Mielőtt az ember útnak indulna, először is tisztában kellene lennie, hogy mit szeretne. Ez a boldog nyár alfája és ómegája! Én mindig is a nyugodt, elhagyott szállodákat kedveltem, és hányszor, de hányszor küldtek el zajos, gyerekes családokkal teli városi szállodába (egyszer Krétán, egyszer Máltán, egyszer Horvátországban), ahol végig a guta ütögetett. A harmadik kudarc után rájöttem, hogy a hiba az én készülékemben van, mert nem mondom meg pontosan, mit szeretnék.
Negyedik alkalommal már megmondtam, s akkor kiderült, hogy az utazási irodákkal sincs minden rendben: a pult mögött ülő hölgyeménynek fogalma sem volt arról, hogy mit árul. Pontosabban, zsákbamacskát árult, mert még sohasem járt se Görögországban, se az ajánlott hotelekben. Végül rájöttem: ha sikerrel akarok járni, olyan, a célországra „szakosodott” irodát kell keresnem, ahol az asszisztensek ismerik az ajánlatukat, s pontos tájékoztatást tudnak nyújtani a helyi szokásokról (sőt a fakultatív programokról is).
(© Louis Vuitton)
És az sem árt, ha van telepített idegenvezetőjük, aki a vitás kérdéseket elintézi. (Például egyszer Törökországban nem tengerre néző szobát kaptunk, pedig felárat fizettünk érte, nem volt félpanzió – és telepített idegenvezető híján nem tudtunk érvényt szerezni jogainknak.)
Ismerkedjünk meg a célország viselkedési szokásaival
Sok félreértést elkerülhetünk. A mediterrán országokban például gyakori, hogy nem csupán a családtagok, barátok, de még az ismerősök is puszival köszöntik egymást. Ázsiában – főleg Kínában – az ételek feletti legkisebb szipogást is – amit a csípős ételek esetében bizony elég nehéz megállni – súlyos sértésnek veszik. Japánban viszont a zsebkendő nyilvános használata számít durva illetlenségnek. Az arab és a buddhista országokban a talp mutogatása számít óriási sértésnek, mivel talpunk (szerintük) fizikai és spirituális értelemben egyaránt a legalantasabb pontunk. Ezért bármennyire is sajog a lábunk – egy kávézó teraszán, vagy egy padon pihenve –, ne lépjünk ki a cipőnkből.
Főleg nekünk, nőknek nem árt, ha annak is utánanézünk, hogy milyenek az öltözködési szabályok. Az arab országokban nem nézik jó szemmel a tenyérnyi sortban és egy zsebkendőnyi topban bámészkodó városnéző nőket!
Szelek szárnyán
Ha repülőgépes utazás mellett döntünk, nem árt előre megérdeklődni, hogy hány kilós poggyászt adhatunk fel ingyenesen, mert ha poggyászunk túllépi a megengedett súlyt, komoly többletköltséggel számolhatunk. Nem a legjobb ötlet, ha a lakásunk új dizájnjához Tunisz fűszerillatú bazárjában akarjuk összevásárolni a csodaszép (ám nehéz) cserépkerámiákat, mint tette azt kedves barátnőm, akinek férje a repülőtéren kis híján szívrohamot kapott. A repülőtársaságok szintén szigorúan meghatározzák, hogy személyes poggyászunk (amelyet felviszünk a gépre) milyen méretű lehet: legtöbbször 55x40x20cm. Ajánlott magunkkal vinni egy vékonyabb kardigánt (vagy pulcsit és persze zoknit is), mert a légkondicionált gépben igencsak elkelnek.
A másik dolog, amit saját káromon tapasztaltam, hogy kisgyerekünk „biztonságot adó”, kedvenc maciját lehetőleg ne a bőröndbe csomagoljuk. Utána magyarázhatjuk szipogó csemetén-nek, hogy igen, itt van, csak éppen a gép pocijában...
Megy a gőzös, megy a gőzös...
