Életem meghatározó traumája volt, amikor 13 éves koromban megjött. A bajom. Így mondtuk mi még akkor, ilyen negatív felhanggal. Így, ebben a megközelítésben vettük át az előttünk levő generációtól azt, hogy a menstruáció valami rossz dolog.
Engem eleve szorongással töltöttek el a kamaszkori testi változások, és a rossz érzést még tetézte, hogy nem tudtam, mi történik velem. Egyszóval „nem voltam rá felkészítve”.
Két halvány emlékem van ebből az időből. Az egyik a mások által is sokszor emlegetett biológiaóra, ahol a tanító néni pár perc alatt összefoglalta a kényes témát, majd gyorsan lapozott a tankönyvben. Utána az egyik osztálytársnőm titokban mutatott egy könyvet, amelyikben rajzolt formában ábrázolták, mi történik egy lány testével serdülőkorban, mi távozik a méhéből, és mitől lesz a hasában baba.
Ilyen gyér tudás birtokában a lehető legrosszabbkor jött meg a menstruációm, méghozzá a balatoni iskolai táborban. Rögtön a második napon. Betétem nem volt (Ma már megkérdezem: hogyan lehet egy 13 éves kislányt elengedni egy hétre betét nélkül?), de szólni senkinek nem mertem. Az egész hetem arról szólt, hogy a nyilvános mosdó megkérdőjelezhető tisztaságú vécéjében tömködtem a bugyimba a vécépapírt... Mivel nem mentem be a Balcsiba, a lányok elintéztek azzal, hogy „megvan neki”. S én ott darvadoztam a tóparton egész héten egyedül.
Hazatérve a horrorkirándulásból, otthon a nővéremtől kértem betétet. Anyutól nem mertem... Akkoriban még ormótlan, vastag betétek voltak forgalomban, de így is nagyon örültem, hogy végre nem kell szenvednem. Az alsóneműmet közben kimostam, nyoma sem maradt semminek. A szüleimnek nem is szóltam: valószínűleg a nővéremtől tudták meg, hogy mi a helyzet. Amikor néhány évvel később megkérdeztem az édesanyámat, miért nem világosított fel, azt válaszolta, hogy azt hitte, látom, hogy ő és a négy évvel idősebb nővérem mit csinálnak. Egyszóval tudnom kellett volna, mire számíthatok. S még hozzátette, hogy babakoromban milyen helyesen szaladgáltam a lakásban, kezemben a betéttel, miközben azt mondogattam: „Anyunak is van pelusa!”
Amúgy a szex mint téma nálunk soha nem jöhetett szóba, mintha nem is lenne az élet része. Ezáltal olybá tűnt, mintha valami rossz és bűnös dolog volna, amiről tilos beszélni.
Alant megpróbálom összegezni, hogy hatott ez a felemás bevezető a nővé válásomra. Szorongtam. Évekig úgy vettem betétet, nehogy valaki meglássa, mit veszek. Bárhol voltam – iskolában, rokonoknál –, úgy cseréltem betétet, hogy véletlenül se neszelje meg valaki, mit csinálok én ott titokban a vécében. Ha előjött a téma, elvörösödtem. Bimbózó nőiességemet mellem növekedése is jelezte, ezért a középiskolai évek alatt vállamat előre görnyesztettem, nehogy látni lehessen a dudorokat. Főleg úgy, hogy melltartóm sem volt. 18 éves elmúltam, amikor összeszedtem minden bátorságomat, és vettem magamnak egyet, persze rossz méretben. Már csak ezért is utáltam a tornaórákat: a legtöbbször gyomorgörccsel üldögéltem a padon. A menstruációt ugyanis nehezen viseltem, s ha a gyógyszer nem használt, infúzióra kötöttek a helyi kórházban. Szédelegtem a hatalmas vérveszteség miatt, egy idő után úgy néztem ki, mint egy hullaszínű bábu – ámde ezzel igazán senki nem foglalkozott. A középiskolai éveim úgy szálltak el, hogy nem volt fiúbarátom, s biztos voltam benne, hogy ilyen csúnya lányra rá sem nézne senki. Sápatag, béna béka: ilyen és hasonló véleménnyel voltam magamról, miközben nővé cseperedtem.
