A dunaszerdahelyi Podhradská Lea szociálpedagógus, majd a miskolci egyetemen elvégezte a vizuális antropológia szakot. Jelenleg a budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező mesterszak hallgatója, és emellett szociológiából doktorál.
Idehaza a Karcsai út című dokumentumfilmje kapcsán ismerjük a nevét, idén pedig a DAC szurkolóiról forgat filmet, a legendás B-közép fanatikus rajongóiról.
– Mit jelent a vizuális antropológia? Embereket mutatnak be kamera segítségével?
– Valahogy így jellemezhetnénk. Az antropológia tudományát érintő területeken kutatunk, szociofotózunk, dokumentumfilmeket készítünk. Amikor felvettem ezt a szakirányt, kezembe nyomták a kamerát – és menni kellett. A dokumentumfilm a valóság kreatív ábrázolása. Erre törekszem én is.
– A Karcsai út című filmnek különleges története van.
– Ez volt ez első olyan dokumentumfilmem, amely nyilvánosság elé került. A miskolci egyetemen volt a vizsgafilmem. Négy éve decemberben mentem ki először a Karcsai útra, és elmondtam az ott élőknek, hogy dokumentumfilmet szeretnék róluk készíteni. Korábban telefonon engedélyt kértem Ravasz Józseftől, aki a dunaszerdahelyi önkormányzat megbízásából foglalkozott a Karcsai úti telep lakóival. Szóbeli engedélyt kaptam tőle. Nem én voltam az, aki a filmet az internetre feltöltötte. Meglepett, hogy egyetlen nap leforgása alatt 6300 ember nézte meg. Két-három napig volt fenn a világhálón, amikor is óriási felháborodási hullám indult el: a romák nehezményezték, hogy rossz színben tüntetem fel őket. Amikor megkérdeztem tőlük, látták-e a filmet, kiderült, hogy a többség nem. Tapasztalatlan, kezdő filmesként akkor úgy gondoltam: jobb, ha levetetem a filmet a netről. Aztán többeket, szakembereket is megkérdeztem, hogy valóban van-e benne olyasmi, ami etikailag kifogásolható. Ők nem találtak benne semmit.
Ekkor úgy határoztam, újra felteszem a filmet a YouTube-ra, ahol jelenleg is látható. Ma már, persze, másképp készíteném el: más kameraállásokkal dolgoznék, másképp vágnám meg, de tartalmilag rendben van.
– Miért nyúlt éppen ehhez a témához?
– Előtte nemigen foglalkoztam a kérdéssel. Az első terepgyakorlaton egy olyan magyarországi faluban voltam, ahol egyetlen magyar család élt, a többiek romák voltak. Három napot töltöttem el közöttük, és elindult bennem valami. Előzőleg csallóközi falusi iskolákban végeztem a tanárokkal kérdőíves felmérést.
– Ezután egyértelművé vált, hogy roma témában szeretné elkészíteni a vizsgafilmjét?
– Abban az időben volt néhány sajtóhír, ami miatt a telep a figyelem középpontjába került. Kezdtem utánaolvasni, hogy kik ők, hogyan kerültek oda, mi a háttértörténet. Aztán fogtam magam, és kimentem a telepre. Nagyjából tudtam, hol találom, de azzal nem számoltam, hogy vagy 500 romával fogok farkasszemet nézni. Ha szó szerint nem is így történt, annyi bizonyos, hogy amikor beléptem a telepre, megállt a levegő. Mindenki az idegen nőt nézte: ide nem szoktak csak úgy ismeretlenek bepottyanni. Aztán az egyik a nevemen szólított. Máig nem tudom ki volt az, de abban a pillanatban megváltozott a légkör. Hiszen valaki Leának szólított, biztosan ismer! Nagy nehezen megtaláltam az első interjúalanyomat, aki a többi családhoz is segített eljutni. Amikor az egyikük beengedett a lakásába, akkor már a másik házban sem volt probléma. Valamifajta presztízst jelentett, hogy ő most megmutathatja magát. Ez nem roma tulajdonság, emberi tulajdonság, hogy szívesen megmutatjuk magunkat. Ha a másiknak megy, akkor neki miért ne menne?
– Előre tudta, melyik nap miről fog forgatni?
– Az első forgatási nap után már nem volt semmilyen koncepcióm. Ebben a műfajban nem én alakítom a cselekményt. A kapott valóságot az ember utólag dramatizálja, vagy a dokumentumfilmes technikával helyben improvizál. Persze, minden filmnek van egy szinopszisa, lehetőség szerint egy rendezői koncepció, megvalósítási terv, amire építeni lehet. Abból kiderül, mit akar a filmkészítő, kik a film főszereplői, mire helyeződik a hangsúly. Én akkor még tapasztalatlan voltam, és semmi ilyenem nem volt. Igazából nagy szerencsém volt a Karcsai úttal! Izgalmas karakterek, érdekes és máig megoldatlan háttér jellemzi a filmet. Minden rendező álma! Még azt sem mondhatom, hogy a Karcsai út egy akcióantropológiai film. Az akcióantropológiai dokumentumfilmeknél adott egy helyzet, amibe a filmkészítő „belenyúl“. Irányt ad, de utána már önjáró történések vannak. Ilyen például a Besence open című film, ahol egy magyarországi falut mutatnak be. A falu egy EU-s pályázaton nyert, és a pénz egy részéből teniszpályát építettek. A dokumentumfilm-készítő kiment, és intézett a falunak egy teniszoktatót. Magyarul: beleszólt a történések alakulásába. Utána a polgármester összeszervezett egy teniszcsapatot munkanélküliekből, gyerekekből, helyi érdeklődőkből. A film a teniszoktatáson keresztül mutatta be a falut.
