Kaszmán-Saróka Liliána (30, Farnad) megjelenése, akárcsak neve, egy különleges és jóságos tündérre emlékeztet. Lili tanító néni – ahogy diákjai hívják – telis-tele van életörömmel, pozitív energiával. Azt mondja, világéletében „minden lében kanál” volt: szüntelenül énekelt, táncolt, rajzolt.
Lili gyakorló osztályfőnök, az Estendøn zenekar énekesnője, nem utolsósorban pedig egy gyönyörű kislány édesanyja. Módszertani könyvet írt – Az osztályfőnök szerepe 2. címmel –, a választásokon pedig képviselőnek indult szülőfalujában. Célja, hogy a fiataloknak legyen képviseletük Farnadon. Ismerjünk meg egy hamisítatlan, 21. századi polihisztort!
(© Fotó: Dömötör Ede)
– Annyira sokoldalú személyiség vagy! Miért a tanári pálya mellett tetted le a voksodat?
– Egyszerű oka volt: a közösség szeretete motivált. A gimit Pozsonyban végeztem, az egyetemet Nyitrán, a szívem viszont mindig is a szülőfalum, Farnad felé húzott. A tanári pálya gondolata akkor merült fel bennem, amikor latolgattam, hogyan tudnék itthon a közösség aktív tagja lenni. Farnad kicsiny falu, 1300 lakossal, s számomra sokkal nagyobb ereje van az emberi kapcsolatoknak egy ilyen kisközösségen belül. Mindig is úgy képzeltem el, hogy közel élek majd a családomhoz: az emberekhez, akikhez tartozom. S persze az is fontos szempont volt, hogy a munkám mellett a másik nagy szenvedélyemre – a zenére – is tudjak elegendő időt fordítani.
– Magyar és matematika szakon végeztél. Soha nem volt opció, hogy zenetanár legyél?
– Volt idő, amikor arról álmodoztam, hogy hangmérnök leszek, és zenével fogok foglalkozni. De be kellett látnom: ebből – pláne itthon – nem lett volna könnyű megélni. Mivel a zene, a matematika és a magyar nyelv az életemben mindig is kiegészítették egymást, a szakválasztás kézenfekvő volt. A matematikának – a logikai rendszerét tekintve – rengeteg köze van a zenéhez, az irodalom és a zene között pedig a lelki síkot tekintve van átfedés. Számomra fontos, hogy a jobb és a bal agyféltekémet egyformán leterheljem: ha a zenében elfáradok, a tanítás feltölt; ha a tanításban fáradok el, akkor a zenéből tudok erőt gyűjteni.
Azok az értékek, melyek számomra fontosak, nem a nagyvilágban, hanem az „enyémek” között vannak! Egy kis létszámú iskola pedagógusaként sokkal jobban oda tudok figyelni a diákokra, s a tanórákon is bensőségesebb, barátibb hangulat alakulhat ki.
– A matektanárok gyakran mumusok. Hogy adod át szeretettel a tananyagot?
– Nagyon pozitívan vagyok „behuzalozva”! (Nevet.) Örömmel megyek a diákok közé, és szenvedélyesen szeretem a hivatásomat. Azt hiszem, ezt a gyerekek is érzik: ha a pedagógus nyitottan áll hozzájuk, ők is nyitnak a pedagógus felé. Magát a tananyagot egyébként igyekszem több szemszögből megvilágítani, hogy azt mindenki a maga módján, a maga tempójában tudja elsajátítani. Vannak diákok, akiknek elsőre ez nem megy, de látszik, hogy szeretnék megérteni. Értük hajlandó vagyok elmenni a falig, s a legkülönbözőbb utakat felderíteni! A gyerekekre erőltetni ugyanakkor semmit nem szeretnék, mert ha valami nekik nem kényelmes, onnantól én sem érzem magam komfortosan az órán. Illetve a humor is nagyon fontos eszköz a tanításnál: minden osztálynak megvan a saját stílusa, én pedig igyekszem rájuk hangolódni.
