Nagy a család, szerencsére! Ezt a mondatot manapság nemigen halljuk. Új Nő-karácsony azokkal, akik 24-én 24-en ülik körül az asztalt.
– Azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem töltené-e velem a karácsonyi szünetet a Zöldmanzárdos házban – kérdezte Anne. – ... Elviselhetetlennek érzem, hogy egy emberi lény ilyen helyen töltse a karácsonyt.
– Mit szólna, ha elfogadnám a meghívását? – válaszolta Katarine.
– Azt, hogy ez volt magától a józan ész első halovány sugara ismeretségünk kezdete óta.
... Megvallom, csakis azért mentem bele, mert képtelen vagyok elviselni a magányos karácsony gondolatát ebben a házban.
A fenti sorok a kanadai írónő, Lucy Moude Montgomery nyolckötetes Anne Shirley sorozatának egyik részében olvashatók. Karácsonyhoz közeledve gyakran előveszem, és fejest ugrok egy másik világba. Ebben a világban az átutazóban lévő rokonnak örömmel megágyazunk, ha terefere közben ránk esteledik. Ebben a világban a mindig morcos, szingli kolléganőnket (aki itt-ott keresztbe tesz nekünk) simán meghívjuk magunkhoz karácsonyozni.
A karót nyelt Katerine is elfogadja Anne meghívását a regényben. Bolyhos takarókkal teli lovas szán várja őket, hólepte fenyők és aranyfehér felhők szegélyezik útjukat. Majd előbukkannak a mesebeli Zöldmanzárdos ház fényei, és vidám üdvözlések után hosszú sétákra indulnak a ropogós hóban. A konyhában szilvapuding készül, este a kandalló fényei a plafonon táncolnak. „Milyen vidám is egy vacsora, ha odakint tombol a vihar...“ – mondja a fejezet végén Katerine.
Vajon milyen lenne a mi karácsonyunk, ha egy regényben olvashatnánk róla? Unalmas? Meghitt? Egyre ritkább, hogy a szűk családon kívül mást is asztalhoz invitáljunk.
Az emberi ellentétek ma pókhálóként szövik át a mindennapokat. Mégis! Olyan jó lenne arra a néhány napra félretenni mindent, és nagyokat kortyolni a fűszeres forralt borból. Nem kell hozzá csilingelő szánon robogni a porhóban. Az is elég, ha mindnyájan együtt vagyunk, és tényleg ünnepelünk. Ezt tartja az ipolysági Danis család is, akik huszonnegyedikén huszonnégyen ülik körül az asztalt.
Lássuk a forgatókönyvet!
Tímea és Gyula két gyermekükkel, a 13 éves Viviennel és a 11 éves Gyuszikával teljesen hétköznapi életet élnek. Ám karácsonyok pazarok. Az ünnepeket ugyanis plusz húsz fővel a „fedélzeten“ töltik. Olyan is van, hogy karácsonyeste huszonnégyen ülik körül az asztalt. Aki mesél a huszonnégyes karácsony szelleméről: Danis Longai Timea (38) Ipolyságról.
– Amióta az eszemet tudom, mindig a széles családdal ünnepeltünk. Mi még szenteste soha nem ültünk négyen az asztalnál – kezdi Timi.
– Nálatok ki volt a kályha, aki körül összegyűlt a család?
– Az anyai nagymamám igazi „mamma“ volt. Imádtuk. Ő ragaszkodott ahhoz, hogy mind együtt legyünk szenteste. Az unokatestvéreimmel úgy nőttünk fel, mint a testvérek. Annyira belénk lettek kódolva a nagy ünneplések, hogy a nagyi halála után is tovább akartuk vinni.
– Már a nagymama is nagycsaládos volt? Honnan eredt ez a nagy összetartás?
– Nem. A nagymamámnak egy testvére volt, aki kilenc évesen torokgyíkban halt meg. Akkoriban – a 30-as évekről beszélünk – nagyon nem volt divatban az egykézés, de így alakult. A nagymamám a dédszüleim szeme fénye volt. Amikor tizennyolc évesen férjhez ment, a szülei építtettek egy többgenerációs házat.
Talán innen (hogy egyke volt) eredhetett, hogy nagymamám mindig szerette, ha sokan veszik körül. Anyukámék már hárman voltak testvérek.
– A mai modern időkben mi a forgatókönyv?