– Négy hónapon át dolgozott a telepen élőkkel, hetente több napot töltött kint. Ebből a közelségből milyennek látta a Karcsai útiak életét?
– A szegregációt nem tartom jó megoldásnak. A Karcsai úton az A,B,C elnevezés a blokkok lakóminőség szerinti kategorizálását jelölik. Amikor a filmet bemutattam az egyetemen, az oktatók felháborodtak: mi alapján vannak az emberek – akik egyébként is szegregálva vannak a többségi társadalomtól – még ilyen módon is elkülönítve, leválasztva. Akik ezt kigondolták, úgy hitték: ez majd ösztönzi az itt lakókat. Mert akik jobban viselkednek, nem deviánsak, s rendesen fizetnek, azok jobb besorolású blokkba költözhetnek. A valóságban ez mégsem így működik.
Épp, amikor ott voltam, akkor volt a vízleállítás, mert voltak, akik nem fizették a vízdíjat. Miután a víz egy központi főcsapon érkezik, az egészet elzárták. Azok a családok is víz nélkül maradtak, amelyek rendesen fizettek. Tehát kollektíve mindenkit megbüntettek.
– Azt már tudjuk, milyen visszhangja volt a filmnek, de vajon történt-e valami jó is? Volt-e hozadéka a filmnek?
– Hosszú ideig sokan foglalkoztak a témával. Akkoriban még azt hittem, hogy lesz valami pozitív hozadéka, de nem így történt. Az ember kíváncsi természetű. Sokan megnézték a filmet, és betekintést nyertek egy olyan világba, amit addig belülről nem ismertek. Autóikkal éppen csak elsuhantak a telep mellett, és legfeljebb csak beszéltek arról, hogy mi folyhat ott. A két világ között nem volt semmi átjárás. Ezután pedig született egy film, amit – szerintem – sokan csak azért néztek meg, hogy a saját képzeletbeli „filmjüket“ összevessék a valósággal. Azt gondolom: ha egy sikeres dunaszerdahelyi roma zenészfiúról forgattam volna filmet, azt nem nézték volna meg ennyien. Jómagam is próbáltam valamit tenni, a lehetőségeimhez mérten. Ruhagyűjtést szerveztem nekik. A telepen beton van, fa nincs. A legközelebbi használható tér, ahol a gyerekek játszhatnak, 200 méterre található, de az úton kamionok és autók járnak, és sokan ezért nem engedik ki a gyerekeiket. A kicsik egész nap odabenn játszanak. Beszereztem nekik fát, homokot, hogy legyen a gyerekeknek homokozójuk. Többen elutasították, ugyanakkor elsorolták, hogy homokozó helyett inkább mire lenne szükségük. Azt viszont én nem tudtam előteremteni. Be kellett látnom, hogy ez is olyan, mint amikor a szociális munkás próbál segíteni: ha az ember önmaga nem akar felállni, én bármit tehetek.
A segítő nem tud egymagában működni. A másikban is ott kell lenni a szándéknak. Én, a kispénzű, kiseszközű diáklány, aki mögött senki és semmi sem áll – még ezt a filmet is saját pénzből készítettem –, többet nem tudtam értük tenni.
– Nagyon elcsüggedt?
– Megesik, hogy a tapasztalatlan dokumentumfilm-készítő, amilyen én voltam, önmagával is szerepkonfliktusba keveredik. S egy idő után már nem mint kutató filmes van jelen, hanem mint segítő. Ezt pedig nem szabad. Ezt itt tanultam meg: vagy kutató filmesként megyek ki a terepre, vagy szociális munkásként. Ezt a kettőt akkor még nehéz volt szétválasztanom. Pedig a relációkat nem szabad keverni. Az ember látja azt, ami ott folyik, lefilmezi, majd odahaza megnézi a felvett anyagot, és konstatálja: segíteni kéne... Hogy tehetséges, jó képességű gyerekek ne vesszenek el úgy, ahogy ott elvesznek. Miközben én filmezek a több száz eurós kamerámmal, addig ők hetekig az egy vajas kenyerüket majszolgatják... Ezek a belső konfliktusok sokszor megnehezítik a filmkészítést. Elfogadni, hogy itt és most nem tudok segíteni: hosszú harc volt önmagammal. Mindez, persze, nem azt jelenti, hogy az ember érzéketlenné válik. Viszont az, hogy filmesként „belerendezzek“ egy közösség életébe, csak hogy a „lelkiismeret-furdalásom“ csitítsam, etikai kérdések halmazát veti fel...
– Mik a további tervei?
– Jelenleg a dokumentumfilm-rendező osztályommal és egy nemzetközi dokumentumfilmes csoporttal jártam Kazincbarcikán, ahol különböző témákban forgattunk rövid dokumentumfilmeket. A félév alatt persze több vizuális anyagot is el kellett készíteni. Az elmúlt hónapok pedig az év végi vizsgafilmem előkészületeiről szóltak. Sok kutatás, utánaolvasás, beszélgetés előzte meg a forgatási periódust. A téma ugyanúgy dunaszerdahelyi, egy sokunk által ismert témakörben készül. A helyi szurkolói kultúrát szeretném bemutatni egy vezérszurkoló szemén keresztül.
