Tudjuk, nem jó idők járnak ma a világra. Egy nagy válság elején vagy kellős közepén tartunk. Hogy pontosan hol, azt ma még senki sem tudja megmondani.
S mi, fiatalabbak tudjuk a legkevésbé, hogyan lehet olyan szegényes körülmények között élni, amikor a kevésből még kevesebb van vagy lesz, s amikor alig kapunk meg valamit abból, ami után pedig oly nagyon sóvárgunk. Hiszen bennünket a fogyasztásra szocializáltak, arra, hogy a megvehető dolgok adnak elsősorban boldogságot.
(© Focus Features)
Soha nem felejtem el, mit éreztem, mikor annak idején a huszonkilences nagy világgazdasági válságról tanultunk az iskolában. Arról, hogy a pénz annyira elértéktelenedett, hogy egy dollárért már házat lehetett venni New Yorkban. Az első gondolatom az volt, hogy ilyen körülmények között nem lehet emberi életet élni. Csak félni a mától, s rettegni a holnaptól. Mára persze már okosabb vagyok, s megtanultam, hogy a jég hátán is meg lehet élni. S még örülni-vigadni is lehet, s akár a teljességet is meg lehet élni. Mert a boldogság nem elsősorban a pénz függvénye.
Stefan Zweig, a nagy író egyik visszaemlékezésében leírja, hogy a háború utáni gazdasági válsággal sújtott Ausztriában hogyan éltek az osztrákok. Semmi nagy szenvedésre nem emlékszik, írja. Az ember megszokta az inflációt, és igazodott a káosz természetéhez. Ma sem tudja, hogyan és honnan teremtették elő azt a sok tízezer osztrák és német pénzt, amire a napi létezéshez szükségük volt – de előteremtették. Pedig egy tojás annyiba került, mint egy luxusautó, s Németországban később négymilliárd márkába (ami Nagy-Berlin teljes ingatlantulajdon-értékével volt egyenlő).
Azt hinnénk, hogy egy ilyen országban a nők torzonborz hajjal szaladgáltak, az üzletek üresek lettek, mert senki semmit nem vásárolhatott, a színházak bezártak, és a többi. Bámulatos, hogy korántsem volt így! Éppen ellenkezőleg, az élet ösztöne erősebbnek bizonyult, mint az ingatag pénz.
A pénzügyi káosz tombolása közepette a mindennapi élet zavartalanul folyt tovább. Egyénileg sok minden megváltozott ugyan, a gazdagok elszegényedtek, mert a bankokban, állami kötvényekben őrzött pénz semmivé lett, a spekulánsok megtollasodtak, de a kerék forgott tovább.
A pék sütött, a cipész kalapált, az író írt, az újság minden reggel ott volt az ajtó előtt, és a színházakban volt a legpezsgőbb az élet. Az emberek ugyanis mintha most becsülték volna csak igazán az élet értékét – most lett értéke a munkának, szerelemnek, barátságnak, természetnek, művészetnek.
A nép egésze sokkal intenzívebben és érzékenyebb idegekkel élt, mint annak előtte. Fiúk, lányok mohón járták a hegyeket, a bárokban késő éjjelig szólt a zene, mindenki lendületesen élt és dolgozott. Ami régebben fontos volt, az még fontosabb lett, s az emberek talán soha nem szerették annyira az életet, mint azokban az években. Érezték talán a pénz árulásából, hogy az örök dolgok jelentenek csak igazi állandóságot.
Tudjuk, az ember mindig többre vágyik, s mivel ez több pénzbe kerül, dolgozik látástól Mikulásig, hogy még több pénze legyen. S hogy miért akar még többet? Azt mondja, azért, mert boldog akar lenni. És ebben a legújabb korban nagyon is elhittük, hogy a boldogságot meg lehet vásárolni. Ezért aztán hajtjuk a pénzt. S hogy boldogabbak vagyunk-e tőle? Nem, kutatások igazolják, hogy noha anyagiak tekintetében ma sokkal jobban élünk, mint az 50-es években, ettől cseppet sem lettünk boldogabbak, sőt, ma rosszabb kedvűek vagyunk, mint ötven évvel ezelőtt. S hogy miért romlott el mára minden ennyire? Talán azért, mert az élet helyett az élet kellékeire terelődött a figyelem.
