A mai romantikus kapcsolatokban kábé annyi a romantika, mint a képeken: a telefontól az autóig, onnan meg az ágyig tartanak.
Fülledt nyári este volt, a Duna-parti kávéházban egymásnak adták a kilincset a meghitten sugdolózó szerelmespárok.
(© Mark Beck)
1
– Szóval, bejön a hely? – törte meg a csendet Andris, kérdő pillantást vetve Verára.
– Öhm, igen. Klassz – válaszolta egy erőltetett mosoly kíséretében a lány, de alig tudta leplezni csalódottságát. Sárosfáról vezetett fel Pozsonyba, s mivel Andris késő délutánig dolgozott, a közeli Eurovea sétányához beszélték meg a találkozót. Vera reményekkel tele indult el otthonról: többször is elképzelte, ahogyan a jóképű Tinder-lovag magához szorítja, majd bókokkal halmozza el (mint ahogyan azt virtuálisan tette közel másfél hónapon át). Ám az álomkép már az első tíz percben szertefoszlott, mikor is kiderült, hogy szemtől szemben nem csupán a vonzalom hiányzik, de közös témát is csak nagy erőfeszítések árán képesek találni.
– Tudom, hogy nem ez az első elcseszett randim. Az fáj a legjobban, hogy ez az ember a mindennapjaim része volt, még ha csak a neten is. Biztatott, amikor állásinterjúra mentem, neki bőgtem a kutyám betegsége miatt, még a legapróbb hülyeségeimbe is beavattam. Normálisnak tűnt, a szextéma pedig legalább két hétig szóba sem került. Erre ott álltunk egymással szemben, mint két vadidegen, és gőzünk sem volt arról, hogy mit mondhatnánk egymásnak. Elegem van!
Vera kétségbeesetten kiabált bele az autós kihangosítóba, én pedig bármennyire is szerettem volna segíteni neki, nem tudtam. Persze, dobálózhattam volna olyan hangzatos közhelyekkel, hogy a legtöbb férfi mindenét odaadná egy olyan nőért, mint ő, vagy nyugodjon meg, mert talán holnap az utcán belebotlik majd az igaziba. Sajnáltam Verát, mert tudtam: az elkeseredésének köze sincs Andrishoz. Az fájt neki, hogy hiába próbálkozott, ismét kudarc érte. Ismét csak elveszítette a reményt, hogy tartozhat valakihez.
Ma már a hűtlenség lett a norma: a női lapok a nyitott viszonyt mint valami nagy szabadságot propagálják a nők számára.
2
Gimnazistakoromig szent meggyőződésem volt, hogy a párkeresés képlete egyszerű: ha egy lány kedves és szép, nyert ügye van a fiúknál, s ha tán még okos is, bárkit képes az ujja köré csavarni. Az elmélet lassan dőlt meg bennem, csak mikor felismertem: nem feltétlenül a babaarcú vagy intelligens lányok a menők a fiúk között. Inkább azok a lányok a népszerűek, akik mernek kacérkodni, akiknek nincsenek gátlásaik, és akik tudják, hogyan használják fegyverként a nőiességüket. Az ilyen lányok nem félnek esendőnek látszani, bátran rászorulnak a gáláns „lovag“ segítségére. Szegény Vera a szolidságával és a talpraesettségével nem aratott felhőtlen sikert – arról nem is szólva, hogy neki mindig a zsivány fiúk tetszettek. Akik szinte mindig átejtették, és tuti, hogy a kiszemeltje harmadszorra már nem kereste.
Volt idő, mikor Verával előszeretettel tituláltuk gyávának a férfiakat. Megsértődtünk, hogy mindig a „könnyebb prédát“ választják helyettünk. Pedig hiba egy kalap alá venni az egész férfinemet. Egyrészt mindig akad kivétel – sokszor csak ki kell várni a nagy Ő-t, másrészt megváltoztak a normák. Hiszen olyan világban élünk, ahol divat lett kapcsolatból kapcsolatba ugrálni vagy egyszerre több vasat a tűzben tartani. S ma már az online térben nyom nélkül odébb lehet állni. Sőt, ma már a hűtlenség lett a norma: a női lapok a nyitott viszonyt mint valami nagy szabadságot propagálják a nők számára. Bent a hálószobában pedig folyik a taktikázás. Mindenki fél, hogy pofára ejtik, ezért nem mer szeretni – vagy mikorra már bevonódna a szerelembe, megijed, és ő lép le először vagy szúr ki a másikkal.
Ezért veszünk el ma a társkeresés útvesztőjében.
A folytatás
– Bevallom, kicsit másmilyennek képzeltelek – bökte ki fél óra kínos feszengés után Andris, mire Vera szeme elkerekedett.
– Milyennek? – kérdezett vissza foghegyről. Tudta, hogy ez a mondat semmi jót nem jelent.
– A Tinderen lazább voltál. Élőben viszont egy komoly lány vagy, meg zavarban is vagy...
Vera annyira erősen szuggerálta a vizespohár szélét. Mindig dühítette, ha megmondják, hogy milyennek kéne lennie.
– Nem vagyok kékharisnya, de ez az első találkozásunk. Nem tudom, hogy milyennek kellene lennem, vagy mire számítottál? – nézett fel a pohárból.
Andris bólintott a pincérnek, hogy fizet, majd a lányra nézett:
– Hidd el, én sem…
Vera úgy érezte, megfullad. Legszívesebben kirohant volna a kávézóból, de jó kislány volt, nem így nevelték. Becsületesen megvárta, míg a pincér felváltja az ötvenest, majd megköszönte Andrisnak az estét, és eltűnt a parton bámészkodó tömegben.
– Tudom, hogy nem szabadna ennyire kiakadni, mert nem ez az első elcseszett randim – kiabálta bele tíz perc múlva az autós kihangosítóba a barátnőjének. – Miért nem vagyok jó senkinek úgy, ahogy vagyok? Az fáj a legjobban, hogy ez az ember a mindennapjaim része volt, még ha csak a neten is. Biztatott, amikor állásinterjúra mentem, neki bőgtem a kutyám betegsége miatt, még a legapróbb hülyeségeimbe is beavattam. Normálisnak tűnt, a szextéma pedig legalább két hétig szóba sem került. Erre ott állunk egymással szemben, mint két vadidegen, és gőzünk sincs arról, hogy mit mondhatnánk egymásnak...