– És mit szólnak a diákok ahhoz, hogy a tanító nénijük énekel?
– Az Estendøn szekere akkor indult be, amikor kezdő tanár voltam. A bemutatkozó koncertünk Farnadon volt, amit az akkori diákjaim is eljöttek megnézni. A koncert után azt mondták, egyrészt jó, másrészt kicsit furcsa érzés volt engem színpadon látni. Mostanra viszont ez teljesen természetessé vált számukra. Többen követik a zenekar oldalát, sok sikert kívánnak a koncertekhez, és hallgatják a dalainkat. Egyszer a napközis gyerekek azt kérték a tanító nénijüktől, hogy hallgathassák meg a Lili tanító néni zenéjét... Nagyon megható volt, amikor a folyosón meghallottam az osztályukból kiszűrődő ismerős dallamokat.
„A dalokat a zenekartagokkal közösen hozzuk létre: igyekszünk mindig meghallgatni egymás elképzelését. Általában valaki hoz egy zenei ötletet, én pedig megírom a szöveget, s kitalálom az ének dallammenetét. Ilyenkor az aktuális élethelyzetem, a körülöttem élő emberek megélései és a nagyvilág eseményei inspirálnak…” (© www.facebook.com/estendonzenekar)
– Már gyerekként is ennyire muzikális voltál?
– A zene egyértelműen hozzátartozik a létformámhoz. Pici koromtól zongorára jártam, népdalokat énekeltem és néptáncoltam. Aztán hatodikban, a Tompa Mihály szavalóverseny országos fordulóján rádöbbentem, hogy létezik az énekelt versek kategóriája. Ez annyira elvarázsolt, hogy az öcsémmel vettünk egy tescós gitárt a spórolt pénzünkből, s autodidakta módon megtanultam rajta játszani, hogy verseket zenésíthessek meg. Vajkkal egyébként a mai napig együtt zenélünk, ő is az Estendøn tagja.
– Akkor a tescós gitár varázserővel bírt, hisz mindkettőtökből zenész lett. Milyen érzés a testvéreddel játszani?
– Hatalmas ajándék az élettől, hogy ilyen módon is tudunk kapcsolódni. Nagyon szeretem az öcsémet, és roppantul büszke vagyok rá. Az, hogy a próbákat és a fellépéseket együtt élhetjük át, sokkal gazdagabbá teszi számomra a zenekari létet. Valójában az Estendønt is neki köszönhetem, hiszen Vajk volt az, aki annak idején összehozta a bandát, és megálmodta ezt a formációt. Mivel korábban már tagja voltam más zenekaroknak is, ő pontosan tudta, hogy újra zenélésre vágyom. Amikor megkeresett, már szinte az egész banda összeállt. Hatalmas meglepetés és öröm volt, amikor azt mondta: „Volna itt egy zenekar, már csak egy énekes (és egy dobos) hiányzik!
Az Estendøn (ejtsd: estendőn) egy székelyudvarhelyi tájszó, jelentése: estefelé. „A zenekartagokkal olyan névben gondolkodtunk, melyben benne van az ő hangzó. Felcsaptam hát a tájszótárt, és végül az Estendønnél álltam meg. Utólag tudatosítottuk, hogy az általunk használt ő betű olyan, mintha áthúzták volna a napot. Ez valóban szimbolizálja az estét, s általában a koncertjeink is este vannak” – meséli Liliána.
– Kitől örököltétek ezt a muzikális vénát?
– A családunkban van egyfajta pozitív hozzáállás a zenéhez: a nagymamánknak nagyon jó hangja van, a keresztanyukánk pedig kántorkodik. A szüleink viszont érdekes módon nem zenélnek. A muzikalitás a mi generációnkban lett igazán erős. Talán azért is, mert nekünk minden lehetőségünk adott volt a zenéléshez, nem mellesleg nagyon támogató családi háttérrel rendelkezünk. Amikor még nem volt jogosítványom, a szüleim fuvaroztak, hogy koncertezhessek az énekelt versekkel. Ha ők annak idején nem támogatnak, most én sem lennék az Estendøn énekese.