Az élethez sok minden kell: étel, ital, lakás, fűtés, világítás, kocsi, na de aztán még jobb kocsi kell, még szebb lakás, még szebb ruha. S aztán az ember egyszer csak azt veszi észre, hogy az élet energiáit lekötik az élet kellékeinek a megszerzésére összpontosított energiák. De hogy ezek a kellékek mihez segítik őt hozzá, azt az ember nemigen tudja. Sok-sok kellék birtokában van, amiről azt hiszi, szükséges ahhoz, hogy ő jól és boldogan éljen – holott nem. Nem kell ennyi kellék az élethez.
A fogyasztói társadalom a kellékek kultusza, az élet kellékeinek kultusza, de nem az élet kultusza! Félreértés ne essék: itt most nem azt akarjuk mondani, hogy lehajtott fejjel törődjünk bele a válságba és elszegényedésbe. Nem. Álljon csak ki mindenki a jussáért, és harcoljon az őt érő igazságtalanságok ellen.
Arról szeretnénk inkább írni, hogy az előttünk álló nehézségek lehetőséget teremtenek az újrakezdésre. Most talán eljött az idő, hogy leszámoljunk azzal a tévhittel, hogy a pénz boldogít. De talán még ezek után is vannak, akik gazdagok szeretnének lenni, hiszen akinek sok pénze van, megvehet mindent magának. Itt azonban végleg le kell számolnunk még egy tévhittel. A depresszió ellen, terápiás célból történő vásárlás ugyanis nem működik, és a jobb magazinokban ezt már nem is állítja senki.
Ha az ember azért kezd vásárlási ámokfutásba, hogy boldogabb legyen, éppen az ellenkezőjét éri el. Kielégületlenebb, frusztráltabb és boldogtalanabb lesz. A fogyasztás ugyanis nem boldoggá tesz, hanem fásultságot okoz.
Ernst Bloch, az ismert német filozófus a „beteljesülés melankóliájának” nevezte ezt a jelenséget. Szintén von Schönburg idézi azt a kutatást, amit a híres agykutató, Wolfram Schultz végzett majmokon.
„A kísérleti állatokat ketrecbe zárták. A ketrecen kézfejnyi nyílás volt, fölötte egy kis lámpa. Minden alkalommal, amikor a nyíláson át almadarabokat nyújtottak be a majmoknak, egy pillanatra felvillant a fény. A majmok rövid idő múltán felfogták, miről van szó, vagyis amikor a lámpa felgyulladt, megugrott az agyukban a dopamintermelés. Ám Schultz azt is megállapította, hogy ez a boldogsághormon csak addig termelődött, amíg a majmok a jutalomra vártak. Amikor végre megkapták az almájukat, nem lett magasabb a dopaminszintjük. A tényleges jutalom tehát sem boldogságot, sem örömöt, sem egyéb, az agyban mérhető reakciót nem váltott ki. Izgalmat csak a várakozás öröme szerzett – a beteljesülés nem járt semmiféle boldogságérzettel.”
Schultz professzor még tovább is fejlesztette a kísérletet: ezután mazsolát adott a fényvillanás után a majmoknak, ami még nagyobb dopaminfröccsöt eredményezett az agyban. Kis idő múltán azonban, amikor a majmok hozzászoktak a mazsolához, csökkent a várakozás öröme is, sőt, amikor mazsola helyett újra almát adott, akkor a kezdeti szintnél is mélyebbre zuhant a dopamintermelés, azaz elmondható, hogy a majmok csalódottak voltak. Igazolást nyert tehát ama bölcsesség, hogy akinek magasak az igényei, azt nehezebb boldoggá tenni. És ez nemcsak a vásárlásra igaz, hanem tulajdonképpen mindenre az életben.
