő meg is ad mindent, ami a javunkat szolgálja. Isten dicsőségére mondom ezt, nem a sajátunkra, ne tűnjön tetszelgésnek.
– Vasárnaponként félrerakjátok a munkát?
Gábor: Igen. Ma már ez a természetes számunkra. Ez ugyanaz, mint amit az adakozásról is mondtam. Hallgattunk az Úrra, és elfogadtuk az Ő akaratát, hogy legyen egy nap, ami a nyugalom napja, és azt szenteljük meg. Pihenjünk, ne dolgozzunk – és ne is dolgoztassunk. Amikor ezt megvalósítottuk az életünkben, rádöbbentünk arra, hogy hat nap a munkára és egyéb feladatokra több, mint előtte a hét volt.
– Hogyan néz ki nálatok a vasárnap?
Gábor: Igével kezdjük a napot, kezünkbe vesszük a Bibliát, hogy mégis mit szeretne az Úr nekünk mondani aznap, mire tanít, merre akar vezetni. Templomba megyünk. Utána pihenés, vagy családlátogatás a program – még él a feleségem nagymamája, hozzá is rendszeresen elmegyünk –, közös ebéd, biciklizés, aktív pihenés akár. Nem dolgozunk vasárnaponként, nem kereskedünk, nem telefonálunk. Ezen a napon áldás van. És ez tényleg pihentető. Szüksége is van erre az embernek. Egyik hívő testvérem mesélte, hogy amikor hét napból hetet dolgoztak a feleségével, akkor kezdtek kiégni. Elmentek egy drága kirándulásra, hogy kipihenjék magukat, majd kezdődött elölről az egész. De mióta megvalósították azt, hogy a vasárnap a nyugalom napja legyen, sokkal kipihentebbek, és azóta nincs sóvárgó igényük a drága kirándulásokra. Pedig megtehetnék. Azóta minőségi időt tudnak a családdal együtt tölteni. Nem azzal van a baj, hogy az ember kirándul. (Sőt, kirándulni jó!) Ám attól még, hogy a világ rohan, nekünk nem muszáj rohannunk. Csak Isten tud igazi békességet adni.