– Decembertől a tanítás és az éneklés mellett egy új – még hálásabb – szerepkörben is helytállsz, hiszen megszületett a kislányod. Mit hozott az életedbe az anyaság?
– Nagyon vártuk a kislányunk születését. Kíváncsi voltam, milyen leszek anyaszerepben, s hogy néz ki az a kisember, akit a szívem alatt hordtam. A szülés előtti hetet már a kórházban töltöttem, így volt időm kicsit ráhangolódni a hatalmas változásra, melynek a küszöbén álltam. Egészen addig ugyanis nagyon mozgalmasak voltak a mindennapjaim. Borbála születésével aztán egy hihetetlenül izgalmas kaland vette kezdetét az életünkben. Volt, hogy fogalmam sem volt, mit miért csinálok, mégis működött – megtapasztalni ezt a fajta anyai ösztönösséget elképesztő élmény! Csodálatos, hogy a férjemmel egy új életet indítunk most útjára, ami kizárólag a mi felelősségünk. Minden szavunk, minden mozdulatunk hatással van erre a pici emberre, s talán ilyenkor lehet a teremtő erő mélységét igazán megérezni. De nagyon élvezem az új szerepem, jó az anyaságban fürdeni!
Lilit várandóssága idején is lencsevégre kaptuk (© Fotó: Cséfalvay Á. András)
– Feltételezem, most az egyéb elfoglaltságaid mind háttérbe szorultak.
– A kilencedikes diákjaimmal most is kapcsolatban vagyok: figyelek rá, hogy ha valahol szükség lenne rám, segíteni tudjak. Az elmúlt időszak a zenekar számára is pihenőidő volt, de lassan kezdünk visszarázódni. Borbála angyali kislány: mellette ezeket a dolgokat éppen olyan mértékben tudom csinálni, hogy az nekem is jólesik, s még a családnak is belefér.
„Mindig is szerettem előre megtervezni a napjaimat, heteimet, hónapjaimat, így már kamaszkoromban is »füzetes emberke« voltam. A naptáraimba, tervezőimbe mindent leírtam, és igyekeztem a lehető legtudatosabban végigvinni a terveimet.”
– Tehát a „zsizsegés” még édesanyaként is jellemez. Mit gondolsz, mi táplálja benned a hajtóerőt? Egyáltalán honnan hoztad ezt az erős közösségi szellemet?
– Jó minta volt előttem, hiszen világéletemben azt láttam, hogy a családtagjaim önzetlenül tesznek másokért. Édesanyám, nagymamám és a keresztanyám mindig az egyházi élet aktív tagjai voltak, a családunk pedig a mai napig tevékenyen kiveszi a részét az egyházi és a közösségi feladatokból. A tenni akarás tehát a „génjeimben” van: volt mire építkeznem. Persze ahhoz, hogy pontosan tudjam, mik a céljaim, jó adag önismeretre is szükség volt. Meg persze spontaneitásra, hiszen nem mindig történnek terv szerint a dolgok! De a nehezebb helyzetekre sem tekintettem soha problémaként, mert mindig nagy bizodalmam volt az életben, a Jóistenben és abban, hogy minden okkal történik velem és körülöttem. S persze a farnadi közösség is nagymértékben hatott rám, hiszen mi itt mindannyian egymásért vagyunk. Jól ismerjük egymást, s tudjuk, ki a szomszédunk. Nem túlzás, ha azt mondom: Farnadon élnek azok az emberek, akik azzá tettek, aki most vagyok!
