Valamiért azt hisszük, hogy a figyelemfelkeltő egyenlő a stílusossal. Schiffer Miklós (57) stílustanácsadót és divatszakértőt kérdeztük. Hová tűnt a nagybetűs stílus?
A kávézóban azonnal kiszúrjuk a stílustanácsadót. Nem visel semmi elképesztőt vagy feltűnőt, egyszerűen csak elegáns. A körülötte ülő melegítőnadrágos és farmeres vendégkoszorúra sandítva ki sem kell mondani: nem csupán az életünkben, a stílusunkban is elkényelmesedtünk. Mert nemcsak a mindennapi viseletünkről süt az összevisszaság, nem csupán egy kávézóban kapja az ingben, zakóban érkező a furcsa pillantásokat, de a színházban is. Hisz már oda is kámzsás pulóverben járunk.
Schiffer Miklós (© Hartyányi Norbert)
– Ma minden a kényelemről szól, a stílushoz viszont fegyelem kell – kezdi Schiffer Miklós. – Az ember reggel felvesz egy zakót, mert az mégis más, mint belebújni egy belebújós gatyába. Ám az emberek mit szeretnek? Belebújni egy melegítőbe. Édesanyám 90 éves, hála Istennek kiváló egészségnek örvend, szellemileg és testileg egyaránt. Ami a megjelenést illeti, idős kora ellenére sem kényelmesedett el. Kéthetente hétfő délelőttönként a fodrásznál ül, manikűröshöz, pedikűröshöz jár! S ez a stílus fegyelme – ő nem megy ki akárhogy az utcára, inkább felhív előtte: „A kis kötött kosztümömet veszem föl a kis barna cipőmmel...”
– Ez annyit jelent, hogy mára elvesztettük a stílusunkat?
– Mindegy, hogy Szlovákia, Magyarország, Csehország vagy Lengyelország – ez a térség mindig le volt maradva a divat terén. Nem nagyon vesszük a fáradságot a kiöltözéshez, sokszor akkor sem, amikor az alkalom megkívánja. Ma ilyen a közgondolkodás (persze nem csak nálunk): „Viselj azt, amit gondolsz, tegyél azt, amit gondolsz!” Az a baj, hogy van, akinek már 20 éves korában sem áll jól a miniszoknya. De akkor miért gondolja úgy, hogy 50 éves korában majd jól áll? Ámde ki döntheti el, hogy kinek mi áll jól? Ma ezt éljük. A világ azt mondja, minden úgy jó, ahogy van. Az ezredforduló után jött ez a filozófia, miszerint: „Ki vagy te, hogy megmondd, nekem mi a jó? Majd én eldöntöm.” Tizenöt évvel ezelőtt még én is sokkal szigorúbb voltam az előadásaimon azt illetően, hogy mit lehet viselni és mit nem. Ma már a könyveimben is csak ajánlásokat fogalmazok meg.
Coco Chanel egyszer azt mondta, hogy az igazán finom nőt akkor lehet észrevenni, amikor már távozott, mert a jelenléte természetes volt. Giorgio Armani pedig azt, hogy ne felfigyeljenek rád, hanem emlékezzenek! Na, pontosan ez a gondolkodásmód az, ami ma már nem jellemző.
– Miért, talán megváltoztak a trendek? Vagy az Ön véleménye változott?
– Is-is. Nem lehetünk annyira vonalasok, mert másként elvesztjük a korral a kapcsolatunkat. És egy kreatív ember nem vesztheti el a kapcsolatát a jelenkorral. Azok a nagy tervezők, akik már mind meghaltak, és akiknek ma csak a nevüket használják a nagy márkák, még egy teljesen más világban éltek. Ha ők azt mondták, hogy a szoknya a térd fölött három centivel végződjön, akkor azt mindenki elfogadta. Ma van olyan ember, aki meg meri mondani, hogy milyen hosszú legyen a női szoknya? Nincs – és ez nem is biztos, hogy baj. Én bajnak azt gondolom, hogy nagyon tarajosra sikeredett ez a hullám, ami elmosott mindent, de bízom abban, hogy majd megáll valahol középütt. Mert ma az összgondolkodásban nincs a stílusnak és a minőségnek hívó szava. Ennek persze oka is van, hisz a hetvenes évek elejétől halálra piszkálták a nőket azzal, hogy nem elég karcsúak. A kétezres évek elején aztán jött az ellenhullám, s ma szembemegy mindennel, ami régen volt. Már nem mondjuk azt, hogy mindenkinek karcsúnak kell lennie. Érdekesmód a túlhajtott szépségkultusz mellett élt még egy üzenet: a „legyen mindenki fiatal vagy legalább fiatalos”. S nem a szépség üzenete maradt meg a világban, hanem az örök fiatalság mítosza.
– A sok átszabott testre és arcra gondol? Ezen a téren is elöl járunk...
– A megfelelési kényszer még mindig erős, s ennek a fiatal lányok is áldozatul esnek. Kiválni akarnak, mások akarnak lenni, mikor felfújják a szájukat, de pont ezáltal lesznek egyformák. A fiatalságkultusz jegyében sok nő felvesz olyan ruhadarabokat és kiegészítőket, amelyek viseléséhez nincsenek meg a genetikai adottságai. Érdekes egyébként megfigyelni ezt a kettősséget, mivel a fiatalságkultusz és a „Légy önmagad!”-mottó egymásnak jócskán ellentmondanak.