Igen ám, de ha vonattal utazunk, csomagoláskor mindenképen számítani kell arra, hogy a bőröndöket valahol el is kell helyezni. A korszerű vonatokban nincs túl sok rakodóhely. Nem, nem, felejtsék el, a szomszéd rakodórésze tabu! Viszont a lábunknál elhelyezett táskák a saját komfortérzésünket rontják, mivel nem tudjuk kinyújtani a lábunkat.
Ha férfi nélkül utazunk, vagy gyermekünket egyedül indítjuk útnak vonattal, szintén figyeljünk oda a bőrönd vagy táska súlyára. Az elmúlt évben a lányom ment nyelvi táborba. Vígan pakolt, kerekes a bőrönd, csak húzni kell. Odafelé még valahogy elboldogultunk az állomás végeérhetetlennek tűnő lépcsősorán, na de hazafelé! Apróságok, „meglepik” – igen ám, de sok kicsi sokra megy. Németországban egy jól nevelt csoporttársa felsegítette a vonatra, ott még nem volt gond. De megérkezéskor már igen. Minden lépcsőfok külön szenvedést jelentett.
Csoportos utazás, busszal
Az egyik legkedveltebb üdülési forma, de talán ebben az esetben kell a legtöbb dologra odafigyelnünk, hiszen illetlen viselkedésünkkel igencsak megkeseríthetjük útitársaink életét. Először is nem szabad késni. Egyszer az én fiam késett a barátjával vagy másfél órát, mert úgy gondolták: mi sem alkalmasabb „szabad programnak”, mint hogy megnézzék a majd háromórás Gyűrűk urát! És míg ők önfeledten moziztak, harminc ember idegeskedett és kínlódott fáradtan.
Ha mégis elkésünk, illik legalább elnézést kérni a többiektől. Ha hosszabb útra indulunk, vigyünk magunkkal egy párnácskát (ma már hatalmas a választék a pihe-puha vánkoskákból), amelyet szükség szerint a nyakunk, a derekunk vagy éppen a könyökünk alá tudunk tenni. Ha az úton idegenvezető kísér minket, nem illik locsogni (a beszéd a buszon az ő „reszortja”). Ki- és beszálláskor pedig ne tolakodjunk, adjuk meg a tiszteletet az idősebbeknek és a kisgyerekes anyukáknak.
És ami talán a legfontosabb: ne elégedetlenkedjünk, zsörtölődjünk egyfolytában, mert ha a többségnek megfelel a pihenőhely, szállás, útvonal, akkor (essen bármennyire is nehezünkre) alkalmazkodjunk. És ne feledkezzünk meg a legfontosabbról: „Keep smiling!” A bunkókat mindenhol felismerni. Hangosak, üvöltöznek, nem törődnek a többi utassal, s ha figyelmeztetik őket, kikérik maguknak. (Mi ilyen család vagyunk! – oktatott ki múltkor egy szlovák apuka, aki végigharsogta az egész dubaji repülőutat. Kiállította a névjegykártyát: az idegenekkel teli röpcsinek meg volt a véleménye a szlovákok utazási kultúrájáról.)
Végre, megérkeztünk!
A legtöbb szállodában, hotelben van londiner, ezért ne szegény, fáradt férjünkkel cipeltessük a bőröndöket. Európában általánosan elfogadott szokás szerint a londinernek, szobalánynak, ill. pincérnek egy-két euró borravalót illik adni. Ezzel ne fukarkodjunk, mert tapasztalatból tudom: a „befektetés mindig megtérül. Viszont a stewardesseknek soha ne adjunk borravalót (az sértő). Ők ugyanis nem a pincér – hanem a háziasszony szerepét töltik be. És mindig köszönjük meg az udvarias kiszolgálást. A legkedvesebb, ha a helyiek nyelvén tesszük. Nem baj, ha nem tökéletes a kiejtésünk, az ottaniaknak jólesik a figyelmesség.
Az étteremben
Reggelinél, főleg, ha svédasztalos, nem illik a nap hátralevő részére elemózsiát pakolni. Nagyon nem! Ha csak párunkkal kettesben megyünk, megeshet, hogy asztaltársaságot kapunk. Ilyenkor illik bemutatkozni, de ne legyünk tolakodóak, és főleg ne tegyünk fel bizalmaskodó kérdéseket, hogy hány évesek, van-e családjuk, hiszen még az is könnyen megeshet, hogy nem is házasok. Annak sem örül mindenki, ha evés közben egyfolytában zaklatják, beszélnek hozzá, vagy asztalszomszédja civakodását kell hallgatnia – ahelyett, hogy átadhatná magát az új ízekkel való ismerkedésnek.
