A mai ember nem szívesen beszél a koráról. Miért is említené, amikor negyvenévesen harmincnak se látszik? Bár ez rossz hozzáállás, mert az időskor mindenkit elér – és akkor még rosszabb lesz. A kínai ember mindig bölcsebben tekintett a világra. Mi szerintük a hosszú, kiegyensúlyozott élet titka?
Az, ha lecsiszoljuk jellemünk éleit, míg végül egy golyóhoz leszünk hasonlatosak, amely simán gurul fel is, le is, ahogy az élet hintáztat bennünket. Negyven fölött pontosan erről van szó. Már nem keressük helyünket a nap alatt, mint a harmincasok, most sokkal fontosabb, hogy magunkkal törődjünk, és magunkba tekintsünk. Legalább nagy vonalakban tudnunk kell, mit akarunk öt, tíz, tizenöt év múlva. Csakhogy éppen ez az előretekintés a rázós. Ilyenkor fogjuk fel teljes mértékben, hogy már nemcsak az életünk kezdetét – hanem a végét is látjuk.
Életünk képzeletbeli vonalán felértünk a csúcsra, innen már csak lefelé vezet az út. Életünk nagy óceánjából tó lesz, ha nem kicsi halastó. Ebben a pillanatban semmi más nem fontos, csak az, hogy szembenézzünk a valósággal, és elfogadjuk, hogy az illúziók messze szálltak, a valóság nem teljesíti álmainkat és elvárásainkat, és el tudjuk viselni lelki összeomlás nélkül.
Szárnyalni szabad!
Érthető, hogy ilyenkor az emberben nem teng túl az optimizmus. A szakirodalom a középkort második serdülőkornak nevezi, a belső zűrzavar, a nyugtalanság, a határozatlanság korának. Egy dologban mégis különbözik a serdülőkortól: negyvenévesen már válaszolni tudunk a felmerülő kérdésekre. De ebben is van egy csavar: a kérdéseket fel kell tenni. E nélkül nem lehet kilábalni a középkorúak válságából, fennáll a veszélye, hogy elveszítjük az életkedvünket, és hosszú évek óta először antidepresszánsokat kezdünk szedni. Mi ez? Röviden szólva: a golyó a gödör aljára került.
Ez az a neuralgikus pont, amikor a legtöbb negyvenéves nő hibát hibára halmoz. A „most hogyan tovább” kérdés helyett azt kérdezi: „Miért pont velem történik mindez?” A miértekre mindig ezer válasz van. Ha elmerülünk bennük, csak a pszichiáter húz ki belőle bennünket.
A „hogyan tovább” kérdésre azonban mindig lehet kedvező választ találni, néha többet is. Hogy eligazodjunk köztük, kérdezzük meg magunktól: „Mivel akarok ezentúl foglalkozni? Mi fontos számomra?”
Aki kérdez, az feleletet is kap
A szakemberek szerint nagyon jó megoldás a fantáziatérkép. Felszabadult szellemmel gondolkozzunk el, és írjuk fel egy papírlapra céljainkat, vágyainkat, lehetőségeinket, szükségleteinket. Például így: Ha tűz keletkezne a lakásomban, mi lenne az a három dolog, amit kimentenék? Ha kilencvenéves lennék, mi lenne az, amit sajnálnék, hogy nem éltem meg?
A fantáziatérképbe egy kisebb térképet is rajzoljunk – ez a valóságtérkép. Ide írjuk be azt, ami vágyaink és terveink közül megvalósíthatónak látszik. Aztán hasonlítsuk össze a fantáziatérképet a valóságtérképpel. Ezután látni fogjuk az utat, hogyan mászhatunk ki a gödörből. Valóban válságban van az életünk, nem csupán illúzió minden, még ez a válság is?
A tervek felvázolásakor, az újabb célok kitűzésénél vegyük már figyelembe, hogy negyven felett már kezdenek sokasodni a korlátok. Már nem viselünk el annyit, mint húszéves korunkban. Nem mi kerülünk-e végül a nagybetűs Cél helyett célkeresztbe?! Jól meg kell gondolni, mire vállalkozunk, mert lehetőségeink nem határtalanok. Valóban azt szeretnénk, ha ötven ember tartozna a kezünk alá? Vállalnánk még kisbabát? Igazán akarunk még egyetemre járni, egyedül?
Váljunk? Ne váljunk?
Talán ez a két kérdés a leggyakoribb, amikor a középkorúak azon gondolkodnak, most hogyan tovább. Szexuális életünk elszürkült, azonkívül látnunk kell, hogy párunk már nem olyan, mint régen, hiszen öregszik, rosszul lát, zsémbeskedik, furcsa szokásokat vett fel. A legjobb az életből már a hátunk mögött van, a többi nem lesz méznyalás! A válás valahogy megoldásnak látszik, hisz lehet, hogy van még egy másik, új életünk, egy jobban „nekünk való” pasival, nem csak ennyi lesz az egész, ez a tömény unalom... Pedig nem ártana elmerülni kissé a szakirodalomban vagy elbeszélgetni egy pszichológussal. Vajon mit tanácsolna? Egyértelműen a válásra szavazna, ha a házastárs uralkodó természetű, erőszakos, követelőző, netán durva, verekedős. Ilyen embert senki sem köteles elviselni. De ha azt mondjuk, hogy a férjünk unalmas, sehová se lehet kimozdulni vele, vagy egy fiatalabb pasi jobban tetszik, ő hoz izgalomba, nem a férjünk sörhasa, akkor a pszichológus – meglepetésünkre – nem ajánlja a válást.