– Gyerekkoromban mindig a nagymamánál gyűltünk össze az unokatestvérekkel, nénikékkel, bácsikákkal együtt. Később, ahogy nekünk is családunk lett, beosztottuk, hogy kinél legyen a karácsony. Mióta felépítettük a házunkat, gyakran nálunk van a „főhadiszállás“. Az asztalnál tizenketten ülünk, később becsatlakoznak a többiek, így sokszor huszonnégyen ünneplünk. A fő esemény a vacsora. Azután ajándékokat bontunk, beszélgetünk, néha éjfélig. A többség tőlünk indul az éjféli misére. Másnap meglátogatjuk az anyósomékat, majd este barátokat hívunk, gyerekekkel. Huszonhatodikán is vándorlunk, megyünk apuhoz. Folyamatos a nyüzsgés, a jövés-menés.
– Ekkora tömegnek vacsorát adni bűvészmutatvány...
– Mindent beosztunk. A menüt előre megbeszéljük, sőt. A halászlevet például mindig a férjem készíti a nagybácsikámmal. A húgom, Olika készíti a káposztalevest, Ildus, a nővérem pedig a krumplisalátát. A húst, a halat én sütöm, a mosogatás közös feladat.
– Sosem merült fel, hogy „maradjunk inkább négyen“?
– El sem tudom képzelni, hogy másképp is lehetne. Konfliktusok persze előfordulnak, pláne, hogy a három testvéremmel temperamentumosak vagyunk. De a vacsora, az szent. Huszonnegyedikére félre kell tenni minden bút és bajt, de még jobb, ha azon melegében megoldjuk a gondot. Nálunk nincsenek tabutémák, ezért egy-két napnál tovább sosem tart a mosolyszünet. Van, hogy a férjem rám szól: Timi, most nincs igazad! Ilyenkor felhívom a haragosomat, akivel összekaptunk. De így megy ez egész évben. Például minden csütörtökön tesós napot tartunk, a nagy rohanásban megállunk. A férjemnek és a sógoroknak már a legelején előálltunk a farbával: mi ennyi sokan vagyunk karácsonykor.
Van, amit megőriztünk a régi karácsonyokból. Minden évben van adventi koszorúnk, és a karácsonyfát tizenegy évig a Jézuska hozta. A fa alatt ott a betlehem, és a családból sokan elmennek az éjféli misére.
– Hogy néz ki nálatok az ajándékozás?
– Nagyon szeretjük a meglepetéseket. A férjem komplett koreográfiával készül. Elrejti az ajándékomat, úgyhogy még másnap is találok ezt-azt a fa alatt. Tavaly karácsonykor már a fiam számára is kiderült, hogy mi vásárolunk, nem a Jézuska, de ezt nem élte meg traumaként, ahogy a nővére sem. Tesómék mindig felhívnak, hogy miben gondolkodjanak a gyerekek számára. Meg tudunk egyezni.
– Gyönyörű házban laktok, szinte magam előtt látom a karácsonyi díszítést. Mikor kezdesz el hangolódni?
– A karácsonyi dekorálást már advent előtt elkezdem. (Októberben megvettem az adventi koszorút!) Aztán fokozatosan díszítek. Az évek során felhalmoztam egy zsáknyi díszt, van miből válogatni. Már hetekkel előtte körbe telefonálok mindenkit: kinél vacsorázunk, mi legyen a menü. Ez is izgalmas.
– Az ide-oda vándorlás és a sürgés-forgás nem fáraszt ki?
– Nem mondom, hogy nem. Tényleg csak azt tudom hangoztatni, hogy el sem tudom másként képzelni a karácsonyt. Persze volt olyan, hogy huszonhatodikán délután még pizsamában dőzsöltünk, hogy erőt gyűjtsünk a további pörgéshez. De nekünk így kerek a karácsony.
– Manapság az sem ritka, hogy a szűk család is lazára veszi a figurát, és a karácsony alig különbözik egy sima hétvégétől.
– Én ezt el sem tudom képzelni. Azt tudnám mondani: ne hagyjuk, hogy ez így legyen. Nem mindegy, hogy a gyerekek mit látnak otthon. Az ünnepek fontosak, hogy kiszakadjunk a hétköznapokból, határoszlopok. Persze, nem megy minden magától. Kell egy „motor“ a családban, és akarni kell. Nálunk a nagymama volt az, most talán én vettem át a szerepét. Igen, munka van benne, de megéri.