(© Ginta Lapina for Vanity Fair Italy)
Pár évvel ezelőtt a csoportunkkal utazott egy harmincas házaspár. A hölgy már a pozsonyi repülőtéren (lehet, arra gondolt, hogy itt már idegen felségterületen van, és senki sem érti) elkezdte a veszekedést, és mire leszállt velünk a repülő, kiteregette az egész család szennyesét. Nem tudom, kinek volt kellemetlenebb: nekünk, utasoknak vagy szegény férjének.
Apropó: férj
Tengerparti nyaralások alkalmával bizony megeshet, hogy párunk elfeledkezik magáról, és előtör belőle az ősi vadászösztön – árgus szemekkel figyeli a szőke bombázókat. Nem jó érzés, tudom, de ne csapjunk patáliát! Főleg ne tegyünk epés megjegyzéseket férjünk férfiasságára, ágybeli teljesítményére. Felesleges porig alázni mások előtt. Párszor már fültanúja voltam ilyennek.
Városnézés
A csoportos kirándulások egyik fő programja. Itt a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk, ha „vadiúj” cipőnkben akarunk várost nézni. Az előrelátók és a tapasztalt utazók mindig a jól bejáratott, kényelmes lábbelijüket veszik elő. Nem árt, ha a kézitáskánkba egy kényelmes, láblazító papucsot is berakunk, hogy szükség esetén ebbe bújtassuk sajgó lábunkat.
Városnézéskor ajánlott kerülni az egyéni akciókat, mert az elkóborolt utas miatt csúszhat az egész napi program. Akkor pedig nem igazán leszünk népszerűek útitársaink körében.
Egy Új Nő-s kirándulásunkon esett meg, hogy Schönbrunnban eltűnt egy idős néni. A csoport egész délután őt kereste, majd bementünk a rendőrségre, szóval a program borult: irtó kellemetlen volt. Lelki szemeinkkel már láttuk, hogyan ájult be a kedves utas a parkban egy bokor alá...
Mígnem este fél kilenckor megszólalt Esztike kolléganőnk mobilja. Kiderült, hogy nénikénk kényelmesen megnézte a megnézendőket, majd hazavonatozott, lezuhanyozott, bevacsorázott, aztán felhívta munkatársunkat, hogy megérdeklődje: Kedveseim, és ti hogy éreztétek magatokat?
Az a fránya csomagolás...
Biztosan mindenki tapasztalta már, hogy míg otthon a szépen vasalt ruháink kényelmesen beleférnek a bőröndbe, táskába, addig hazafelé sokkal nehezebb becsomagolni. Ezért ajánlatos hagyni egy kis helyet a táskákban. Egyébként is felesleges túl sokat pakolni, elég csak a legszükségesebbekre szorítkozni (én legalábbis soha nem veszem fel az összes ruhámat, amit becsomagoltam).
(© Peter Lindbergh for Louis Vuitton)
Arra is figyeljünk, hogy ne egy helyre pakoljunk, mert ha esetleg elveszne a bőrönd, ami főleg repülőgépes utazásoknál gyakori, akkor a végén (vagyis az elején) szegény férjünk vagy jómagunk ott fogunk állni az egy szál göncben, amelyben elindultunk.
Ha kisgyerekkel utazunk, nem árt, ha még egy váltás ruhát teszünk – a kézipoggyászunkba. Így elkerülhetjük, hogy egy idegen városban váltóruha nélkül maradjunk (mint mi Tihanyban, mikor kétéves lányom nagyot csobbant a szökőkútban). Így aztán egész délután gyerekruhás bolt után kajtattunk. Jó lecke volt, ettől kezdve gond esetén csak benyúlok az anyai csodazsákba, és már szedem is elő a tiszta ruhát. Jó utat, jó nyaralást!
