A legunalmasabb mérkőzést is úgy tudja közvetíteni, hogy neki elhisszük: igenis valami izgalmas dolog történik a pályán. A leghamisabb hangú énekesről is van pár jó szava, a perceken át döntésképtelen játékosért is izgulni kezdünk, ahogy látjuk Gábor arcán az együttérzést, a bátorító mosolyt...
És miközben egyik műsort a másik után viszi sikerre, továbbra is ugyanolyan szerényen, de sármosan köszönt minket nap mint nap a Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett, Prima Primissima Díjra jelölt Gundel Takács Gábor az M1 legújabb vetélkedőjében, A következő!-ben. Vajon mindig is így képzelte az életét? 2013-as ÚJRAOLVASÓ cikkünkben ezt a témát boncolgattuk.
– Soha eszembe sem jutott, még akkor sem, amikor már a televízió sportosztályánál dolgoztam külsős ügyelőként – válaszolja Gábor, miközben kikapcsolja a mobilját. – Engem mindig a színház vonzott. Huszonnégy éves koromig kitartóan felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre. Hiába. Akkor be kellett látnom: ha az embernek valami ennyi időn keresztül nem sikerül, akkor az nem csak szerencse kérdése. Ráadásul olyan visszajelzéseket kaptam, hogy nem is tudják megmondani, miért nem vagyok alkalmas a pályára: egyszerűen nem. Pont akkortájt, amikor végleg lemondtam a színészetről, a tévénél lehetőséget kaptam.
– Pedig a színészi képesség egy játékmesternél is fontos. Ennyi év után már sikerült megfejtenie, mi hiányzott ahhoz, hogy színész legyen?
– Igen, azt hiszem. A magunkfajtában és a színészekben is van egy késztetés az emberi sorsok, gondolkodásmódok és a világ megismerésére, másrészt fontos az is, hogy mindezt másoknak is megmutassuk. A különbség az, hogy a színész az egészet átszűri magán – én viszont önmagam maradok. Fiatalként az ember valószínűleg csak az előbb említett késztetést érzi, ami előrelökdösi. Szerencsére nekem a végén kiderült, hogy a televíziózás az, amihez igazán tehetségem van. A helyemen vagyok.
– Azért a sors kárpótolta, hiszen többek közt szerepelt Gyöngyössy Bence filmjében, az Egy szoknya, egy nadrágban is, ahol ugyanolyan könnyedén alakította önmagát, mint ahogyan azt megszokhattuk az Áll az alkuban, a Maradj talpon!-ban vagy az éppen most induló, nagy sikerű, A következő! című műveltségi vetélkedőben.
– Roppantul élveztem a forgatást. Élmény volt Rudolf Péterrel, Bajor Imrével együtt dolgozni. Még ha ez önmagam és a szakmám paródiája is volt. De az átjött, hogy imádok játszani, ami nélkül a vetélkedők világában megbuknék.
A nézők ugyanis óhatatlanul kiszúrják, ha valaki csak arra vár, hogy „leteljen a műsoridő”. Ami fontos az életben, az a kíváncsiság. Ha ez kiveszik az emberből, akkor vége.
– Nevéről az emberek többségének először a vetélkedők jutnak eszébe, és csak utána, hogy ön közvetített a 2012-es olimpia megnyitó ünnepségéről. Ez egy sportriporter életében a pálya csúcsa.
– Sportriporterként kezdtem a pályám, és mivel a vetélkedők világából hamarabb fogok kiöregedni, úgy gondolom, így is fogom befejezni. Számomra a sport rendkívül fontos. Mégis úgy érzem, hogy a két műfaj ugyanolyan közel áll hozzám, ezért aztán nem is zavar, hogy az embereknek az előző esti játék jut rólam az eszükbe.
– Nem fél attól, hogy egy idő után a tévé előtt ülők megunják?
