Volt idő, amikor nem aludtam a nyugtalanságtól és a sajnálkozó tekintetektől. Máskor attól rettegtem, el fogom veszíteni a barátaimat, és magamra maradok a játszótéri lócán az árnyékommal. Szégyelltem kimondani, hogy főállású édesanya vagyok.
Irén (33) azon szerencsés nők egyike, akik anyagi körülményeik miatt megtehetik, hogy háztartásbeliként dolgozzanak. A dolgozzanak szót tehettem volna idézőjelbe is, de nem tettem – hiszen az otthon végzett munka éppannyira értékes! Mégis sokan vannak, akik másképp gondolják, s véleményüket nem is rejtik véka alá. Következzen egy háztartásbeli édesanya vallomása!
Szeretek a családomról gondoskodni. Szeretek takarítani, s szeretem meleg ebéddel várni a férjemet. Ez vajon kizárja, hogy feminista legyek? – teszem fel magamnak gyakran a kérdést. Ám minden ilyen alkalommal arra jutok: ha a feminizmus valóban a női önmegvalósítást hirdeti, akkor az is helyénvaló döntés, hogy a nő otthon marad a gyerekeivel. Én márpedig kislánykorom óta tudom: arra születtem, hogy háziasszony legyek.
– Hogy bírod egész nap otthon? Nem unatkozol? – szegezik nekem a kérdést gyakran az ismerősi körünkben. Már hogy unatkoznék? – gondolom magamban mindig. Ha nem tartanék attól, hogy magyarázkodásnak veszik (hiszen nekem nincs miért magyarázkodnom!), sorolni kezdeném, hogy egyetlen napomba mennyi mindennek kell beleférnie.
Elmondanám, hogy Zolinak reggelente kávét és szendvicset készítek, élére vasalom az ingét, majd kikísérem őt, mielőtt dolgozni menne. Utána kiszaladok a hátsó udvarba, a baromfikertbe, s begyűjtöm a friss tojást a lányok reggelijéhez. Először Sacit, majd Lencsit keltem fel, ami legalább félórás folyamat, hisz mindketten nehezen ébrednek. Majd kezdetét veszi a harc a fürdőszobáért s a ruhásszekrény előtti civódás, amit most már hétről hétre sportosabban kezelek. Míg a gyerekek felhúzzák a cipőjüket, kitolatok a garázsból: ilyenkor minden perc számít, hiszen a lányoknak nyolcra iskolában kell lenniük.
Elmondanám, hogy a suliból hazafele még beugrom a szupermarketbe, s bevásárolok az aznapi ebédhez. Hazaérve elpakolom a reggeli felfordulás nyomait – a maszatos tányérokat és a szanaszét dobált pizsiket –, bevetem az ágyakat, majd begyűjtöm a mosáshoz a szennyest.
A csudába, lassan dél! – konstatálom, s nekilátok a főzésnek. Közben Cili cicánk az udvarról bősz nyávogással figyelmeztet, hogy a nagy rohanás közepette róla nehogy megfeledkezzek.
Elmondanám, hogy délután egy órakor az ebéd megfőtt, a koszos edények viszont – akárcsak reggel – újfent egymáson tornyosulnak, így gumikesztyűs kezemmel belevetem magam a délutáni habpartiba. Majd amikor az utolsó tányér is a helyére kerül, a mosógép sípolni kezd: tiszták a ruhák, kezdődhet a teregetés és a vasalás! S tessék: még „semmit sem csináltam”, pedig már indulhatok is a lányokért az iskolába. Saci és Lencsi bepattannak az autóba, majd némi egyezkedés után kijelentik: Játszótérre szeretnénk menni! De hát annyi dolgom van még! – gondolom magamban, de természetesen lekanyarodom a játszótér felé. Újabb óra telik el, a lányokat viszont lehetetlen a csúszdáról leparancsolni. Nem akarják megérteni, hogy most már menni kell…
Elmondanám, hogy húszperces kergetőzés után végre elindulunk. Hogy hazaérve megterítek, s – ekkor már Zolival kiegészülve – együtt eszik a család. Majd mindenki elmegy a maga dolgára, csak én maradok a konyhában, hogy összeszedjem az asztalon hagyott maradékot, s hogy a padlóra száradt főzeléknyomokat feltöröljem. Zoli csókot nyom az arcomra: teniszezni indul a haverjaival, miközben én a gyerekszoba felé veszem az irányt, hogy – az elkövetkezendő két órában – a lányokkal tanuljak.
Elmondanám, hogy az edzést követően legurított egy-két pofa sör után Zoli hazaér. A mosókonyhában ledobja az izzadságtól foltos ruháit, és lezuhan a kanapéra. Lencsi azonban nem hagyja, hogy filmet nézzen: követeli a bújócskát. Mielőtt eluralkodna a káosz, anya megfújja a békesípját, és mindenki megnyugszik. Majd ezt követi a közös rendrakás, a fürdés, a körömvágás és az altatás.
Elmondanám, hogy a nap itt még nem ér véget, hiszen a nő nemcsak anya és háziasszony, de hitves is egyben. A közös filmezéshez egy kis gyümölcssalátát készítek, majd kezdődhet a „mi időnk” Zolival. Éjfél előtt pár perccel aztán álomba szenderülök, de a legédesebb résznél mindig felkelt egy „Szomjas vagyok!” vagy „Nem merek kimenni pisilni!”csatakiáltás a szomszéd szobából.
De nem mondom el, mert az emberek többségétől valószínűleg ezután is csak lesajnáló – vagy épp megvető – pillantásokat kapnék. A „láthatatlan munka” ugyanis az emberek szemében régóta nem munka: hogyan is lehetne az, hiszen nem jár érte fizetés…
Egy kis kitekintő
Tipikus jelenet: anya főz, a gyerek a köténye alatt lábatlankodik, miközben az apát megkéri, hogy terítsen meg az ebédhez. Ha nem mondaná, magától nem csinálná meg: a férfi ugyanis a nőben látja a háztartási feladatok főnökét. Lehet ez ellen ágálni, ám dolgainkat a társadalom így rendezte. Aligha véletlen, hogy a kislányoknak a mai napig babát, kisporszívót, teakészletet adunk, míg a fiúk autót, szerszámosládát kapnak. Szóval így éljük a valóságot.
A média a mai napig ontja magából az aktuális elvárásokat, női ideálokat, hogy milyen is egy igazi reformédesanya. Egy dolgot azonban elfelejtenek megemlíteni: hogy milyen egy stresszmentes édesanya! Jegyezzük meg végre egyszer s mindenkorra: van ilyen anya és olyan anya – s egyik sem rosszabb a másiknál csak azért, mert mást jelent neki a munka fogalma. Én tehát igenis kitüntetném Irént, a háztartási feladatok megbízott ügyvezetőjét, aki a lehető legnagyobb kitartással áll helyt nap mint nap egy poszton, aminél nehezebbet – és szebbet – elképzelni is nehéz.