A házassági tanácsadók gyakorlati megoldást javasolnak. Rajzoljunk a papírra egy szakaszt, és jelöljük meg rajta, mi vár ránk negyvenéves korunk után, mire számíthatunk, mi az, ami biztosan bekövetkezik. A gyerekek leérettségiznek, egyetemre mennek, megnősülnek, unokák születnek. Kalkuláljuk bele a betegségeket, az idős szülők ápolását, a temetéseket…
Azután képzeljük el, hogyan fogjuk megélni ezeket az eseményeket, ha együtt maradunk a párunkkal, és hogyan, ha egy fiatalabb férfival kötnénk össze életünket.
A képzeletbeli mankó
Sharon Stone negyvenhárom éves korában súlyos agyműtéten esett át, mert megpattant egy ér a fejében. Nála ez az esemény volt a csúcspont abban a krízisben, amely negyvenéves kora körül érte el, s amiről többször nyíltan beszélt. Elmondta, hogy a filmrendezők, producerek negyvenéves korában úgy kezdtek viselkedni vele szemben, mintha leprás volna. Nem kapott egy rendes szerepet sem. Ennek ellenére negyvennyolc éves korában elkészítette az Elemi ösztön második részét, és újra visszakerült a csúcsra. Véletlen volt? A körülmények szerencsés összejátszása? Bizony nem. A bemutató után Sharon Stone az egyik interjúban ezt mondta: „Az agyvérzés volt a legjobb dolog, ami negyven után történhetett velem.” Hogy miért? Mert amikor kiengedték a kórházból, hátat fordított a filmezésnek, és a jótékonyságnak szentelte magát. Ezzel új hivatást talált, és teljes lett az élete.
Életünk három oszlopon – a család, a hivatás, valamint a barátok és a hobbik – nyugszik. Ha az egyik tartóoszlop kicsúszik a talpunk alól, marad a két másik. Amikor Sharon Stone elvesztette munkáját, gyorsan kerített valamit (Van másik! – ahogy a filmbeli bohóc mondja), hogy az űrt kipótolja, betöltse. Ez volt a jótékonykodás. Az élete újra egyensúlyba került. A hétköznapi embernek más eszközök állnak rendelkezésére: megtanulhat biciklizni, beiratkozhat angol nyelvtanfolyamra vagy elkezdhet pilatesre járni, dekupázsolni, vagy bármi mást, amire eddig nem volt ideje...
És megint a lista!
Nem bolondság listát készíteni arról a száz dologról, amit még el akarunk végezni, meg akarunk tanulni, át akarunk élni, mielőtt meghalunk. Az egészséges tervezés a jövőbe mutat – és stabilizálja, megerősíti a három tartóoszlopot. S ha „tervünk van”, máris megszabadulunk a fenyegető krízistől.
Lou Holtz, a híres labdarúgóedző 1969-ben kezdte alkalmazni ezt a módszert, amikor szerencsésen túlélt egy repülőgép-szerencsétlenséget. Többek között célul tűzte ki maga elé, hogy futballedző akar lenni, és csapatával meg akarja nyerni a nemzeti bajnokságot. Mind a két célját elérte, s ezeken kívül még sok újabbat is. Lehetséges, hogy mi is hasonló cipőben járunk. Életünk legjobb évei még csak ezután jönnek...
A fantáziatérképünk és a valóságtérképünk között iszonyú nagy szakadék tátonghat. Ezért bolyongunk mi, emberek néha az irracionalitásban. Popper Péter írta egyik könyvében, hogy soha nem szabad szem elől téveszteni, hogy az ember viszonyító lény. Egy példán szemléltetve: egyik kollégánk, Péter mindig arról panaszkodik, hogy a felesége nem hagyja békén. Azon siránkozik szüntelen, hogy nekik miért csak egy rongyos Škodájuk van, miért nem járnak egzotikus országokba nyaralni, ő miért nem vehet nercbundát – mert ez neki igenis kijár. S mivel ilyen kis Senki az ő férje, kénytelen szükséget szenvedni.
Ugyebár, azt be lehet mérni, milyen szinten él egy ember. S azt is, milyen szinten szeretne. Hacsak nem aszkétákról van szó, mindenki jobban szeretne élni. Csak az a nagy kérdés, hogy mennyivel. A reálnívó az, amilyen szinten Péter és felesége él, az igénynívó pedig, amilyen szinten élni szeretne. S esetünkben az a fontos, hogy a kettő között ne legyen nagy távolság. A kis távolság mindig pozitív késztetést ad. A nagy távolságból reménytelenség fakad. Ha mindenki körülöttünk kb. azonos színvonalon él (mint volt a szocializmusban), akkor az embernek nem rugaszkodnak el annyira a vágyai, mint Péter feleségének. A mai világban azonban, ahol nagy különbségek vannak az emberek életszínvonalában, a Péter feleségéhez hasonlatos emberek sohasem lesznek, lehetnek boldogok. Mert az igénynívójuk lajtorjája az égig ér, de a létra alja homokban csúszkál.