– Pontosan ezért nem szerettem volna a Balatoni Nyár műsorvezetőjeként feltűnni. A nézőknek is jár egy kis pihenés, hiszen napi szinten látnak a vetélkedőkben.
– A YouTube-on nem egy videót lehet találni azokról a pillanatokról, amikor ismert játékvezetők kiborulnak egy-egy nehezen kezelhető játékostól. Önt viszont lehetetlen kihozni a sodrából. Nem érezte még úgy, hogy na, most már elég?
– Nem vagyok kiborulós alkat. El kell fogadni, hogy minden ember más, és bizony a játékosok sincsenek könnyű helyzetben. Bejönnek a stúdióba: lámpák, kamerák, közönség, jómagam – és itt kellene lazának, flottnak, talpraesettnek lenni... A többséget lehet terelni, fel lehet oldani, de vannak olyanok, akiken nem lehet segíteni. Annyira kontrollálják magukat, hogy képtelenség kizökkenteni őket a mesterkélt pózukból. Szakmánk alappontja, hogy az a jó riportalany, aki forró vagy hideg. Csak langyos ne legyen. Ilyenkor hagyni kell olyannak, amilyen. Egyszer az Áll az alkuban egy fiatal nő rettenetesen bután viselkedett. Miközben egymás után mentek el neki a nagy összegek, ő flegmán vihogott. Hihetetlenül mesterkélt és zavaró volt a viselkedése. Próbáltam kizökkenteni – hiába. A játék vége felé, amikor az utolsó esélyét is elveszítette, hogy valamit nyerjen, ez a vihorászó, „engem nem érdekel” maszk egyszer csak lehullott, és a nő összeomlott. Zokogva mesélte, hogy nemrég meghalt az anyukája, elhagyta a barátja, és még a munkáját is elveszítette... Ott, a szemünk láttára alakult át ez a rémes nőszemély egy szerethető, sajnálható emberré.
– Csak a világgal szemben ilyen kíváncsi, vagy önmagának is tesz fel időnként kérdéseket?
– Az ókori görögök hagyták ránk a mondást: Ismerd meg önmagad! Szerintem a világ erről szól. A világon keresztül az ember saját magát kutatja. Különösen nagy problémának érzem, hogy a mai világ lényege, mások mit, hogyan, miért csinálnak. Az emberek sokkal többet akarnak megtudni másokról, mint saját magukról. Ennek következtében aztán nem a saját útjukat járják, hanem másokat követnek. Így aztán sokszor észre sem veszik a sors által felkínált lehetőségeket.
– Hisz a sorsszerűségben?
– Abszolút fatalista vagyok. Az én életem úgy alakult, hogy soha nem abban értem el sikereket, amit én kitaláltam, amit én szerettem volna, hanem abban, amit váratlanul elém hozott a sors. Persze a fatalizmussal azért vigyázni kell, mert becsapós. A sors ugyanis csak a lehetőségeket hozza, a munkát, az alázatot, a fegyelmet, a tisztességet, a szerénységet viszont az embernek saját magának kell beletennie, mert ha nem, következő lehetőség már nem jön.Furcsa dolog, hogy mennyi minden van az ember életében, amit nem tud befolyásolni, amire akkor nincs magyarázat. Gyakran mégis ezekben a helyzetekben kell meghozni a legnehezebb döntéseket. Ezek nehéz pillanatok, amikor a legjobb, ha az ember a szívére hallgat.
– Egy olyan ismert név, mint a Gundel, megkönnyítette a sorsát, vagy inkább hátráltatta?
– Életem első huszonvalahány évét Takács Gáborként éltem le. A televízió sportosztályánál azonban már volt egy ilyen nevű kolléga, ezért a névváltoztatás mellett döntöttem. Kezdetben poénkodtak is rajta, miért nem zserbó vagy akár palacsinta, de miután megtudták, hogy édesanyám Gundel lány, elfogadták.