(© Fotó: Dömötör Ede)
AZ OSZTÁLYFŐNÖK SZEREPE
Lili egyetemista volt, amikor A TANDEM nonprofit szervezet a Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetemmel együttműködve elindította Az osztályfőnök szerepe című választható kurzust. A szervezet álláspontja – miszerint a tanulás tapasztalások útján történik – annyira szimpatikus volt számára, hogy ő is hamar a trénerek közt találta magát. A TANDEM-mel való közös munka adta Liliána Az osztályfőnök szerepe 2. című módszertani könyvének kiindulópontját.
– Mesélnél kicsit a könyvedről?
– Az osztályfőnök szerepe első részét többen írtuk, s nagyon sok témát sikerült feldolgoznunk. Ám hiába lett nagy terjedelmű olvasmány, még a kiadása után is maradt mondanivalóm. Ezek a gondolataim végül egy második kötetben kaptak helyet, ami kimondottan az osztályfőnök csoportvezetői szerepére fókuszál. A közösségépítés kapcsán próbáltam inspirációt adni a kollégáknak. Rengeteg gyakorlat van benne, amit én fejlesztettem ki vagy dolgoztam át, s a könyv persze tippeket, ötleteket is tartalmaz. (A TANDEM-nek két további kézikönyve is megjelent osztályfőnökök számára, Az élet játék és Az élet játék 2. címmel.)
„Általában társasjáték-alapú vagy élménypedagógiai alapú módszerek mentén dolgozom, s mindig a célt tűzöm ki először egy-egy gyakorlat fejlesztésekor. Mit szeretnék elérni a csoporttagokkal? Hogyan teremthetünk tanulságos helyzeteket a foglalkozás során? Miként támogathatnám, hogy erősödjön a diákok hozzáállása? Ezután átgondolom, van-e olyan játék, amit fel tudnék használni a cél érdekében, s persze az is előfordul, hogy én magam találok ki játékokat.”
– S akkor a nagy kérdés: mégis mi az osztályfőnök szerepe?
– Van a kötelező adminisztrációs rész, a papírmunka. Aztán jönnek a menedzseri feladatok: például egy osztálykirándulás megszervezése. A diákokra egyénileg és közösség szintjén egyformán oda kell figyelni, s persze a szülőkkel is tartani kell a kapcsolatot. Fontos, hogy az osztályfőnök elősegítse: a diákok egymásért, ne csak egymás mellett legyenek az osztályban! Egy pedagógus sok-sok osztályt kézen fog a pályája során, a generációk közötti különbségek pedig egyre gyorsabban változnak. Ha valaki szeretné tartani az iramot, reagálnia kell a változásra, s ez óriási feladat. Én most elsősorban anyai szerepben vagyok, de tudom: amikor visszatérek majd a tanításhoz, már nem feltétlenül használhatom ugyanazokat az eszközöket, melyeket eddig sikeresen alkalmaztam. Osztályfőnöknek lenni tehát egy folyamatos fejlődési és tanulási folyamat.
(© Fotó: Dömötör Ede)
– Te – aki ilyen jó kapcsolatot ápolsz a diáksereggel – hogy látod, van a fiatalokban igény, hogy ők is tegyenek a közösségükért?
– Minden generációban vannak „közösségi arcok”. S vannak olyan diákok is, akik köszönik szépen, jól érzik magukat a saját kis világukban. Sokan néptáncolni járnak, ami egy óriási közösségi élmény (ezt mint egykori néptáncos mondom). Mások saját baráti társasággal rendelkeznek: ők azok, akik – amint eljön a tavasz – csapatostul bicikliznek az utcán. A mai gyerekeknek egyáltalán nem könnyű kiszakadni a telefon és az internet uralta virtuális világból, de talán egy falusi közösségben erre is több lehetőségük van. S bár az emberek az új generáció kapcsán szeretik kongatni a vészharangot, én mégsem találom lesújtónak a helyzetet. Az, hogy milyen fiatalságot nevelünk, a szülőkön és az iskolákon egyformán múlik: a mi dolgunk is, hogy szárnyakat adjunk nekik a kibontakozáshoz. Dolgom tehát van bőven: anya- és pedagógusszerepben is!