Az egyetemi évek alatt aztán kinyílt számomra a világ. Élveztem, hogy kiszakadtam otthonról, és magam irányíthattam az életemet. Szerencsém volt, mert az új barátaim rengeteg dolgot a helyére tettek a fejemben. Meg mertem nyílni előttük, beszélgettünk ilyen-olyan rázós témákról, melyek a mi családunkban mindig tabunak számítottak. Sőt, fiúkkal is beszélgettem, ami nagy szó volt, s megtapasztaltam, hogy olyan csajok is pasiznak, akik egyáltalán nem helyesebbek nálam. Bulikba jártunk, táncoltunk, szórakoztunk, vidámkodtunk, egyszóval kezdtem jól érezni magamat a bőrömben. Szűk farmerben és platformos cipőben feszítve már elhittem a bókokat. A hajam a derekamat verdeste; szerettem a népies stílusú, feltűnő blúzokat, melyek passzoltak a saját kezűleg varrt tarisznyámhoz. Pár kitérő után aztán megismertem azt a fiút, aki rengeteget tett értem (utólag visszanézve talán a legtöbbet). Kedvességével, türelmével, szeretetteljes rajongásával kihozta belőlem a nőt. Lassan felfedeztem magamban a szexi, sugárzó nőcit, aki elhiszi magáról, hogy szerethető. Úgy gondolom, szerencsém volt ebben is, mert akár benne is ragadhattam volna a csigaházamban, hisz évekig meg voltam róla győződve, hogy aggszűz maradok.
Senkit nem hibáztatok amiatt, ahogyan felnőttem. Nem voltam felkészítve a női életre, ahogy a korosztályomban szinte senki. Több ismerősömmel is beszéltem erről, náluk is elmaradt a bevezetés. Az én időmben még nem igazán voltak az anyák a lányukkal bizalmas viszonyban. Később, mikor felnőttként megkérdeztem az édesanyámat, hogy miért volt ez így, azzal hárított, hogy ő is ebben nőtt fel. Szerettem volta tovább kérdezgetni, hogy például nem hiányzott-e neki valami az életéből – de nem kérdeztem. Nálunk otthon nem volt szokás arról beszélni, hogy mit érzünk, mi fáj, mi foglalkoztat. S valahogy ilyen volt a világ is körülöttünk.
De! Én elhatároztam, hogy én majd másképp fogom csinálni. Ez volt a nagy terv, de azért nem ment minden ilyen egyszerűen. Hisz tökéletes terv nem létezik. Ám nem azért nem merjük, mert valami nehéz, hanem azért nehéz, mert nem merjük. Nem olyan könnyű a saját árnyékunkból kilépni. Bár terveztem, a lányommal nem voltak zsigerekig hatoló, mély, alapos felkészítő beszélgetéseink – de legalább szóba hoztam a témát, beszéltünk róla. Kérdezgettem, hogyan érzi magát, tanácsoltam neki ezt-azt, amit jónak gondoltam. Könyveket vásároltam, s ha arra volt szükség, meghallgattam.
Nem hiszem, hogy mindent jól csináltam, ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy a kapcsolatunk őszinte, bizalmas és intim. A rengeteg összebújás, simogatás, dicséret és támogatás minden bizonnyal segítette a nővé válás göröngyös útján.
Mindenesetre nem mindig tudtam kilépni a fényre, hisz a saját árnyékunk mindig velünk van; és árnyék minden, ami valaha voltunk és most is vagyunk. Minden erőmre szükség volt, hogy más legyek a lányommal, mint az anyám volt velem. Viszont megérte a harcot. A lányom ma önálló, felnőtt nő, aki tisztában van az érzéseivel, értékeivel, nőiességével. Céljai megvalósításán dolgozik, s törődik az emberi kapcsolataival.
S hogyan látja az anyját? Én vagyok az, aki mindig ott vagyok neki. Bármikor, bármiről beszélhet velem. Látja az én életemet is. Tudja, hogy nem vagyok tökéletes, de mindent megteszek, hogy értékes életet éljek. Tudja, hogy ki merem mutatni az érzéseimet, legyenek azok jók vagy rosszak. Tudja, hogy határozott is tudok lenni, kompromisszumok nélkül. Nem akartam, hogy a lányom olyan nehezékekkel induljon az életbe, mint én. Mert jó nőnek lenni – és az élet rengeteg szépséget, csodát ad nekünk, a gyengébbik nemnek.
Boldizsár Szilvia