Az eltelt két évtized alatt pedig nem éreztem hátrányát. Tény, hogy komoly felelősséggel jár, hiszen a Gundel családban nem egy ember volt, aki letett valamit az asztalra. Édesanyám unokatestvérei, Latinovits Zoltán, Bujtor István, Frenreisz Károly igencsak magasra tették a mércét.
– A dédnagyapja által alapított Gundel étterem mára nemzetközi hírnévre tett szert. Milyen érzés belépni oda?
– Megrázó. Az ember kézzelfogható módon találkozik a saját gyökereivel. Dédapám és néhány gyermeke a tizenhárom közül családjával együtt az épület felső részében lakott. Kislányként még édesanyám is ott élt. Ma a régi családi otthon helyén vannak a különtermek, köztük egy picike Gundel-emlékszoba, ahol felmenőim régi fényképei, bizonyítványai, oklevelei láthatóak. Ha belépek ebbe a helyiségbe, ahol még mindig ott van a dédapámnak, a rokonaimnak a láthatatlan kéznyoma, mindig elfog valami furcsa érzés. Ehhez hasonlót csak akkor tapasztaltam, amikor a nyáron felkerestük ükapám sírját Erdélyben.
– Soha nem érzett késztetést arra, hogy kövesse a családi tradíciót?
– Éveken át ott motoszkált bennem, hogy jó lenne vendéglátással foglalkozni. Aztán úgy hat-hét évvel ezelőtt nyitottam egy éttermet. Hamar be kellett látnom, hogy a tévézés mellett, félgőzzel nem lehet éttermet vezetni. Nem bánom, mert érdekes tapasztalat volt. Azóta azt szoktam mondani, hogy megtaláltam a helyemet a vendéglátásban – vendég szeretek lenni. Méghozzá jó vendég. Számomra ugyanis az étkezés egy komplex élmény, amibe az étterem hangulata, a teríték, a kiszolgálás minősége ugyanúgy beletartozik, mint az étel íze, a bor zamata... Időt kell neki adni, mint a szerelemnek.
– Abban ön nagyon jó, hiszen több mint húsz éve él boldog házasságban a feleségével, akit „kétszer” is elvett. De miért volt a polgári és a templomi esküvőjük közt jó fél év különbség?
– Ennek igencsak prózai oka volt. Az ember, ugye, nem házasodik, ha nincs fedél a feje fölött. Ahhoz, hogy lakást vegyünk, hitelt kellett felvennünk, azt meg csak fiatal házasoknak adnak. Így aztán egy januári szombat délután két tanú kíséretében elmentünk a hetedik kerületi önkormányzati irodába. Mivel nem kértünk se kórust, se gitárost, se videót, semmit – nagy mérgesen négy perc alatt összeadtak minket. Este pedig visszakísértem a feleségemet a kollégiumba, én meg hazamentem a szüleimhez. Nyáron aztán a feleségem nővérével együtt tartottunk egy nagy dupla esküvőt. A lakodalom után a káposztásmegyeri lakótelep egyik nyolcadik emeleti kislakásának küszöbén vihettem át a nejemet. Elmondhatatlanul boldogok voltunk. Ennek most már huszonkét éve.
– Egyszer az egyik bulvárlap címlapján azt olvastam, hogy Gundel Takács Gábor megtalálta a boldogság titkát. Mennyi ebben az igazság?