– Hogy létezhetnek akkor egymás mellett ekkora békében?
– Gondoljunk csak bele, ha az emberek elfogadnák önmagukat, akkor nem profitálhatna belőlük a szépségipar! Az örök fiatalságot hajszoljuk a különféle beültetésekkel és plasztikákkal, s ebben az értelemben nem vállaljuk magunkat, hiszen nem vagyunk hajlandóak elfogadni a saját korunkat sem. Míg ezelőtt a „légy karcsú, mert az a szép!” parancsa élt, ma a „légy örökké fiatal, mert az a szép!” van érvényben. Nem kell azonban egyedül az átlagembert hibáztatni ezért. A híres emberek talán példamutatóak? Nem hinném. A színészek, énekesek, zenészek például a harmincas években ugyanúgy néztek ki a vörös szőnyegen, miképp az utcán sétálva. Ha ma megnézzük a celebek sorát, mit látunk? Melegítőben jelennek meg, mire a médiában már áramlanak feléjük a „gyönyörű”, „fantasztikus”, „lélegzetelállító” jelzők. A fogalmaink is erodálódnak, szétfolynak: semmi nem az, ami.
– Ennek az áldozata akkor a szürke utcakép?
– Mi itt, Európa keleti felén mindig szürkék voltunk, ahogy az időjárásunk is szürke – hisz nyár közepe van, s mégis napok óta szürke égre ébredünk. Spanyolország, Olaszország mindig is a tanulópélda volt divat terén, talán mert a mediterrán világ vízközeli; süt a nap és jókedv van, minden pompázik: a vízközeli élet ad egyfajta pozitív felszabadultságot. Mi hozzájuk képest szürke népek vagyunk. Az olasz „la bella figura” minden élethelyzetben a szépségre való törekvést jelentette.
Az olaszok még mindig fantasztikusan öltöznek, s a férfiak talán még fantasztikusabban, mint a nők: egy olasz méretre szabott öltöny tud olyan kényelmes lenni, mint egy melegítő. Persze, pénz is kell a stílushoz; de az sem mindegy, milyen a hozzáállásunk, az is fontos, ami a fejünkben van.
– Azt mondjuk, mindegy, mit viselünk, csak komfortos legyen, mégis egyre többet költünk ruhákra... Ez is ellentmondás.
– Igen, mert azt szajkózzák nekünk, hogy mennyiségi mércével vásároljunk, s ne a minőséget nézzük. Ráadásul a fenntarthatóság nevében sózzák ránk ezt a rengeteg kacatot. E tekintetben a médiának olyan mértékű a felhajtóereje, mint eddig sohasem. Mit hallunk mindenhonnan? Vedd meg a 72. napszemüvegedet és a 30. táskádat! – ez a mottó. A sneaker sportcipő például miről szól? 100 euróból előállítják, de el tudják adni 800 euróért. Egy szép bőrcipőt viszont csak 300 euróból lehet előállítani, és 600 euróért tudják eladni. Melyik ma a menő? A sneaker. Miért? Mert többet lehet keresni rajta. Igazából folyamatosan arra vagyunk késztetve, hogy költsük a pénzünket. S vajon kinek a köpönyegéből bújt elő ez a mai sok-sok divatmárka? Nagy részük mögött nem találunk minőséget, a ruhák anyaga kopik, nyúlik, szálzik. És sajnos a nagy márkák is felzárkóznak: pár éve egy Armani kosztüm magát simogatta, olyan anyagból volt. Ma pedig... Úgy költjük a pénzünket, hogy miközben egyre többet veszünk, egyre hitványabbul nézünk ki. Hiába „ruházunk be” egyre többet ruhára, nem segít a stílusunkon, sőt.
– Mi a helyzet máshol? Mert az utcakép azért a nyugati nagyvárosokban is lehangoló tud lenni...
– Ha ma Pozsonyban (járok oda, ismerem a várost) és Londonban készítenénk pár fotót, s egymás mellé helyeznénk a képeket, ugyanazt látnánk. Jó példa erre a nemrég lezajlott királyi koronázás, érdemes volt a várakozó tömeget megnézni – én az egyik magyar adón kommentáltam az eseményt. Biztosan nem az a kép él az ember fejében az angol eleganciáról, mint amit a leselkedők nyújtottak! Viszont például Ascotban, a lóversenyen nincs mese. Ott mindenki betartja az öltözködési előírásokat, hiszen be sem tehetné a lábát az eseményre, ha nem így tenne.
– Akkor van remény? Lesz még stílus a világban?
– Igen, bizonyos csoportokban, bizonyos városokban igen, mint például Milánó vagy Róma. Az idős spanyol nők viszik a prímet, érzik a szépet, végtelenül elegánsak, de az északi népek is tudnak jól öltözöttek lenni. Szóval: a remény hal meg utoljára... A szélsőség, az a kitétel, hogy „az a stílusunk, hogy nincs stílusunk” az, amit inkább problémásnak látok. Azt viszont, hogy valóban olyan rossz dolognak számít-e, hogy megtörtént a divatban ez a forradalom, nem tudhatom biztosan. Bízom abban, hogy a kilengett inga egyszer visszabillen, s végül megáll valahol középen.