(© Joao Carlos)
Ha az emberben valamilyen vágy motoszkál, amit képtelen uralni, akkor egy idő után a rabjává lesz. Mert nemcsak a drogoktól, szextől, cigarettától, alkoholtól, szerencsejátéktól lehet függőségbe kerülni, hanem mindentől, amit az ember mértéktelenül csinál. Az ember a valódi boldogságát nem az élvezetek túlhajszolásában fogja megtalálni, akármennyire is úgy tűnhet manapság. Élvhajhász korban élünk, ahol a jelszó „Fizess és szórakozz!” vagy ma már inkább „Szórakozz és fizess!”. Az élet értelmévé a túlhajtott élvezetet és a szórakozást tették — természetesen nem önzetlenül. Pedig az élvezet valójában csak akkor növelhető, ha megtanultuk a lemondást.
Nem mondhatjuk persze (mert nem igaz), hogy a boldog élethez nem vezet más út, csak az aszkézis. Hacsak nem leljük örömünket abban, amiben Remete Szent Pál, hogy egy barlangban lakunk, a szomszéd forrás vizét isszuk, a barlang melletti pálmafa gyümölcsét esszük, és pálmalevelekbe öltözünk. (Remete Szent Pál kilencvennyolc esztendős koráig élt így, nagy megelégedettségben.) Azt a vágyunkat, hogy többek és jobbak legyünk: nem szabad elfojtani, mert az biztosan nem vezet jóra.
A fogcsikorgatva gyakorolt lemondásból nem származik öröm. Szóval: nem az a lényeg, hogy itt, a nagy válság kellős közepén az ember a plázák helyett nagy boldogtalanul a kínai piacra kezdjen el járni vagy az angol turkálókba. (Nem mintha ezekkel bármi baj lenne.) A lényeg itt abban van, hogy az ember nem azért nem fogyaszt őrült tempóban, mert nem tud, hanem azért, mert nem akar.
Vajon ki az irigylésre méltóbb: az, aki megbirkózik a válság hatásaival, vagy az, aki önként és dalolva lemond a fölösleges dolgokról? Az előbbi veszteséget menedzsel, az utóbbi győzelmet arat. Ne a körülmények határozzák meg a vágyainkat, hanem mi magunk.
Minél kevésbé esik nehezünkre helyesen cselekedni, annál boldogabbak leszünk. Az embernek szabadságában áll bármit tennie, és ő szabad akaratából a jót választja. És aki nem hagyta eltorzulni a lelkiismeretét, az tudni is fogja, mi a jó. A „megtehetném, de lemondok róla” érzése a legnagyobb öröm forrása lehet. Jó, ha az ember leltárt készít, hogy mire van valójában szüksége. Étkezési, utazási, öltözködési, kulturális és más szokásainkban rengeteg olyan elem van, amire nem is magunk, hanem mások véleménye miatt van szükségünk. Ami pedig nem az ember sajátja, de megfelelési kényszerből mégis magára erőlteti, azzal nemcsak bűnt követ el, de stílustalan lesz.
Van olyan ismerősöm, aki egész héten drága öltönyökben feszít, de csak hétvégenként, amikor farmerbe bújik, hat igazán elegánsnak. És ha valaki otthon, amikor senki nem látja, soha nem hallgat operákat, az ne vegyen drága pénzen jegyet a három tenor koncertjeire, mert csak unatkozni és feszengeni fog kényelmetlen színházi székén. A kultúrsznobság drága mulatság.
De ha mer az ember nem együtt bégetni a nyájjal, ha mer saját véleményt kialakítani, akkor nagyon sokat spórolhat, és az is kiderül, hogy valójában mennyire gazdag az élete.