– Egy jó házassághoz nemcsak bölcsesség, de rengeteg türelem is kell. Én nagyon sok párnál azt látom, hogy nem házasTÁRSként kezelik egymást, hanem riválisként. Vetélkednek mindenben: ki az okosabb, ki keres több pénzt, ki a sikeresebb… És ez óhatatlanul szétmarja a házasságot. Mintha elfelejtenénk, hogy a házasságkötés pillanatában mire tettünk esküt. Mert az nem csak annyiból áll, hogy jóban-rosszban! Ráadásul létezik egy buta, férfiúi gőg, hogy csak azért sem lehet az asszonynak igaza, mert mégiscsak a férfi a ház ura. Én ebből nem csinálok presztízskérdést. A feleségem fogorvos, egy racionális, két lábbal a földön járó ember – én meg inkább álmodozó, kicsit lebegő pasi vagyok. Rájöttünk, hogy kölcsönösen szükségünk van a másik másságára. Jól kiegészítjük egymást. Hamar rá kellett döbbennünk, hogy a feleségem pénzügyi dolgokban sokkal okosabb nálam. Egyszer az én ügyemben elmentünk egy könyvelőhöz. Ahogy elkezdtem beszélni, a könyvelő félbeszakított, és kérdezett valamit. Nem tudtam neki válaszolni. Akkor a feleségem odafordult, és azt mondta, hogy ez úgy van, hogy… A könyvelő azonnal megértette: velem nem beszélni kell, csak aláíratni. Utólag sokat nevetünk ezen. El kell fogadnunk, hogy igenis vannak dolgok, amiben egy nő okosabb lehet...
És a hosszú, jó párkapcsolatnak van még egy titka: nem szabad hagyni, hogy a gyereknevelés bedarálja az embert. Még ha a gyerekek nyafognak is, időt kell szakítani egymásra, kettesben lenni, közös élményeket szerezni. Mert ha útközben a két ember elveszíti egymást, azt mondhatják: hú, ezt jól csináltuk, de te ki vagy, és én ki vagyok? Oda kell figyelni nagyon!
– Rengeteget dolgozik, ráadásul a meccsek, utazások eléggé hektikussá teszik a napjait. Hogy lehet mindezt a gyerekneveléssel összepárosítani?
– A nagyobbik fiam jogra jár, a lányom most fog érettségizni, és a bölcsészkarra szeretne menni, a kicsinél pedig a sport a fő csapásirány, most került le egy futballakadémiára. Három gyerek, három külön világ. De mindig igyekeztem – ha elég rendszertelen is a munkabeosztásom – jelen lenni az életükben, és minél több minőségi időt eltölteni velük. Szerintem a gyereknevelés alapja a jó kommunikáció, a nagy beszélgetések, amikor mindkét fél meg tud nyílni. Úgy tűnik, eddig működik a rendszer, mert nyáron egyik gyerekünk sem húzta a száját, hogy jaj, a szülőkkel menni ciki.
– Ezek szerint odafigyel, hogy ne csak a szavaival, de az életével is példát mutasson a gyerekeinek.
– Annak idején többek között ilyen megfontolásból utasítottam vissza a felkérést a Playboy-gála és több szépségverseny műsorvezetésére vagy zsűrizésére. Nincs ezekkel semmi baj, de nem az én világom. Nagyon fontosnak tartom, hogy az ember jó példát mutasson a gyerekeinek! Hiszen ők is azt az értékrendet adják majd tovább a saját utódaiknak, amit a szülői házból magukkal vittek. Ráadásul az életem nagy része a nyilvánosság előtt zajlik, ezért ha bármi olyasmit tennék, ami felvállalhatatlan, az másnap óhatatlanul visszaütne a gyerekeimre az iskolában. Nem tehetem tönkre az ő életüket, csak azért, mert egy olyan családba születtek bele, ahol az apuka a nyilvánosság előtt él.
– Ha kívánhatna a jó tündértől valamit, mi lenne az?
– Azt szokták mondani, hogy mindenki egy nullával nagyobb nagyságrendben ábrándozik, mint amije van. Az ember a munkájában arról álmodozik, hogy több eszköze legyen arra, amit csinál. A fociszakosztály, amelynek az elnöke vagyok, komoly anyagi gondokkal küzd, és a megoldástól kétszáz gyerek fejlődése függ. Jó lenne biztonságban látni ezt az ügyet. Az ember szeretné, hogy a családja, a gyerekei is békességben, biztonságban legyenek. Az álmok másik része arról szól, hogy milyen emberré is vál(ja)nak gyermekeink.